Limón-örökség, jelen időben

A Budapestre elhozott több estés repertoár felveti a kérdéseket is: hogyan kell és lehet életben tartani egy hagyományt (hiszen elhunyt jelentékeny szerző repertoárja kétségkívül az), hogyan lehet azt kiegészíteni, élővé, aktuálissá tenni. E kérdéseket nyilván feltette magának a Limón Dance Company jelenlegi vezetése is (Carla Maxwell művészeti vezetővel az élén), mert a repertoárja ma már nem kizárólag Limón műveiből áll, azokat viszont megpróbálják a lehető legautentikusabb előadásmódban prezentálni.

Három nap, öt előadás: talán még soha ilyen sűrű programmal nem szerepelt „nagyágyú" a Budapesti Tavaszi Fesztivál táncműsorán. Elhozták a névadó első - és minden bizonnyal legismertebb - „nagy dobását", a The Moors Pavane-t, további emblematikus művei közül a The Traitort, a Dances for Isadorát és a Choreographic Offering részleteit, valamint híres szólóját, a Chaconne-t és egy meghökkentően modern késői művét, Psalm címmel. Az öt előadás közül kettő mutatott be művet vendég alkotótól (Susanne Linke és Jirí Kylián): szerencsém volt ezek közül látni az egyiket, húsvét hétfő délutánján.

Azért szerencsém, mert nagy valószínűséggel a Limón Dance Company jelenéről ez az összetétel ad megnyugtató képet: a lezárt, szükségszerűen immár nem képlékeny életmű mellé olyan művek is kerülnek a repertoárra, melyek életben tartják és stimulálják a táncos nyitottságát, ugyanakkor stílusukban és szemléletükben messzemenően ízesülnek a limóni hitvallással és stílussal.

Az előadás mindjárt vendéggel nyit: J. Kylián rövid remeklésével, a hét táncosra készült Evening Songs-szal. Dvorák zenéjére lírai könnyedséggel lendül a hét táncos (vagy ahány az arányosan, színesen szerkesztett kis darab színpadán épp látható), ugyanakkor azzal az áhítattal, amely a Graham-Limón-Ailey vonal örökségére jellemző. Az 1987-ben készült játékban Kylián sűrűn idéz népi(es) mozdulatokat (ahogyan teszi azt művei jelentős részében, különösen a 80-as évek során), ezekkel is hangsúlyozva azt a tisztaságot, mely e mű alapanyaga. Legyen az szóló, duó, trió vagy közös tánc: az érzelgősségmentes, tiszta érzelem e mozdulatsorok matériája.

Amilyen szabad lendülettel, tiszta és könnyed technikával interpretálják a Limón-táncosok Kylián darabját, annyira fogja vissza és teszi ki szólistáját technikai próbáknak a névadó mester Chaconne című híres szólójával... Talán itt érhető tetten leginkább az a kettősség, mely Limónra még hatványozottabban érvényes, mint nagy előd-rokonaira: Grahamre és Humphreyra: a belülről feszítő szenvedély visszafogása: a test felszabadításának és mazochista módon időről időre kalodába visszafogásának feszültsége. A Chaconne egy hosszú vallomás: irgalmatlanul nehéz: amilyen nehéz egy férfinak adagiót táncolni, (lírájában, finom elnyújtásaiban is férfiasnak maradni), majd ezt bonyolult allegróval felbontani: hálátlanul sűrű ugrás- és forgáselemekkel. A tánctechnika-történetben is szívesen kutakodó táncos örömmel fedezi fel itt azokat a finomságokat, melyek az „ős-Limón" technika jellemzői: az „off-balance" helyzeteket, vagyis a mozdulatok finom kibillentését a megszokott - a gravitáció ellenében uralt - egyensúlyból, s az esést elkerülő - néha csak késleltető - felfüggesztéseket. Játék a súllyal, partneri viszony a gravitációval: ember és univerzum viszonya tehát - nem kevesebb, amit ez a mozgás megcéloz...

Limón - első mondatunkban említett - ars poeticájának színtiszta képe ez a szóló: súlyos pátoszát a hitelesség menti meg a nevetségességtől. A fiatal Raphael Boumaila távolról meglehetősen emlékeztet José Limónra; nyilván komolyan dolgozott ezen a hitelességen („életben", ahogyan másnap erről személyesen meggyőződhettem, nem hasonlít annyira), itt még a mester jellegzetes kézfő tartását is „hozza". Azt, hogy egy magasabb szintű balett-technikai képzés felől nézve milyen itt egy lábtartás, egy forgás vagy ugrás kivitelezése, érzékeny kérdés. Nem egyértelmű ugyanis a válasz: készakarva tartják az előadásmódot a 40-es évek modern táncosának technikai szintjén, vagy ennyit tudnak ezek a táncosok itt és most?

A kérdést ugyanígy felveti a nagy „klasszikus", a The Moor's Pavane (A mór pavane-ja) is. A zseniális szerkezetű Othello-parafrázist joggal tartják Limón főművének. Talán soha, senkinek sem sikerült hasonló bravúr: a Shakespeare-tragédia négy szereplőre, 20 percre redukálása, fojtottan szenvedélyes kamaradrámává sűrítése, középpontjában a kendővel mint corpus delictivel...  Szerkesztése ma is iskolapélda lehet: a két kettős (Othello-Desdemona, Jago-Emilia) át- és átváltására, kimerevített kulcspillanatokra s az azokat levezető fegyelmezett pavane-variánsokra építő színház mintadarabja a narratív, ám a didaktikusság veszélyét vigyázva elkerülő táncdrámának. Ám ha mindez - tehát a mű dramaturgiai kiválósága - megkérdőjelezhetetlen is, felvethető ismét a technikai frissesség kérdése. A táncosok az olykor - valljuk meg - kényelmetlen lépéseket úgy adják elő, hogy azokon egyértelműen látszik is a kényelmetlenségük.  Mi a hitelesebb hát: az „eredeti" technikai szint reprodukálása, egy formai hűség tehát (láttam egy 1959-es filmfelvételt, még Limónnal a címszerepben, tudom hát, mihez hű az a forma, ahol a nyújtott lábak nincsenek teljesen átnyújtva, emelt pózok félúton megrekednek...), vagy egy korszerűbb képzettség „bevetése" a tartalmi hitelesség oldalán?

Mert ott van például ismét egy vendég-szám, Susanne Linke Transfiguration című női szólója: az azt előadó Roxane D'Orléans Juste teljes mértékben uralja testének nagyszerű lehetőségeit. A Linke-szám különböző dimenzióiban (melyek ugyanakkor mélységes tiszteletadást tükröznek a Limón-féle „fall and rebound" felé a se vége, se hossza gördüléseivel, körkörös mozgássoraival) a „lent" és a „fent" közötti út bonyodalmát járja körül Schubert kesernyés romantikájára. Virtuóz munka - egy cseppnyit hosszabb a kelleténél.

A jövő ígéretét azonban az utolsó, a legnagyobb lélegzetű, teljes felvonást kitöltő Limón-mű, az 1967-ben készült Psalm (Zsoltár) kínálja, mintegy megválaszolva az eddig feltett kérdéseket. Jon Magnussen kortárs zsoltárzenéjére épülve nyilvánvalóvá lesz a tény: Limón technikája - mit sem adva fel az őszinte pátoszból - korszerű, friss és aktuális.

Húsvét hétfő délutánján külön nyomatékot kaphatott a Laudate Domini és Halleluja tételek emelkedett drámaisága, ám e véletlen adta aktualitás nélkül is bízhatunk ennek az opusznak az erejében. A társulat 13 tagja az áhítattal előadott, lendületes koreográfiával hatalmas tömeg illúzióját volt képes kelteni, nem gyengítve ezzel egy-egy szóló intim drámáját; ezekben Kurt Douglas mint „Egy igaz ember" remekelt. Görcs nélküli feszültségek, tiszta vonalak (igen: átnyújtott lábak), a sűrű kompozíciók kristálytiszta megvalósítása bizonyította: szabad (és kell) Limónt korszerűen előadni. Nyilván persze kellett ehhez a koreográfus életében is az a két-három eltelt évtized, mely pályája elejétől ívelt e késői műig, de valószínűleg ő maga is - ahogyan ez alkotóknál természetes - hitt abban, ami felé elmozdult.

Jó tehát, ha hűséges társulata is abban hisz.

[1] „On Dance" In: Seven Arts#1" 1957. New York