Önadaptációk?

A Gézagyerek esetében Háy megtartotta az elbeszélés lineáris szerkezetét, és a novellában megjelenő mindennapi helyzetek (Géza munkába indul, várakozás a buszra, este a kocsmában, beszélgetés a szomszédokkal stb.) többszöri ismétlődésével egy nagyon erős, koherens dramatikus szerkezetet alkotott. Számos mozzanatból, amit a novella (a műfaj természetéből adódóan) csupán felvetett, a darabban motívumot épített az író. Talán a legfontosabb mind közül a kutyák vonyítása, ami a drámában többször visszatérő motívum, Géza számára pedig létmetaforává válik. A novella szövegében olvashatókhoz képest itt-ott apró eltéréseket is találunk a drámában, de ezeknek a megváltoztatott részleteknek többnyire olyan jelentésük, funkciójuk van, amelyek a darab pontosan megkomponált dramatikus szerkezetét erősítik. Csak egy apró példa: az elbeszélés szerint Gézának egy szakadt traktorülést állítottak fel a szalag mellé, a darabban ezzel szemben buszülésről van szó. Ez a tény akkor kap funkciót, amikor munkába menet Géza a sofőr Karesznek újságolja el, hogy milyen helye lesz a fejtőben: akkor abban a rövid szóváltásban (hogy azért kormány meg gázpedál nem lesz hozzá) felszikrázik a buszsofőr státuszféltése, hogy nehogy már olyan legyen a hibás gyerek, mint ő, még ha dolgozik is. Erre a jelenetre rímel aztán a szomszédok irigykedő vicsorgása, ami ugyanerről a státuszvesztésről szól: „csak a Gézához képest voltál valaki, de most már az se…”

Bár részleteiben meglehetősen pontosan követi a darab az elbeszélést, épp a főhős alakjában és történetének irányában lényeges változás mutatkozik köztük. A novella mindössze annyit mond Gézáról, hogy „hibás”, és megnyilvánulásai alapján a fiú leginkább értelmi fogyatékosnak tűnik, aki a brutális tréfa hatására teljesen összeroppan, katatóniába zuhan, világa végleg rázárul – története egy megrekedt létállapotból a végső összeomláshoz vezet. A darabbeli Géza jól azonosíthatóan autisztikus figura, aki a darab végén ugyanoda – a konyhába, a sparhelt mellé – jut vissza, ahonnan elindult, és ugyanazzal foglalkozik, amivel a kezdet kezdetén is: nézi a követ. Ha ezt a helyzetet tekintjük, a novella valahonnan valahova tartó története helyett a drámában egy önmagába visszatérő történetet látunk. Ám ha azt is megkérdezzük, mit néz Géza a köveken, mégiscsak változást kell érzékelnünk. A darab elején Géza egyszerűen meg akarja számolni a kőkockákat, de mindig belezavarodik. Vagyis a rend számára leírható lenne azzal, hogy mi mennyi. Az utolsó dialógusban ezzel szemben a létezők – köztük önnön maga – mibenléte válik kérdésessé számára, hogy mi micsoda, és mi van azzal, ami nem az, aminek lennie kellene. Egy „hibás” ember töpreng, vajon az Isten tesz-e valamit, ha a földön valami hiba történik.

Az elsőhöz képest Háy János második darabjában kevésbé szorosan követte a nyersanyagul szolgáló novella szerkezetét. (Sőt nem is egy, hanem két szöveget használt: A Herner Ferike faterjának történetébe beledolgozta a Papi Jóska kályhája című elbeszélés történetét is.) A dráma címét is adó novella visszaemlékezéssel indul (bár jó darabig jelen idejű történetként olvassuk, mert egy E/3. személyű, kívülálló, mindenttudó elbeszélő narrálja, s az elbeszélés csak később vált át váratlanul E/1. személybe, és derül ki, hogy Krekács Béla meséli sok évvel a történtek után): hogy verte ronggyá Krekács Herner Ferikét, az hogy küldte a rendőr apját Krekács apjára, s másnap hogy jósolta indulatosan Krekács Herner Ferikének, hogy egyszer még egy szar gyilkos lesz belőle. Majd később a kocsmában kiderül az apropója és egyben a csattanója is ennek a múltbeli történetnek: Ferike – a tévé mutatta – valóban gyilkos lett, vadászat közben véletlenül agyonlőtte négyéves kisfiát. Krekács rögtön értelmezi is a történteket: „az lett, amit én mondtam…” Végül metafizikai szinten összegzi a történteket: talán az Isten nem csupán magára hagyta a világot, hanem az emberek egy részének olyan erőt juttatott, ami ugyan működik, de képtelenek azt tudatosan irányítani. A kocsmabeliek – Banda Lajos és Herda Pityu – le is vonják a következtetést, és igazi rettenettel faggatják: „rám mit mondtál…?” „Az a baj, … hogy nem emlékszem” – köpi Banda képébe a tragikomikus választ Krekács.

A drámaíró Háy megbontja a novellának ezt a ’múltbeli történet – jelen idejű csattanó – összegzés, metafizikai értelmezés – az ebből levonható következtetés’ egymásutánjára épülő konstrukcióját, és két hagyományos dramaturgiai szerkezetet vegyítve komponálja meg a darabot. Az egyik forma a visszatekintés: a falusi utcán árkot tisztogató három férfi beszélgetései nyomán önálló jelenetekben meg-megelevenedik néhány kép a múltból. Látjuk Banda, Herda és Krekács faterját, amint a kocsmában múlatják az idejüket, lejátszódik az iskolai verekedés, a rendőr látogatása Krekácséknál, és több jelenetben feltűnik Hernerék szolid családi pokla. (Azonban ellentétben a novellával nem egy ilyen múltbéli jelenetben hangzik el az indulatos jóslat Ferike sorsáról, hanem a jelenben emlékszik vissza rá Krekács.) A másik dramaturgiai forma, amit használ az író, az analitikus drámák szerkesztésmódjához hasonlít: az első jelenetben felbukkan a „titok”, hogy Krekács muterja valamit látott a tévében, és aztán sokszori nekifutásra végül az utolsó jelenetben derül ki, hogy a véletlenül gyilkossá vált Herner Ferike volt az. (Ez az eljárás épp a fordítottja annak, ahogyan Bandáék dialógusai felépülnek – ez így volt már A Gézagyerekben is –, vagyis hogy valaki felvet egy témát, amin aztán hosszasan elrágódnak.) Ez a szerkesztésmód a csattanóra hegyezi ki a darabot, de ez a változat kevésbé hatásos, mint a novelláé, mert a történet igazi érdekességét, metafizikai értelmezését már előtte ismerjük. (Krekács már előtte elmondta, hogy az lett Ferikével, amit jósolt neki.)

Míg A Gézagyerekben minden részletnek pontos helye van egy jelentésekkel gazdagon telített szövetben, addig A Herner Ferike faterjában néhány elemet szervetlennek érzékelek. Legkevésbé a rendőr és feleségének jelenetei illeszkednek a darab világába, ami persze magyarázható azzal, hogy ők idegenek ebben a faluban, és épp a falubeliekkel való kapcsolat hiánya jellemzi őket leginkább – de ez csak írói-elemzői spekuláció, nem pedig valódi, eleven szembenállás a darabban. Krekácsék jeleneteiből az derül ki, hogy még Ferike sorsa is alig-alig érdekli őket (hiszen folyton elkalandoznak a beszélgetésben, ezért is tart több hónapig, míg végre megtudják, mi lett vele), a Herner szülők világa pedig egyszerűen nem is létezik a számukra, nincs hozzá viszonyuk. (Ezért ezeknek a múltbéli jeleneteknek a felidézője pont olyan talányos, mint a novella elejének narrátora.)
Az első darabhoz hasonlóan pontosan megírtak a három árokkaparó jelenetei, kacskaringós filozofálgatásai. Herdáék ide-oda indázó gondolataiban, sztorijaiban vissza-visszatérő szólamok bukkannak fel, variálódnak, fonódnak fúgaszerűen egymásba. Az alapszólam: látja-e az ember a jövőjét, vagy másképp fogalmazva hogyan képes viszonyulni saját halálához; tudja-e, hogy meghal (mint Papi Jóska, aki megjósolja, hogy nem éli túl a telet fűtetlen kalyibájában), vagy váratlanul éri a vég, mint a vágásra érett malacot. S ha tudja is a jövőt, jó-e az az embernek? Egy másik szólam: a világban mindig minden állandóan ugyanaz (ez volt A Gézagyerek világának is az alapélménye), amiből egyenesen következik, hogy a dolgokban benne van, ami majd lesz. A levágott fű visszanő, s az ember ugyan meghal, de a következő nemzedék semmiben (még nevében) sem különbözik apáitól.

A Herner Ferike faterja nem egy központi hős, hanem egy helyzet köré szerveződik, nem egy történetet mond el, hanem egy létállapotot rajzol meg. Az árokcsatorna tisztogatásának unalmas és hiábavalónak tetsző munkája (hiszen mindig újra kell kezdeni) ennek az állapotnak a metaforája is lesz. Motívumként is felbukkan: csatornák vannak az agyban is, amiket az orvosoknak kellett volna kitisztítaniuk Banda faterjának fejében. És nemcsak az élet, hanem a halál szimbólumává is válik: „az ember… lát egy fényes csatornát. … a fény folyik benne… A csatorna végéről meg integetnek a rokonaid, a faterod, meg a faterod faterja, hogy gyere…”

08. 08. 6. | Nyomtatás |