SACRE

Egy hétéves táncműhely felnőtt Uray Péter kezei alatt, s szenvedéllyel teli munkájukkal, fiatalságukra büszkén merészséget és erőt adnak útravalóul az intellektuális kalandozásokba belefáradt közönségnek. Kolumbiában, 1995-ben egy barokk katedrális színes kövekkel kidöngölt átriumában láttam hasonló előadást, hasonló fiatal, tavaszi szertartásvilágot. Megértem Uray Pétert, s igazat adok neki: belefáradtunk már az esztétizáló PM és a valósághoz hűtlen NA mesterkéltségeibe (az említésre érdemtelen betűszavak kifejtését lásd a lábjegyzetben), és elragadtatva, készségesen fogadjuk magunkba a népi dallamok és táncok erejét, tisztaságát, inspirációit. Jellemző ritmikai szilajságuk és szigorú dallamvonaluk kulcsfontosságú hangulatkeltő elem. Rendkívül kifejezőek, akár a dél-amerikai szakrális gyakorlatra utalnak (mint a kolumbiai előadásban), akár az orosz pogánykori szertartást idézi fel, mint Igor Sztravinszkij zenéje, mely a Panboro előadásának kiindulópontjául is szolgált.
Sztravinszkij Sacre du Printemps-ja harmadik volt a Gyagilev vezette nagy Orosz Balett számára írott kompozíciói  közül. Ma már nem felkavaró, nem brutálisan újszerű ez a muzsika, mint egykor volt, hanem egyszerűen gyönyörű. Politonalitása, a hangnemek paralell versenyfutása nem kelt botrányt, inkább beindítja fantáziánkat, megnyitja érzékszerveinket, felcsigázza tudatunkat.  A Panboro mai értelmezése nem pusztán  papírmaséfigurák mitha-játéka, mint Gyagiljev előadásában, sokkal inkább egy rituális színházi tradíció felújítása, éltető, ma is érvényes formaként való újjáélesztése. Nem esztétizál, erő elemekre épít, nem csak technika, hanem valami végzeteset von be a táncba. Az évezred vége felé ez, így ahogy van, gyönyörű. Vágyunk rá, hogy sok hasonlóval találkozzunk. Jelenjen meg máshol is az a ritus, ami a Panboro előadásnak témáját adta: a tavaszvárók a természet újjászületését egy maguk közül való ifjú emberi lény feláldozásával köszöntik. 
Érezhetően könnyedén és nagy odaadással rendezte Uray Péter ezt az előadást. Táncosai kristályosan tiszta mozgás-értelmezésekkel  valóban szimfóniává érlelték azt a két részes zenekari művet, melyet szerzője valóan szimfóniaként is álmodott meg. Messzemenőkig egyet értek azzal az egyszerűséggel, amely Uray előadását jellemzi: az Ifjak tánca, az Elrablás játék, a Tavaszi körtánc, a Vetélkedés, a Kiválasztott dicsőítése, az Ősök felidézése vagy az Áldozati tánc rituális alaphelyzetek közösségi kibontására épül.  Egyértelműek a szituációk, gyönyörűek a mozgások.
Szép a bevezetés: álomszép litván népi szólam fagott átiratára álomszerű csoportképet látunk halvány borostyánszínű megvilágításban. Az elszánt arcok tükrében a tavasz hírnökeit, izzó szemekben az ősi erők félelmét sejtjük. Majd az ifjak vad mozdulatokkal üdvözlik a vadságában is szép, újjászülető tavaszt, azután az  érkező tíz lánnyal fonódnak egy szétfeszülni kívánó, örvénylő körbe. Ezzel az üdvözlési rítussal kezdetét veszi a körtánc. Célja a terméketlen téli évszakot követően felébreszteni a megtermékenyülő természetet. Ennek zálogaként az ifjak leányt rabolnak, szálfaként állnak meg, karjukra, vállukra aggatott, derekuk köré kanyarodó törékeny „vászoncselédeik” uraiként. Vészterhes vetélkedés ez a szerelemért s az életért - végzetes engesztelő szertartás az öröklétért. Egymással vetélkednek - egymásért. Ebből újabb kép bomlik ki: a szereplők viaskodó táncuk  közepette emberketrecekbe fogódznak egy-egy társukat villanásokra maguk közé zárják, előbb-utóbb mindenki sorra kerül. Kavargó táncukon a végzet bélyege, az áldozathozatal révülete, a megmásíthatatlanság indulata. Ziháló, szellős alakzatba fejlődnek, most először van egy pillanatra lehetőségük arra, hogy sértetlen aurával, merengve álljanak.
Ezután megmérkőznek egymással a férfiak. Egymásra szökellnek, stilizált mozdulataik olyanok mintha testük holdkaréját fürdetnék meg az idegen vérben. Aztán felhagynak az öldökléssel, lecövekelve, mozdulatlanul figyelik az általuk megsebzettek küzdelmét az újabb áldozatokkal. Ekkor egy nőalak kiválik a szereplők csoportjából, az egyik ifjúhoz lép, aki koszorút helyez a fejére. Szemben állnak a tömeggel, ők ketten testesítik meg egy pillanatra a beteljesülő boldogságot. A vőlegény és arája egybekelésének rítusa vágyakat és félelmeket korbácsol fel a többiekben. Utánozni igyekeznek, ami előttük történt, de a földnek áldozó, adózó táncuk végén egyedül hagyják a fénykalászba burkolózó menyasszonyt. A vőlegény is eltűnik.
Kialakulóban  a férfiak rejtelmes köre, ez a második rész nyitánya, így veszi kezdetét a kiválasztási szertartás. Félő, hogy a menyasszony lesz az áldozat a tavaszi szertartásban. Társai borzongással, mégis irigykedve leselkednek utána, vágyakozva utánozzák mozdulatait, mialatt hajlott tartású „öregasszonyok” vajákos igét hintenek homlokára. Rettegve menekül tőlük, retteg a föld erőit kiengesztelő áldozattól, s retteg attól, hogy elhervad boldogságának rózsája. Ám ekkor újabb küzdelem kezdődik a fiúk között, mint mikor a fényárba boruló mákonyos avaron egymásba akasztják agancsukat a dámok és közülük a legerősebb párzásra hív egy fiatal őzet: most a testi szerelem oltárán áldoznak ketten a szereplők verejtékes tömegéből.
A magasztos szentség és a burjánzó vágy harca közepette kíméletlen hűvösséggel döntést hoznak a rejtelmes agórán tajtékzó vadak: a fiúk robbanásszerű  vágtába kezdenek, körkörös rohamuk a rítus része, a félelmetes határozathozatal extázisa. A többiek nem tudják, ki lesz az áldozat, egymás elől is menekülnek, hogy aztán a fiúk végleg lesújthassanak. Áradó tömegük a fiatal arára zúdul s megkövezi, eltiporja, felemészti őt. A menyasszony elpusztul, a másik lány pedig áldozattá válik. A testi vágy s a romlás bomladozó tavaszi virágai dicsőülnek meg azzal, ahogy a magasba nyújtózó karok fészekoltáráról a testek vadonjába csusszan puhán, lágyan a szerelmes nő. Az áldozat, akit a könyörtelen tavasz bálványa elé vetettek.
A darab fináléja az áldozati tánc, ekkor érik szimfóniává Igor Sztravinszkij és Uray Péter Tavaszi áldozata. Dörgő hangon hirdeti a neo-primitivizmus eszközeinek sikerét. A rituálé reneszánszát az 1913-as párizsi bemutató után 1997-ben Budapesten is.

08. 08. 7. | Nyomtatás |