Bál sötétben

A színpadon csönd és sötét; mozdulatlan alakokat rejt az árnyék. Elöl egy kabáttal letakart férfi fekszik. Megszólal a zene, a  felsíró hegedűszóra lassan táncolni kezd egy fekete ruhás pár. Anya és fia: az anya, akinek férjét és fiúgyermekét meggyilkolták és az egyetlen fiú, aki életben maradt. Nagyon lassú és álomszerű minden mozdulatuk, mintha kábulatban cselekednének. Két másik alak is kiválik a sötétből; egy hosszú, hullámzó leplekbe burkolt különös nő, a halál, aki bódulatot és pusztulást hoz magával és párja, a vőfély, aki az egész gyülekezet korlátlan hatalmú mágusa. Táncukban harc és szenvedély feszül, varázsuk mindenkit elragad. Baljós jelenlétük felerősíti a kezdő képsorok hangulatát: a gyilkosság, a gyász és emlékezés pillanatait. Az anya számára, aki elvesztette férjét és nagyobbik fiát, az idő nem létezik. Így ez az előkép nem csupán utalás egy múltbeli történetre, hanem újbóli átélése elvesztésüknek. A gyászban töltött évek nem a felejtésről, hanem az emlékezésről  szólnak. 
Lassan előjön a háttérből a többi szereplő, egy zárt, falusi közösség tagjai, akiket szinte zsigeri kötődés fon össze. Ahogy megérintik egymást, vagy összevillan két szempár, ahogy egymáshoz simul vagy félrefordul két test, abból nagyon pontosan érezhetők a vonzások és taszítások, az ellenségeskedések, a szerelmes kapcsolatok és hatalmi játszmák szövevényes ingoványai. Dinamikus, lüktető szociogramm.
Esküvő készül a közösségben, a következő páros mégsem a vőlegényé és a menyasszonyé, hanem a szerető és a menyasszony kettőse. Az eredeti történetben az áll, hogy jegyesek voltak három évig, míg csúnyán összetűztek valamin, a férfi megházasodott, de azóta sem szabadulnak az emlékektől. A két szerető szenvedélyes vágyódása egymás iránt minden simogató mozdulatukban, egymáshoz hajlásukban ott rejlik, nemcsak most, amikor kettesben vannak, hanem a közösségi jelenetekben is, bár rejtettebb módon. Most azonban szinte egymásba bújnak, elrejtőznek egymásban. Aztán egyszer csak felocsúdik a lány, és ellöki magától a szeretőt. Nem lehet társa ennek az embernek akkor sem, ha csak őt tudja szenvedéllyel szeretni. Hófehér, csipkés ruhába öltöztetik a büszke, szép menyasszonyt, viszik az esküvőre. Abból a lányból, akit néhány pillanattal előbb még szerelme ölelt, most asszony lesz, feleség, másnak a felesége.
A fiú, aki elveszi, egészen más, mint a szerető. Sokkal szelídebb, melegséget, biztonságot, megnyugvást és szeretetet tud adni a lánynak. Nagyon kifejező és izgalmas az arcjáték, a szerető is, a vőlegény is nagyon védtelenül megmutatja magát egy-egy jelenetben, míg a lány arca szinte mozdulatlan, nem lehet leolvasni az érzéseit. Elfogadja a szerelmet, amit kap, de sosem adja át magát teljesen neki.
A menyegző vad forgatagában a vőfély egyértelműen átveszi az irányítást, de nem csupán, mint ceremóniamester. Uralma démoni, Cipollaként tartja hatalmában a gyülekezetet. A jelmeztervezőt dicséri a figura tökéletes dominanciáját jelző vörös nadrág és a kalap. Ennek a kalapnak igen fontos a szerepe a menyasszonytáncban: mindig az hívhatja táncba a menyasszonyt, akinek odaadja a kalapot a vőfély. Sorban jönnek a rokonok, ismerősök, és ahogy a szemükig húzzák a kalapot, mindegyikük furcsa változáson megy át: a kalap valamiféle uralmat jelent számukra, mind hatalmaskodni akarnak a menyasszonyon. Feszesen fogják a lányt, még a nők is egészen maszkulin módon táncolnak vele. Nagyon izgalmas, hogy ebben a darabban minden szereplőnek egészen sajátos személyisége, csak rá jellemző pozíciója van, de előfordulhat, hogy akik eddig individuumként viselkedtek, egyszerre csak egy szerep vonzásában vagy a tömeg részeként kezdenek el létezni. És miután nagyon hiteles a sokféleségük, inkább az a döbbenetes, amikor ugyanazokat a gesztusokat – ebben az esetben a megragadás, uralom, birtoklás gesztusait – veszi át mindegyikük.
A vőlegény és a szerető összeakaszkodik egymással a lakodalom közben, de még nem vérre megy a harc, inkább csak kakaskodás, erőfitogtatás, féltékenykedés az egész. A vőlegény is megkapja a kalapot a vőfélytől, egy tangó lenne a násztánc, de valami miatt nem megy. Nem tudnak együtt táncolni. A vőlegény viselkedése túlságosan ünnepélyes, formális, és a menyasszony nem érzi meg az ebben rejlő meghatottságot és szerelmet. Viszont azt  nem tűrheti a férfi, hogy újdonsült felesége otthagyja őt tánc közben. Ettől kezdve birtokosként akarja magához kötni, rángatja őt, és még egy pofon is elcsattan a vitában. Ugyanaz a vőlegény, aki olyan végtelenül gyengéden táncolt az édesanyjával a történet elején, és aki annyi szeretet akart adni a menyasszonyának, férji szerepében egyre agresszívebbé válik. Nem tehet mást, a közösség nyomása nagyon erős. Kimondatlan szabály, hogy a férjnek legyen tekintélye az asszonya előtt, és ne tűrjön vetélytársakat, holott ez a fiú a maga természetes szelídségében, odaadásában, kedvességében olyan valaki, akit éppen e tulajdonságok miatt lehet igazán szeretni, és akinek pont ezeket a vonásait nem szabadna elvesztenie. Baljós jel az is, hogy a nagy kavarodásban a nászajándék nem kerül a párhoz. Ez a virágcsokor egy magányos nő ajándéka, aki tétován keresi a meghitt pillanatot, amikor átadhatná, de hiába. Így a csokor felesleges, eldobhatatlan csomagként nála marad.
A vőfély táncolni tanítja a gyülekezetet, akik birkaként utánozzák a mozdulatait. Senkinek nem jut eszébe, hogy ebből a tanításból ki lehetne lépni, pedig a vőfély most teremti meg annak a lehetőségét, hogy egyszer ugyanezek az emberek vérszomjas, esztelen tömeggé változzanak át.  A vőfély hatalma nagyon összetett: ceremoniális, a szerepéből következő autoritása egyrészt feljogosítja arra, hogy ő szervezze az eseményeket. Másrészt eleve domináns férfi, aki képes szenvedélyt kelteni a nőkben, és ez az uralma a páros táncokban egészen látványosan érvényesül. S végül tanító is, mester, de tudása démoni tudás, nem evilági. Ő az, aki a történet valóságos és túlvilági szintjét összekapcsolja. Mindkettőben uralkodik, a lelkek fölött is hatalma van.
A szerető úgy dönt, eladja a lelkét az ördögnek, hogy övé lehessen az a tudás, amivel magához tudja vonzani a nőt, akit szeret, és aki már másé. A fausti motívum egyik változata: „Aki dudás akar lenni…” A sötét színpadon csak ketten vannak, s csupán két fénynyaláb világítja meg őket hátulról. A vőfény táncol, a szerető figyeli. Nemcsak a lépéseket akarja megtanulni, hanem arra az erőre van szüksége, ami a másik táncából árad. A szerető egy beavatási szertartás részese; ahhoz, hogy a tudást megszerezze, le kell mondania előző énjéről, és ő ezt is vállalja. A tánc a csábítás, a hatalom mágikus eszköze, az igazi férfivá válás szimbóluma.
Bekötött fejű asszonyok csoportja veszi körbe a lányt. Nem látnak, nem hallanak, nem beszélhetnek, számukra a külső világ régen bezárult, csak kötelességeik vannak, szabadságuk régen elveszett. Szürke kendő merevedik maszkká arcukon, béna, tehetetlen, mégis fenyegető bábukként állják körül a menyasszonyt: a lánynál kendő, az ő fejét is be kell kötni, hiszen férjhez ment, hiszen ez a sors vár rá is. Ez a dolgok rendje, ez az asszonyi sors. A lány nem engedi, hogy megtegyék, nem vállalja ezt az életet, nem adja a szabadságát.
A következő jelenet a Tavaszi áldozatból ismerős körtánc, középen a menyasszonnyal, akinek a kezében még mindig ott a kendő, ez pedig azt jelzi, ő a kiválasztott, ő az áldozat. Ettől a jeltől nem lehet szabadulni, nem lehet csak úgy eldobni, hiába is szeretné.
A szimbolikus tárgyak – a kalap, a kendő, a csokor – jelenléte nagyon fontos az előadásban, mert mindegyiknek több arca, több érvényes jelentése van. A kalap hatalommal ruházza fel viselőjét, de ez a hatalom az erőszak, a szerep vagy a birtoklás hatalma, sosem a szereteté vagy a szerelemé. A kendő selymes, áttetsző, lágy suhanása a női test finom szépségét idézi, viszont amikor fölveszik, mintha álarcként keményedne rá az asszonyokra. A kendő stigma: az áldozat, a rabság, a halál jele, a monoton, süket és vak életé. A csokor ajándék, szerelmeseknek kötött virág, ami szerencsét, boldogságot hozhat a párnak, és mégis, mikor megmarad, hirtelen elveszti jelentőségét, halott, letépett gaz lesz csupán, meddősége, értelemvesztettsége gazdájának magányát tükrözi. Mintha ezeknek a tárgyaknak az áldott jelentését lassan az áldatlan takarná el, éppen úgy, ahogy gyászba fordul az ünnep.
Közös tánc következik, amelyben mindenki részt vesz. Hatalmas energiák szabadulnak föl, a férfiak kakaskodnak, virtusból birokra mennek, és a nagy kavarodásban a szerető elragadja a lányt. A vőlegény keresni kezdi a tömegben, egyre kétségbeesettebben, egyre elszántabban, mintha sejtené, mi történt. A felhevült tömeg egyre hergeli, egyre hajszolja bele a hajtóvadászatba, nincs megállás, nem lehet kiszállni. Egyetlen ember van, aki próbálja visszatartani őt, a lány húga, aki óvja, félti mindannyiukat. Furcsa figura, ő az egyetlen, aki minden kapcsolatában elengedi a másikat, nem akarja megragadni. Jó, de tökéletesen passzív. A mozdulatai is alapvetően különböznek a többiekétől, mozgásának nincs célja, iránya, inkább tétovaság, meghatározhatatlanság jellemzi. Misztikus alak, de még sincs beleszólása az eseményekbe, hiába érzi előre a tragédiát, nem tudja a fiút megállítani, a háttérből már a halál figyeli őket. Ahogy közeledünk a végkifejlethez, a halál egyre többször bukkan fel a háttérben, mint egy áldozatra leső bűvös démon, megerősítve, hogy nincs kiút.
A vőlegény előtt hirtelen feltárul a rég sejtett és rettegett kép; az ölelkező pár. A két férfi egymásnak esik, a rémült lányt a vőfély szorítja magához. A gyilkosság félhomályban zajlik, csak árnyakat látunk, két kést tartó jobbot, ahogy egymásnak feszülnek. Ezek a pillantok a végletekig le vannak lassítva, az üldözés egyre feszültebb tempóját ez a szinte kimerevített kép ellenpontozza. A gyilkosság az eszmélés pillanata is egyben. Eddig olyan intenzitással peregtek az események, hogy csak az ösztönök diktáltak: szenvedélytől vagy gyűlölettől lobogva sodródtak a szereplők egyre mélyebb örvények felé. Amikor egymásra emelik a kést, akkor nincs tovább, akkor ugyanúgy megszűnik az idő, mint a nyitó képsorban. A halál kizökkenti az időt, csak az a pillanat létezik, melyben egyszerre válnak mindketten áldozattá és gyilkossá. A halál ráfonódik a haldokló vőlegényre, rég várt prédájára.
A földön két test hever, kabáttal letakarva. Visszatér a nyitó kép, keretbe zárva a történetet. A gyilkosság gyilkosságot szül, és ez így ismétlődik az idők végezetéig. Aztán lassan megmoccan a két kabát, gyűrődik mozdulatról mozdulatra, mintha nehéz bábból próbálnának kiszabadulni, átlépve az életből a halálba, a testi létből a szellemi létbe. A közösség tagjai lassan, imbolygó mozdulatokkal fekete gyászba öltöztetik egymást. A gyilkosság, a halál mindegyiküké, együtt vannak hát ebben a világban is.
A záró képben a hófehér ruhás menyasszonyra húga lassan szállingózó tollpihéket szór. Telnek az évek, rakódnak egymásra. Lassú téboly. 
A Panboro Társulat előadását erős kettősség jellemzi. Az intenzív hangulatú, változatos stílusú jelenetek egymásutánjának – a papírforma szerint – szét kellett volna vetnie a szerkezetet. Mégsem történt ez meg. Mozaikosság helyett a zárt, feszes, szinte puritán váz és az a sokszínű mozgáskultúra, amit a társulat az évek során kifejlesztett, tart, mint a gipsz. Ötven perc nagyon kitalált szenvedély és  fegyelmezettség: ennyi a trükk. A történetben, a jellemekben, a mozdulatokban, a szerkezetben. Semmi cizelláltság, semmi fecsegés, semmi, ami felesleges lenne.
Az előadás elképesztő ritmusában fontos szerepe van a zenéknek. (Lajkó Félix, a Bratsch, Borut Kriznik, Bregovic) Micsoda merészség, hogy a lakodalom burleszkszerűen felpörög, a késszúrás pillanata viszont megáll. A Panboro Társulat nagyon izgalmas, csak rájuk jellemző formanyelvet használ, melyben a kontakt technika keveredik a néptánccal, a pantomimmel, és különösen érdekes, hogy ezek az egészen távoli mozdulatrendszerek hogyan játszhatók át egymásba, hogyan tehetők egymás szerves részévé. 
Az együttes tagjai képesek érzékenyen együtt játszani, odafigyelni egymásra, és ez nagyon ritka, nagyon megbecsülendő tudás. Elsősorban szakmai tudás, tánctudás, de emellett a társakról való tudás is. Nem csupán a tömegjeleneteket érzik, ahol az együtt dobbantó léptek egy ritmusba rántják a szereplőket, és nem is csak a drámát, ahol felfröccsenő indulatok kerülnek napvilágra, hanem az egész bonyolult viszonyrendszert képesek felrajzolni egészen finom jelzésekkel.
A tragédiát a végzet görgeti, és maga a feszes forma sem engedi a választási lehetőségeket. Nincs hezitálás, töprengés, moralizálás, nincsenek monológ jellegű szólók, a közösség sodrásából nem lehet kilépni. A forma zártsága nem engedi meg az iróniát, a játékosságot, az önreflexiót sem, vagyis a kilépésnek ez a módja sem lehetséges.
Viszont érthetetlen, hogy miért volt szükség a végzet háromszoros megszemélyesítésére, az ördögre (vőfély), az angyalra (a lány húga) és a halálra. Mintha nem bíztak volna abban, hogy a három allegorikus szereplő nélkül is életre kelhet egyfajta mágikus világ. Nem hiszem, hogy ettől tartani kellett volna, vagy hogy feltétlenül szét kellett választani a két szférát. Éppen az a különleges a Panboro előadásában, hogy a földi világ  épp olyan varázslatos, mint a szellemi világ, hiszen a kettő egy. (Ez a fajta gondolkodásmód mostanában szinte csak Enyedi Ildikó filmjeiben jelentkezik.)
Az előadásban – miután a halál gyönyörű, vonzó nő, az ördög pedig szenvedélyes férfi – a gyilkosság felelőssége is csökken, hiszen a szereplők bűvöletben cselekszenek. Az eredeti történetben ennél kicsit árnyaltabb a szerelemről és a halálról való tudás is. A halál a Vérnászban központi figura, és egyáltalán nem véletlen, hogy idős koldusasszony képében jelenik meg. Lorcánál ezek az idős asszonyok a mindentudók. Az előadás viszont a vőfélyre koncentrál, akinek különleges szuggesztivitása  más irányba téríti a történetet. Ha Mephisto kell, Cipolla kell, (és úgy tűnik, nekünk ez kell, mert ezeket a figurákat ismerjük) akkor a vőfély szikrázóan dinamikus figurája méltó a központi helyre. Viszont hiányoznak az idős emberek, pedig egy ilyen zárt, archaikus közösségben, amelyben a Vendetta is játszódik, különösen fontos az ő tudásuk, a minta, hogyan kell a szenvedést, a megcsalatást, a gyászt elviselni.





Vendetta
Panboro Társulat

Jelmez: Vereckei Rita
Munkatársak: Vörös Árpád, Szőllősi András, Serbán Zoltán               
Rendező, koreográfus: Uray Péter
Szereplők: Várhelyi Dávid, Hidas Tekla, Vida Gábor, Redőcs Katalin, Gyevi-Bíró Eszter,             Vörös Árpád, Kustár Dóra, Pasqualetti Andrea, Raffai Andrea, Gyevi-Bíró Gábor, Motyka Natália, Cser Hajnalka
Helyszín: Mu Színház, Szkéné Színház

08. 08. 4. | Nyomtatás |