Folyamatos életjel
Kortárs Koreográfusok Estje X.
Az idei, jubiláns est a tizedik. Megszokhattuk, hogy egy-egy „kiadás" nem csupán a legfrissebb munkákból szemezget, hanem régebbi munkákat is bemutat. Ezt olykor sajnálatosnak is érezhetjük, hiszen jó lenne, ha a rövid, öt-tízperces munkákból évről évre össze tudna jönni egy új csokorra való, (amit a következő körig - egyenként vagy egyben - minél többször láthatna a közönség). Az idei est nyolc év terméséből válogat, s most a retrospektív jellegnek nyilván alapos okai lehettek. Hogy a válogatás jóval feszesebbre, izgalmasabbra, sőt, terjedelmesebbre is sikerülhetett volna, az nem kérdéses, ahogy az sem, hogy a műsorszerkesztésnek jogos, profán meghatározói lehettek.
Az est a program legkorábbi alkotásával, Lukács András 2000-ben született Elégiájával kezdődik. A három hófehérbe öltözött táncosnőre és Délibes gyönyörű, veretes muzsikájára született darab szép és ódon - a következő években roppant izgalmas művekkel (például az első részt lezáró Levél Martha Grahamnek) jelentkező koreográfus e munkájában hagyományőrző stílusgyakorlatra készült. Az Elégiát elegancia, kecs, kifinomultság, kockázatkerülés, harmónia jellemzi. Az örvénylő, koncentrikus körökkel, hullámvonalakkal játszó Lukács a női test egészének, finom mozgásának szépségét mutatja fel, valósággal belefeledkezve, belehabarodva az indázó tagok, hajkoronák látványába. Olyan ez a mű, mint amikor a kortársi festőiskola növendékei klasszikus szobrot rajzolnak: edzés, stílustanulmány, kiindulópont, bizonyságtétel.
Lukács András: Elégia - Fotó: Dusa Gábor
Bajári Levente friss kettőse, a Way of Words látványos, lendületes munka, mely Dario Marionelli szellemes, lendületes, a zenei szövetbe írógépzajt applikáló kompozíciójára született. A koreográfus Pazár Krisztinával adja elő mondén, szellemes szabású lila alig-jelmezben e szikárra szerkesztett, látványos darabot. Eleganciát látunk itt is, s a Bajári munkáira jellemző, kissé jeges, utópisztikus, kozmikus hangulatot tapasztaljuk-élvezzük, a végtelenre tágított térben létező modern ember moderált szenvedélyű, lendületes játékát. A színlapról nem derül ki a fénytervező személye, pedig munkája igencsak meghatározó a mű sikerében. A zárt négyzetté kiegészülő fénysáv-járások, a fel-felvillanó fénynégyzetek ipari útvesztőjében játékszabályt kereső, alkotó alakok remek játéka magas színvonalú, sallangmentes és elgondolkodtató.
Andrea Paolini Merlo Ligeti-ciklusának első darabja volt a 2004-es Uncertain Harmony (a füzér két újabb darabja zárta le az estet), melyet magam már többször láttam, méltattam - itt ezért külön nem kívánok bővebben kitérni rá. A Métamorphoses Nocturnes első részéhez (2006), a második izgalmas Ligeti-Merlo kalandhoz ugyancsak volt szerencsém, míg a mű második része friss újdonság. Az Uncertain Harmony fenyegető, groteszk, egyszerre roppant izgalmas és nyomasztó világához, az örök éjszakához („mikor minden megnő") képest e legfrissebb műfél (mely együtt, szerves egységben került színre az elsővel) egyszerre kockázatos és játékos. A Ligeti zenéjét példás alapossággal, érzékenységgel vizsgáló, elemző Merlo mintha (nem csupán szcenikai értelemben) derűsebb színekkel dolgozna. A baljósság mellett az ellenállás, a sérülékenység mellett az erő, az öntudat jegyei érzékelhetők koreográfiájában. Az ellenállás jele a „visszafeleselés": a virtuóz játék, melyben az alkotó a zenei groteszkre a mozdulatok groteszkjével felesel. Ha van példaadó produkció, melyet egyértelműen és igazi megelégedettséggel tudunk felidézni a friss szellemű műveket, kísérletező alkotókat segíteni, bemutatni szándékozó alapítványi stúdió égisze alatt létrejött művek közül, akkor Merlo Ligeti-cikusa feltétlenül az elsők közt említendő. Elgondolkodtató, hogy e triptichon mostanra szinte egy egészestés táncjátékká kerekedett ki.
Andrea Paolini Merlo: Uncertain Harmony - Fotó: Dusa Gábor
Csonka Roland Contactja koreográfusi bemutatkozás: e vadonatúj művét az alkotó Feicht Zoltánnal és két gyerekszereplővel, Szala Patrikkal és Szűcs Mártonnal táncolta. Barátság, hűség, versengés és (élet)korokon átívelő ragaszkodás ábrázolata ez a hatásos, érzelmes munka. A „gyerekszereplő: biztos siker" alaptaktikáján túljutott Csonka lendületes, a szentimentalizmussal tudatosan játszó darabjának két felnőtt hőse saját gyerek alteregójával mutatkozik meg. Vagy éppen fordítva? A két kisfiú álmodja meg leendő felnőtt énjét a szemünk előtt? A mű nyitóképében a két felnőtt a földön fekszik, előttük gyerek énjük törökülésben, apró, éles fénykörben. Csonka Roland szemét egzotikus festés emeli ki, hátán - s gyerek énjéén ugyancsak - csillámló, ezüstös, a gerincen futó szalag. Feicht Zoltán jelmeze mindössze egyszerű, fekete nadrág, gyerek párján ugyancsak hasonló ruhadarab. Weisz Nándor dinamikus, hatásos zeneművére erős, eleven táncot látunk: a két vetélkedő, kutyakölyökként játszva birokra kelő karakter életvidám játékát meglepő effekt egészíti ki: a nézőtér fölött többször áthúzott égősor villanásai kitágítják a játékteret, kissé összezavarva a szemlélőt. Csonka végül nem ad választ rá, melyik páros az igazi főszereplő. Pontosabban inkább azt sejteti: a játék főhősét ne is hús-vér közreműködői között keressük. Az inkább a múló idő, a naiv érzelem maga.
Az első rész végén Lukács András már emlegetett, pompás munkáját, a Levél Martha Grahamnek című hétszereplős, nagyszerű sodrású, finoman kimunkált, agynak, szívnek egyaránt jóleső, 2001-es koreográfiáját láthattuk. A második részt Venekei Marianna rövid, koreográfiai rekviemje nyitotta, az ifj. Nagy Zoltán emlékének ajánlott Eternal Memory. A premier-alkotás Bacskai Ildikó és Bajári Levente kiváló előadásában, puritán eszközökkel, igen személyes hangon emlékezett meg arról az ifj. Nagy Zoltánról, aki az előző Stúdió-est (Kortárs csillagaink) műsorfüzetében még hozzánk, nézőkhöz szól. Az Alapítvány kezdeményezője, kuratóriumi elnöke ajánló soraival övezett portré-fényképéről finom, kicsit szomorkás mosollyal tekint ránk. „Soha nem lehet tudni, hogy mikor és hol bukkan fel a jövő koreográfusa. Ehhez viszont meg kell adni az esélyt" - írja. A hiánya, a nemléte felfoghatatlan. Venekei Marianna e nemlét felett érzett döbbent gyászt formálta mozdulatokká a brit John Tavener csodálatos zenéjére. Ismétlődő mozdulatsorok, az alázat gesztusai, szárnyaló és megrogyó, megroppanó lendület: hasonlatkísérletek, a megragadhatatlan megragadásának próbái. A finom fényekkel bélelt térben mintha valami megrendítő szertartás zajlana. A rekviem végén Bajári, a Táncos egyedül látható: a színpad rásötétül alakjára. A Társ, a Partner, Bacskai elhagyja kettejük játékterét. Az eltávozott marad. Örökre, hiszen a sötét ott, a színpadon nyeli el őt. Nem megy, nem köszön el, nem vesz búcsút: úgy tűnik el a szemünk elől, mint a tér, ahova teremtetett. Ennél szebben, (a halállal, a ninccsel) dacolón nem is lehetett volna lezárni e rövid, megrendítő koreográfiát.
Fotó: Dusa Gábor
Kun Attila immár külföldön él és dolgozik. Hiánya fájdalmas. A stúdióestre friss szólóját küldte, mint egy levelet a messzeségből. Előadója, a fiatal Medvecz József eredeti karakter, izgalmas választás. Az éppen csak felnőtté serdült, az élet sűrűjében alig megmártózott szólista, kinek monológjában, mozdulataiban ott a romlatlan kamaszlét, a kíváncsiság, a közlésvágy, a megmutatkozni és a rejtőzni vágyás. Shigeru Umebayashi nevét csak nagyon kevesen ismerik, de A szerelemre hangolva című nagyszerű film zenéjét annál többen rajongják. E remek kompozíció-füzér talán legismertebb gyöngyszemére alkotta meg Kun Attila Long című munkáját. A nyúlánk, hosszú karú-lábú Medvecz mintha végigmutogatná nekünk testrészeit, a működését. Játéka, Kun Attila koreográfiája lendületes, érzékeny vázlatrajz, mely frissességével, személyességével marad emlékezetes.
Az előadásról olvasható másfajta megközelítés is az interneten:
Angyal Mária: Kortárs Koreográfusok Estje X.
Tóth Ágnes Veronika: A só és bors hol maradt?
