Ösztönlény marionett

A Honvéd Táncszínház 2010. augusztusi szegedi ősbemutatóját követően Budapesten debütál a Dózsa, egy történelmi alapokon nyugvó tánckrónika Dózsa Györgyről. Az 1514-es parasztfelkelést vezető szabadságharcos története helyett egy valódi ember vívódásait dolgozza fel Zsuráfszky Zoltán koreográfiája: már a nyitókép tablója előrevetíti Dózsa (Novák Péter) tragikus végzetét, önként vállalt sorsát. A tömegből kitűnő daliás férfi, aki a nép köteleit és terheit magára vállalja, a járom elé befogott jószág, a malomban őrlő rabszolga asszociációját kelti, ám a ránehezedő súly alatt, támogatás nélkül megtörik. Ezt a gyászos jövőt predesztinálja kissé szájbarágósan egy kaloda a színpad bal oldalán, amely végig használaton kívüli, így totálisan funkciótlan marad, egyszer használja csak címszereplőnk egy szólótánc erejéig – ruhafogasnak.

A történet Ali bég legyőzésével kezdődik, melynek következményeképp Dózsa György Bakócz érsektől kardot kap, hogy keresztes háborút hirdessen a pogányság ellen. E „nemes” feladatot gyarló emberi mivolta végett (származásában való sértettsége és szerelmének való bizonyítási vágya miatt) vállalja el – és érti félre azt. A pogányság ellen kellene küzdenie a keresztes had élén, ám ő a parasztság terheit szeretné enyhíteni, így az egyház kihátrál mögüle. Támogatás nélkül pedig gyönge, célt nem ér, meg kell halnia. Hasztalanul és értelmetlenül. A zárókép – Dózsa krisztusi pózban, fején tüzes koronával egy gigantikus lángoló korona-kalitkába zárva – viszont kissé érthetetlen: az egyház a történet közben eltűnik a cselekményszálból, így nem tudjuk, hogy Dózsát keresztény mártírként feszítik-e keresztre, vagy az egyház támogatja a félresikerült bérenc meggyilkolását.

Fotó: Dusa Gábor

A táncjáték szerzői (Szarka Tamás, Vincze Zsuzsa, Zsuráfszky Zoltán) az elemi erő, az ősi ösztönök jelentőségét hangsúlyozzák a két főszereplő karakter, Dózsa György és Pálffy Piroska megmutatásával. Dózsa lesz a férfierő megtestesítője, aki vérbeli katona, erős, tartása van és gondolkodás nélkül követi a felsőbb hatalom parancsát mély vallásosság, meggyőződés nélkül. Karaktere a hős szabadságharcos és az ösztönlény kettősségének morális kérdéseit feszegeti: meddig tart a népért önmagát feláldozó hérosz, és hol kezdődik az önmagáért és a szerelméért tenni akaró ember? Szenvedélyes viselkedését mutatja meg régi szerelmével, Pálffy Piroskával (Fekete Zsuzsanna) való találkozásának intenzitása, a nemes Csáky és Ravazdy főurakkal (Valach Gábor, Győri András Botond) történő szóváltás, valamint a jóslatok figyelmen kívül hagyása is. Ez az elvhű, primer férfierő­ egy letűnt kor archetípusa, ennek hiánya lehet az előadás tükörtartó aktualitása.

A produkcióban kiemelt másik erő, a női megjelenítése Pálffy Piroska figurájában a népmesékből jól ismert csendes típust festi elénk: jót akaró, oltalmazó énekbetétei, álombeli segítő megjelenései villanásnyi teret adnak a nőiség nyugvópontjának bemutatására. Színpadi megjelenítése: halvány, akvarellszerű mozdulatai és szólói súlytalan mellékszereppé redukálják a robbanó, impulzív világban. Kontrasztjuk azonban erőtlen, Dózsából nem válik igazi hérosz, a hatalomnak kiszolgáltatott egyszerű marionett marad.

Szarka Tamás népzenei ihletésű, az előadáshoz írt muzsikájának dalszövegét a szimbólumok, a hagyomány, a virágnyelv kétértelműségének komplexitása hatja át, melyet csírájában fojt el több helyen a szöveg hallhatóságának problematikája, például mikor Dózsát megkísértik a boszorkányok. A csata előtt és a szerelmével történt felkavaró találkozás után álmában a csábító lidércek szexualitástól túlfűtött, sejtelmesen erotikus seprűtánca az extázisig pörög, de sajnálatos módon a dalszöveg frivol pikantériája nem jut át a hallhatóság sűrű erdején a nézőtérhez.

Tóth Kázmér (díszlet) és Vincze Zsuzsa (jelmez) közös munkájának eredménye az a történelmileg hiteles miliő, melyet a monumentális freskószerű festett hátterek, valamint a piszkosszürke realista kosztümök adnak Dózsára és az előadásra. Mindezt a pirotechnika bravúrjai, valamint a modern hangszerelés izgalmas keveredése fokoz tovább. Az előadás kuriózuma Novák Péter, aki énekesként lágyabb hangszínével oldja a népdalok karcosságát, míg táncosként tökéletes technikai tudással brillírozik ismét a Honvéd csapatában. Izgalmas szólók, hatalmas, látványos, helyenként túlburjánzó harci jelenetek, kerek tablók jellemzik a koreográfiát, és a jól megszokott novákos-honvédos íz köszön vissza most 2011-ben, 1514-ről.

Honvéd Táncszínház

A táncjátékot Zsuráfszky Zoltán ötletéből írta: Vincze Zsuzsa

Díszlet: Tóth Kázmér

Jelmez: Vincze Zsuzsa

Zeneszerző, dalszövegíró: Szarka Tamás

Tánczenei szerkesztő: Makó Péter

Rendező–koreográfus: Zsuráfszky Zoltán

Szereplők: Novák Péter, Fekete Zsuzsanna, Valach Gábor, Győri András Botond, Bocskor Salló Lóránt, Szappanos Tamás

Közreműködik: a Honvéd Táncszínház tánckara és zenekara

Helyszín: Művészetek Palotája