Kettősök, halálig

Az igazság csak úgy van, mint a Nap, mindenkinek, válogatás nélkül. Nem azonos a  talentumos bölcsektől befogott, emberi mértékre feszített töredékekkel, azoknál egyszerűbb. Több. És itt rögtön megbukik híres alázatunk; még a pislákoló sejtelem is önteltséget táplál, esetleg az önmegváltás trükkjeként hazug alázkodásba süllyed. Hogyan nőhetnénk  fel végre? Cefetül nehéz megmaradni középen, méghozzá tudva minden esélyt. Ezt a folyamatos belső kényszert, a középen maradás gondját, a látás súlyával terhelt magaslati lét óhaját, s ugyanakkor a kikerülhetetlen, sőt kívánatos érintettséget, a sebekkel járó létjelen akarását érzem ki Horváth Csaba műveiből. Egyfajta heroikus ballanszmunkát tehát, amellyel minden élőnek találkoznia kell, és találkozik is, csak hát az egész olyan kényelmetlen. Állandó számvetést és fegyelmet kíván. Ennek a nyitott létnek a leglényegibb eleme a kockázat, hogy minden élesben megy, hogy nincsenek valódi szerepek, hogy bárki bármit tesz a színpadon, magát alakítja, kétféle értelemben is, s ezért következményekkel.
Alkonyodó – súgja magát a cím, talán a “leáldozó nap” földi tükreként, s a lírai felütés végig velünk marad. Hat kiváló művész vállalkozott az önmegmutatásra, a szellemi tájakon való bolyongásra. Táncosnak már egyikük sem fiatal, emberi és szakmai tapasztalataikat kiteljesítve, éretten indulnak útnak, és kettőseik szólamaiból borúsan szépet és igazat költenek színre. Költészetük magával sodorja az immár örökre távol maradottakat is, nem szándékszerűen, csak úgy, természete szerint, s e finom teherrel bélelt hangulat átlengi az egész teret, a Bethlen mozi, egykor színház búsongó pompamaradványait, öreges szeszéllyel kanyargó vonalait, magasba vágyó mennyezetét. –  A puhán csomósodó homályban szétesett állókép rajzolja magát: mozdulatlan alakok merednek  maguk elé vagy a messzeségbe, ahogy az idő épp utolérte őket. És mintha az idő foglyaként ítéltettek volna mozdulatlanságra is, a mulandó, a mulandóság elvontabb tartományaival is megjelenik e szürkületi tablóban. Határpillanat ez, amelyben kicsit látni engedik magukat a dolgok – ha látni akarunk.
Közel van itt minden, mindenki. A jelentéses csendet meglepően fütty töri meg, majdnem fütyörészés, de nem követi szárnysuhogás, már nem röppen föl madár. Ami elszállt, mégis megidéződik. Egy férfi emeli baltáját, és hosszú mesébe kezd. Ritmikusan sújt le a tuskóra, amely köré lassan sajátos élet bogozódik. Egy nő a padlón elszántan öleli a rönköt, összecsavarodott teste teljesen kiszolgáltatott az éles szerszámnak meg a hulló fahasáboknak, csak fejét óvó karja árulkodik róla, hogy nem mindegy neki, kicsit még félti magát, talán akar még valamit az élettől. Közben a megszokás, az indulat és megadás vezényli a férfiizmokat, ám a mozdulat, a ritmus ugyanaz, talán évszázadok óta. Két nő időről időre a férfi karján terem, úgy libben át a tuskó fölött, hogy aztán korsójából löttyintsen valamennyit a fáradhatatlan munkásra, míg a harmadik, amikor rákerül a sor, a padlóról kászálódik fel, hogy mindannyiszor kikerülhetetlen teherként omoljék a férfira. Valójában ő az igazi társ, alázata, szívóssága predesztinálja a szerepre.
A “favágás-keringő” résztvevőinek ajánlatos pontosan betartani a tér- és időbeli határokat, s az intelem most nem csupán egy színpadi szabály, hanem valóságos kényszer, valódi kockázat miatt. A favágás monotóniája azonban messze túlnő közmegegyezéses jelentésén. Kézenfekvő lenne pedig, hogy a táncos sok évtizedig kötelező napi tréningjeinek unalmas és megerőltető programja képeződjék le a színen, ám a sablon közben megtelik egy másféle tartalommal, s ettől a veszélyes színi procedúra új hangsúlyokat kap. Nem igazán a táncról, a művészekről szól már, sokkal inkább egy bonyolult kapcsolatrendszerről, amelyben a legerősebb kötelék is fájdalmasan meglazulhat, hogy aztán az elkeseredés, a kín és féltékenység démonai esetleg még szorosabbra fonják. Talán nem is véletlen, hogy az olykor kegyetlen szerelmi viaskodás a “favágó” kettőseit járja át leginkább, vagy szinte kizárólag, hiszen ez a pár még azt éli, amin a másik kettő már túl van.

 

 

Lovas Pál és Fodor Katalin úgy tíz-tizenöt közös évet sejtet maga mögött, konzervatívabb időkből. Nagyjából azt a távot, amit egy “jó” kapcsolat megfutni képes, amikor már az öröknek hitt dolgok is elmozdulhatnak helyükről. Amikor kiderül, hogy minden olvadékony, amikor a vergődésben már gyakran nem a másikat, hanem saját illúzióinkat siratjuk. Lovas sokat dolgozik, s nem csak a végtelenített aprófagyártás miatt. Ő az egyetlen, aki mindhárom nővel összesodródik valamiképp, s a találkozások rendre teherrel, cipekedéssel járnak. Duettjei a gracilis, de finoman karcos Fodor Katalinnal ugyancsak beillenének akár akrobatikus feladatnak is; az artisztikus emelések két test, két ember szimbiózisának árnyalt variációit adják, s a tépettségében is szép mozgásfolyamatban, arc és kéz érintéscsöndjében egyszer még valami régi, boldog emlék is kihajt. Ám Lovas mintha tényleg vállain hordana valamennyi sorsot, hús-vér alakjában is, nemcsak a nőkkel, a férfiakkal is akad feladata. Arra a bizonyos farönkre például, mint valami életstáció jelképére, legalább egyszer mindenki feláll, Lovas pedig mindannyiszor kötelességtudóan nyakába veszi és odébb cipeli őket. Végül maga lép fel a bizonytalanul ingó talapzatra, darabig fél lábon álldogál, majd lassan lekuporodva hatalmasra nyitja világító szemét. Mintha kérdezne és rögtön felelne is rá. Arccsontjainak finom építménye szinte opálos, valami érintődik itt, de az ember csak ember marad. A férfi a földre omlik, lábai azonban valahogy fönnakadnak a tuskón, ahol majd asszonya folytatja az örök munkát az őszülő időben.
Régebbről érkezik és másféle szépséggel, nyomorúsággal áldva Gartner István és Lőrinc Katalin párja. Már kialakultak a kényszerű szerepkörök, legfeljebb “kiborulni” lehet néha, a test lemosását ingerült csapkodássá váltani, ennyi a szabadság, de alapvetően már nem változik semmi. A fájdalmas-szenvedő testközelségben nincs melegség, gyengédség, csupán végtelen magány. Csak a megadás, az alázat marad, egyedül ez lehel még némi méltóságot szomorú életükbe. E törékeny pár kitűnik szigorával. Majdnem szikárságaival. Testükből is kiszáradt volna már a vágy? Pedig az asszonyban van elszántság, szenvedély, hiszen az egyik jelenetben a fát aprító férfi karjába veti magát, messziről rugaszkodik felé, aztán függ rajta, mint egy hullani készülő gyümölcs. Szeretni vagy halni akart? Lovas mitizált jelenéseire gondolva még az utóbbi is lehetséges. Innen érthető a játéktérbe eresztett létra, amely egyben vészkijárat fölfelé, s valójában a színpadon (a lenti világban) szenvedők egyetlen  alternatívája. A Bethlen belső terében még az az illúzió is megél, hogy Lőrinc Katalin az égből száll alá, máskor oda menekülne, megint máskor beteg párját hozza lefelé a (talán majdnem elért) fenti mezőkről. Mindenesetre dekoratívak ezek a méltósággal teli leereszkedések, amelyekben Gartner és Lőrinc teste fölfeszül a fára, fölerősítve a kettős pietikus zöngéit.
A harmadik pár túl van már minden nagy változáson, megemésztette őket az élet, kiválasztódott létük esszenciája. Már “örök sebeik” sem fájnak. Nem marakodnak, nem gyűlölködnek, nem kapaszkodnak, nem akarnak és nem nem akarnak. Vannak egy térben összeterelődve, szelíd szolidaritásban, várva a végső teljesedést. Szűcs Elemér és Zarnóczai Gizella végletekig lassított mozgásai magukkal vonszolják az időt, mindent, ami volt, s ami még lehet. Ők ketten a színpad szélén, egymás mellett araszolnak előre, nem is tudni, miképp haladnak, hiszen lábuk tán nem is mozdul, törzsük is rezzenetlen, csak jönnek lassan, úsznak felénk… A férfi keze néha mozdul, csuklóját csavarja. Keres valamit? Egy régi formát tapint? Vagy csak megszokás? A kéz saját emlékezete? Az alig cselekvések szabályosan, újból s újból bekövetkeznek az úton. Csak egyszer változik kicsit a tempó. A férfiról, asszonyi segédlettel, lehámlik inge, s az egykor talán vidám, zajos fürdőzés halk mása tisztul elénk. Igen, ők ketten így szokták, szépen, csöndben, indulatok, tüzek nélkül intézik már dolgaikat. A kéz szinte megáll, megtapad a bőrön, mint egy fogason, a figyelem elkalandozik, a mélységben keresi a távolt. Itt minden menni készül, minden elindult már. A testek is elvágyódnak, nem egymás felé. Elemér! Jön a tél. – Halljuk a lakonikus bejelentést két zenei tétel között, s a Halál talán már befordult az utcasarkon. Elemér, aki már korábban is fázott, és reszketeg kezekkel tűzhelyet rakott, hogy melegedjék, most egy szivacs vizével áztatott-őszi esők verte ablak mögül kémleli a hűlő világot. Üveglaphoz préselt arcán a vonások összekuszálódnak, orra, szája szétlapul. Kit érdekel már a hús szépsége, a hódítás? A nő sem a régi már. Bár spicc-cipőjébe úgy bújik bele, mint egy nagyestélyibe, visszaidézni régi fényeket, de a tűnt idomok helyén már lötyög az anyag: csak csetlik-botlik a kényes cipő. Elmúlt már annak az ideje. Lassan odamutatványozza magát emberéhez. Aztán mintha földerülne a férfi ablakra tapasztott, bambuló arcán, játékba kezd. A kinti oldalon csiszatolja az üveget, meg-meglóduló köröket tisztít a nedves felületre, mintha a benti fejet csiklandozná, és szinte felvillanyozva mulat: Ébredj már! Megyünk! S tényleg, így, játszadozva, a belefeledkezés fenséges derűjével lassan kilebegnek a bánatos embervilágból.
Ők ketten talán már tudják, mi az igazság.

 

 

Honnan a megrendítő személyesség, amely mégis nagyléptékű, levegős, közel a bölcsességhez, s amely ennek az előadásnak minden látható és láthatatlan elemét, minden másodpercét, minden négyzetcentiméternyi felületét kiteljesíti? Honnan a magabiztos tempó, amelyben a dolgok mindig a megfelelő időben mutatódnak elénk, s amelyben az egyensúlytalanság töredékeiből jön a végső harmónia? Miért egy fiatal ember, Horváth Csaba poroszkál ilyen otthonosan, szinte meghitt nyugalommal szemlélődve a halál, az enyészet kertjében, ahonnan annyi alkotó csak egy elegáns gyászruhával érkezik vissza? Meglehet, Horváthnak ismerős a terep, hiszen nem fölényes, nem elfogódott, sőt, a témában nála bizonyos otthonosságot, pánik és pátosz nélküli bennlétet is érzékelni lehet. Már korábbi darabjait is átlengi egyfajta filozofikusság, a jelenségvilág kötelmeinek folyamatos lazulása mellett bizonyos fókuszváltás, amelyben a figyelem távolabbra, nagyobb összefüggésekre tevődik át. Talán eme jelenségvilággal való küzdelem, a tárgyak uralmának fokozott érzékelése is magyarázza, hogy az alkotó korábbi műveiben (például a Tűzugrás és a Szép csendesen című opuszokban) rengeteg eszközt, kelléket vonultat föl, még a díszletelemek is állandó mozgásban vannak; mindent meg kell dolgoznia, hogy előbb uralkodni, majd függetlenedni tudjon tőlük. Az Alkonyodóban már nyoma sincs e túlhajtottságnak. Itt már csak a nyugalom van, amelyben a koreográfus minden intelligenciájával, ambíciójával, ihletettségével, erejével megidéz valamit, kiszabadítja szorítottságából, aztán elindítja az önalkotás felé. Pedig kellékek most is akadnak, csakhogy ezek valahogy nem a színházhoz tartoznak, hanem messzemenően személyi tulajdonok. És épp elhagyatottságukban, levetettségükben válnak azzá visszavonhatatlanul.
Az előadás elképesztő lassúságát, fáradtan hömpölygő súlyosságát alapvetően a zene szabja meg; polifóniájának öblös folyamai nem sietnek, ráérősen ballagnak céljuk felé, szétfolynak, összekapaszkodnak, egymást kerülgetik, s közben majdnem kibírhatatlanul erős érzelmeket görgetnek maguk előtt. Emlékszem, a hetvenes évek eleje, közepe táján  zeneakadémisták emlegették Henryk Górecki nevét. Figyelniük kellett az akkoriban különösen izgalmas lengyel kortárs zenei élet fejleményeire, nagy alakjaira.  A mai húszasok-harmincasok mintha ismét felfedeznék őket. Horváth Csaba Górecki 1976-os keltezésű III. szimfóniájából bontotta ki saját színpadi művét, abszolút biztonsággal ráérezve a zenei struktúrából adódó koreográfiai lehetőségekre. Ez a mű a szomorúság, a bánat, s ugyanakkor az ünnepélyes emelkedettség gyönyörűséges hangteste. Mert tényleg teste van, áttetsző, tiszta és hatalmas, és remeg és lélegzik, mint egy asszony. Talán azért is érezni így, mert a zenemű hangulatát alapvetően színezi meg egy XV. századi lengyel imának, a fiát sirató anya panaszdalának a feldolgozása. Éterikus a lamentáció, a magasba kérdésként ívelő női hang, amely aztán sokadszor is válasz nélkül zuhan vissza a fájdalomba. A különösen erős érzelmességet azonban a zenét végig jellemző rendkívüli lassúság nem engedi kirobbanni, parttalanul szétáradni, így a szenvedés hangzásai végig megmaradnak az emelkedett, letisztult magaslatban.
Utólag általában mindegy, hogy a téma, vagyis a halál, az elmúlás jelensége, a zene vagy a vers találta meg előbb az alkotót, esetleg a többnyire már visszavonult, ám őszies pompájukkal talán legizgalmasabb korukat élő előadói személyiségek inspirálták a darabot. Mindenesetre szerencsés együttállásból született az Alkonyodó. Ritka színházi tüneményként a cím tökéletesen visszhangzik a műben. S ami még örökre megfejthetetlen marad, mert annak is kell maradnia; nem tudni, hogyan, honnan, kiből készült, íródott egésszé ez a költői alkotás. Minden és mindenki ott van benne pedig, de semmi és senki sem dominál, a koreográfus is a háttérben marad. Koreográfia? Talán nincs is most ilyen. Pedig mégis van; csodálatos és finom precízióval komponált mozgásrészletek fodrozódnak elő e csendes és szomorú áradásban. Arcok és indulatok, félelmek, rettenetek és kérdések is vannak, még az illanó boldogság is kibontja magát, de minden gesztus, szokott és szokatlan epizód beleoldódik abba a szellemiségbe, amelytől az élő lények mindig megrettennek, s amely találkozás az élőnek mégis kikerülhetetlen. Az Alkonyodó előadásának költői szépsége, halk bölcsessége ebből az elfogadottságból, a kikerülhetetlen előtti alázatból nyer formát és erőt, ezért olyan éterien tiszta itt minden. És ezért szólhat a mű a táncos pálya végénél sokkalta többről, hiszen az élet végéről szól. A végről, drámai felhangok nélkül, nyugalommal, méltósággal, kötöttségeinktől eloldozva.
Terhektől szabadon.

Alkonyodó
Közép-Európa Táncszínház

Díszlet: Pallagi Mihály
Jelmez: Szűcs Edit, Fazekas Szilvia
Zene: Henryk Górecki
Rendező-koreográfus: Horváth Csaba
Szereplők: Fodor Katalin, Lőrinc Katalin, Zarnóczai Gizella, Gantner István, Lovas Pál, Szűcs Elemér

08. 08. 4. | Nyomtatás |