Társulati létben

Életfogytig igazgatni?

- Hetedik éve vagy igazgató Egerben. Arra kérlek, hogy vonj valamiféle mérleget erről a hét évről.

- Azért érdekes a hetes szám, mert ennyi időt egy helyen még nem töltöttem el. Először hat év után, másodszor öt év után hagytam ott azt a színházat, ami meghatározó volt az életemben. Az első a szolnoki színház volt, ahol a pályámat kezdtem 1982-ben, és ahol később főrendező lettem. A második a Budapesti Kamaraszínház, ahol aktív részem volt abban, hogy a Népszínházból létrejött egy új formáció, de egy idő után azt éreztem, hogy innen is tovább kell lépnem. Tehát számomra a hét év már afféle határszám, így nagy elhatározás kellett ahhoz, hogy egy újabb ciklusnak nekifussak Egerben. Erősen gondolkodtam öt év után azon (mikor lejárt az igazgatói megbízatásom), hogy nem kellene-e valami újba fogni.

- Miért volt kérdéses, hogy megpályázod-e a következő ciklust?

- Mert olyan alkat vagyok, aki öt-hat években gondolkodik. Alapvetően független embernek érzem magam, aki természetesen kötelezettséget vállal másokért vagy bizonyos helyzetekért. De ez csapda is lehet. Félek attól, hogy bizonyos helyzetek esetleg rám zárulnak. De a döntésem idején már kezdett kirajzolódni egy olyan lehetőség, amely azzal kecsegtetett, hogy erős egri jelenlétet a magyar színházi életben a következő ciklusban lehet létrehozni. Most valóban jól megy az egri színháznak, szakmailag is értékelik, és helyben is elfogadják. Tehát most utólag úgy érzem, hogy megérte pályázni erre a második ciklusra, miközben rengeteg problémával kell szembenézni. Ezek nem feltétlenül társulatszervezési gondokat jelentenek - bár azt is -, hanem azt, hogy egyre nehezebb biztosítani azokat a körülményeket, amelyek a színvonalas munkához szükségesek...

- Olyan érzés nem volt benned, hogy az első igazgatói ciklusodban nem jutott olyan messzire az egri színház, mint szeretted volna?

- Dehogynem. De erre nem feltétlenül az a megoldás, hogy egy következő igazgatói ciklust is lehúz az ember. Lehet, hogy jobb máshol újrakezdeni, vagy egy kicsit függetlennek lenni, aztán megint egy új, intézményes helyzetet kipróbálni. A színházi létet én egy állandóan változó valaminek gondolom, miközben természetesen mindnyájunknak szüksége van a biztonságra: a társulati létre, az összetartozás érzésére, arra, hogy a színészek kötődjenek rendezőkhöz, így folyamatosan építhessék önmagukat, illetve azt az eszmét, amire összeszerveződtek, mint társulat. De ennek az ellenkezője is igaz, hogy folyamatosan mobilnak kell maradni, mert azt látom az elődeim példáján, hogy ha valaki 15-20 évig ugyanott, ugyanazt, ugyanúgy csinálja, akkor kicsit önmaga szobrává is válik.

- Tehát nem életfogytig kell igazgatni egy színházat?

- Ebben nyilván alkati különbségek is vannak. Ott van Babarczy László, aki nagyon hosszú ideig vezette a kaposvári színházat, és vannak Pesten is igazgatók, akik azonosak a színházukkal. Ha ők elmennének onnan, akkor az a színház alapvetően megváltozna. Nem tudható, milyen irányban, de biztosan átalakulna. Itt Egerben számomra fontos emberek jöttek össze, jó színészek alkotják a társulatot, (elfogultan azt mondom, hogy) jó színvonalú előadások születnek. Úgyhogy nincs okom innen elmenni. De mindig mérlegre kell tennem azt is, hogy nem kell-e elölről kezdeni mindent.

Visszatérő rendezők

- A külső visszaigazolások is azt jelzik, hogy Egerben az utóbbi időben jó előadások születnek, hisz tavaly két előadásotok, idén egy előadásotok - épp a te rendezésed - került be a válogatásba

- A POSZT-on való szereplésnek látszólag valóban van egyfajta értékmérő funkciója is. Ennek azonban ellentmond az, hogy vannak olyan színházak, amelyek visszatérően megjelennek ugyan a POSZT-on, mégsem mindegyiknél tűnik úgy, hogy ott kiegyensúlyozott társulati munka folyna. Inkább arról van szó, hogy létrejönnek időnként érdekes előadások, amelyek megfelelnek az épp soros válogató ízlésének. Ugyanakkor soha nem az volt a célom, hogy fesztiválmeghívásokért dolgozzunk. Számomra az a fontos, hogy folyamatosan épüljön egy társulat, amely rendszeresen képes jó színvonalú produktumokat létrehozni. Az egyik előadás erősítse a másikat. Lehet, hogy ez az igényem még Szolnokról eredeztethető, hiszen én ott szocializálódtam. Az egy erős társulati lét volt, érvényes rendezők és jó színészek közös munkájára épült. Ugyan az egyes rendezőknek megvolt a maguk csapata, de ezek átfedéseket mutattak. Ha például nálam jól teljesített egy-egy színész, akkor ő kíváncsiságot keltett egy másik rendezőben is. Aztán a közös munkájukból kiderülhetett, hogy az adott színész annál a rendezőnél még jobb teljesítményt képes nyújtani. Vagy ellenkezőleg: kiderült, hogy nem tudnak szót érteni egymással. De ez természetes velejárója a társulati létnek. Ezért tartom fontosnak, hogy amikor egy-egy vendégrendező sikeresen dolgozik együtt a társulattal, akkor annak legyen folytatása is. A legtöbb helyen az első munkája után két-három évig színét sem látják az adott rendezőnek. Jön helyette egy újabb vendég, aki megint másként használja a társulatot, elölről kezdi az ismerkedést. Ez nem igazán teremti meg a társulati lét érzetét. A jó társulat állandó vagy visszatérő rendezők és általuk is képviselt programok köré szerveződhet. Így tudják egymást inspirálni színészek és a rendezők, egymást erősíteni a bemutatók is - függetlenül attól, hogy az egyik jobban sikerült, a másik kevésbé jól.

- Azt mondod, hogy rendezők köré szerveződik a társulati lét, miközben ma a legtöbb vidéki színházban az igazgatón kívül nincsenek igazán szerződtetett rendezők, többnyire csak vendégek dolgoznak.

- Vannak állandó rendezők, csak másképp, mint régen. Én például olyan rendezőket hívok, akikre visszatérően számítok. Így dolgozik itt évek óta Máté Gábor vagy Radoslav Milenkovic. Zsótér Sanyi viszont a jövő évadtól szerződtetett rendező lesz Egerben. Két előadást fog csinálni nálunk, egyet a stúdióban, egyet a nagyszínpadon.

- Hogy sikerült Zsótért leszerződtetni, hisz ő alapvetően egy vándorrendező?

- Azt hiszem, ő most ott tart, hogy kell neki egy társulat, és ez szerencsésen találkozik azokkal a célokkal, amelyeket én is fontosnak tartok.

- Az a kép, ami bennem az egri társulatról él, nem feltétlenül vág egybe azzal, amilyennek Zsótér színházát ismerem.

- Talán azért, mert nem dolgoztak még együtt. De Sanyit nem akartam idehívni egy rendezésre, mert lehet, hogy az pusztán érdekességként hatott volna. Nagyon izgalmasan dolgozott volna, amely egyeseknek vonzó lett volna, mások meg idegenkedtek volna tőle. De a rendszeres közös munka másként hat. Mondom, itt két dolognak kellett találkoznia: Zsótér igényének, hogy társulatban létezzen, és a társulat igényének, hogy ilyen kvalitású emberrel találkozzon.

- És az egri közönség megérett már arra, hogy rendszeresen Zsótért nézzen? Mert idén Szegeden a helyi botrányt a Zsótér rendezte Lear király jelentette, miközben nem különösebben provokatív előadásról van szó.

- Megéltünk már mindenféle botrányokat. Azt gondolom, hogy a nézők jelentős része felfogja, hogy mit csinálunk, milyen irányba haladunk, tehát van egyfajta elfogadottságunk. Nem hiszem, hogy Sándor meg fogja rendíteni őket. Egyszerűen meg kell majd érteniük azt, hogy mi miért történik a színpadon.

- Azért a közönségnek kell már valahol tartania, hogy Zsótér előadásait élvezni tudja, sőt még akár azt is mondja, hogy színházi értelemben fontos dolog történt Eger városában.

- Lehet, hogy most történik.

Kényes egyensúly

- Nekem úgy tűnik, hogy Eger - hiába működik itt már több mint 30 éve állandó társulat -, nem igazán bejáratott színházi város.

- Mi egy „bejáratott" színházi város ismérve? Az, hogy az emberek tömegesen mennek a színházba? Természetesen mi is küzdünk a nézőinkért, és tulajdonképpen azt mondom, hogy az az egyik legfontosabb, hogy tele legyen a színház. Nem biztos, hogy ezt mindig sikerül megvalósítani. De sok olyan színház van, amelyik teltházakkal játszik, mégsem hoz létre igazi értéket. Vagy az a „bejáratott" színházi város ismérve, hogy az ottani nézők érzékenyen reagálnak arra, amit a színházban látnak, az új dolgokra, formanyelvi kísérletekre is? Szerintem minden városban van egy ilyen réteg, de ez a közönségnek mindenhol a kisebbik hányadát teszi ki.

- Akkor másképpen közelítenék ugyanehhez a problémához: amikor diákelőadásokat láttam itt, és utána azt mondtam neked, hogy milyen jó volt a közönség, akkor kétszer is azt válaszoltad, hogy sosem a diákokkal van a baj. Ezzel nyilván a felnőtt nézők színházi ízlésének kötöttségeire is utaltál.

- Azt tapasztalom, hogy a gyerekek előítélet nélkül, szabad asszociációkkal nézik az előadásokat, míg a felnőtteket az életük során szerzett tapasztalatok előítéletessé teszik. Már a darabcím vagy a műfaj alapján van véleményük arról, amit még nem is láttak. Tudják, hogy szeretik-e az operettet vagy nem, érdeklik-e őket a drámák vagy sem, kikapcsolódni jönnek-e a színházba, vagy azért, hogy problémákkal találkozzanak. És akkor még nem is beszéltünk a pedagógusok elvárásairól, hogy szerintük a gyerekeknek milyen előadásokat kellene nézniük. De ez nem is magának a pedagógusnak az elvárása, hanem azt hiszi, hogy a szülő ezt várja el tőle. Így nehéz közvetlenül a gyerekekhez eljutnunk, mert egy olyan rendszerben létezünk, ahol többszörös áttételek működnek: a szülők nagy része a pedagógusra bízza a gyereknevelést, de számon kéri rajta azt, amit ő nem tud a gyerekeinél elérni.

- Egyszerűbben fogalmazva azt akarom kérdezni, hogy te másfajta színházat szeretnél csinálni, mint amit az egri közönség akar nézni?

- Lehet, hogy én másmilyen színházat szeretnék, de ezek között a körülmények között ezt tudom megvalósítani. Folyamatosan elégedetlen vagyok azzal, amit csinálunk. Nem biztos, hogy a környezetben van a hiba. Lehet, hogy én nem vagyok elég ahhoz, hogy létre tudjam hozni az elvárásaimnak megfelelő állapotot. Ez kicsit olyan, mint amikor az első rendezéseimnél azt a játékot folytattam, hogy megpróbáltam kívülállóként ránézni arra, amit a színpadon létrehoztam. Ez afféle önismereti gyakorlat volt, amikor azzal szembesültem, hogy aközött, amit akartam és aközött, amit a színpadon látok, mekkora feszültség van. Így sokat megtudtam arról, hogy ki vagyok, hol tartok, miben vagyok gyenge, hol vagyok határozott, mit tudok jól, mit tudok kevésbé jól. Egyáltalán, milyen a viszonyom az élethez és az emberekhez. A színházvezetésben valami hasonló jelenik meg. Vannak célkitűzéseim, ezek megvalósításához kapcsolódó elképzeléseim, ugyanakkor rengeteg elvárásom is van magammal szemben. Mindezekből egyszer csak kikerekedik valami, most például az, ami Egerben van. Szeretem, ha sikeres a színház: szeretem, ha jó színészek dolgoznak jó rendezőkkel, izgalmas gondolatok jelennek meg a színpadon. És nagyon szeretem, ha ez nem jár együtt a nézőszám csökkenésével. A szakmai célkitűzések és a közönségelvárások közötti kényes egyensúlyt meg kell tartani. Ezer oka lehet annak, ha ez megbomlik. A marketingtől kezdve a rossz bérletezésig sok mindenben kereshetjük az okokat. Vagy lehet, hogy egyszerűen rossz célokat tűztünk ki.

-  Te sajátos szerepet játszol rendezőként az egri színház életében, mert minden évadban színpadra viszel egy-egy fontos darabot (idén A nagyratörőt, előtte a Faustot), emellett szórakoztató előadásokat állítasz színpadra, idén a Fekete Pétert, tavaly a Tanulmány a nőkrőlt (valahol a két „műfaj" között a Te rongyos életet). Érdekel a zenés szórakoztató műfaj? Vagy munkaköri kötelességed megrendezned őket?

- Mindkettő. Örömteli munkaköri kötelesség. De nyilván az is motivál, hogy valamiféle egyensúlyt kell a repertoárban tartani.

- Ki van centizve, hogy milyen arányoknak kell lenni? Tehát hogy hány szórakoztató előadást és hány komolyabb darabot mutathattok be?

- Látszólag nincs kicentizve, de valójában mégis. Van egy ideális arány, amit soha nem tudunk megvalósítani, de mindig ehhez képest történnek az eltérések. Elvileg a nagyszínpadra valók a népszerűbb előadások, a stúdióban van helyük a szűkebb közönség számára érdekes produkcióknak. De mint utólag kiderült, idén például az Emésztő tüzet a nagyszínpadon is el lehetett volna játszani, nyilván kicsit más módon, másfajta hangsúlyokkal, mint ahogy most, a stúdióban a közönség láthatja.

- Mindkétszer, amikor láttam, az volt a benyomásom, hogy ez egy népszerű előadás.

- Abszolúte. Minden évben van egy-két stúdió előadásunk, amely kifejezetten divatossá válik. Tehát sikk megnézni őket. Érdekli a közönség szélesebb rétegét, beszédtéma lesz a városban.

- Viszont a nagyszínpadon nem kifejezetten szórakoztató előadásokat mutattatok be.

- Öt nagyszínpadi bemutatót tartottunk ebben az évadban. A Vértestvérekkel kezdtünk, tehát egy angol musicallel, folytattuk az Aranyemberrel, mert Jókai mindig nagy érdeklődésre tarthat számot. Utána következett A nagyratörő, Márton László történelmi drámája, majd Wesker műve, A konyha. Végül az évadot a Fekete Péterrel zártuk. Így jött össze az öt bemutató. Két irodalmi érdekesség mellett egy romantikus történetet és két zenés darabot játszottunk. Ezek az arányok. Azt hiszem, valójában változnak a befogadói szokások, és nem feltétlenül a zenés darabok javára. Azok első ránézésre tűnnek jó választásnak, de én a komolyabb daraboknál is pozitív fogadtatást érzékelek.

A sokféleség eredői

- Jónéhány nevet soroltál, amikor az egri színháznak arcot, stílust adó „állandó" rendezőkről beszéltünk...

- Máté Gábor és Milenkovic nevét említettem, de mondhattam volna Szegvárit és magamat is. Szegvári is kettőt rendez évente, én is két munkával vagyok jelen a társulat életében. Máté Gábor úgy tudja szabaddá tenni magát a színművészetis és a katonabeli elfoglaltságai mellett, hogy évente egyet rendez nálunk. Milenkovic ugyancsak visszatér minden évben. Tehát a színészek tudják, hogy kikkel dolgoznak együtt, kik miatt vannak az egri társulatban. Pontosabban: milyen színvonalú rendezők miatt vannak itt.

- Ezek a rendezők azonban eltérő stílusú előadásokat hoznak létre, másfajta színházi szemléletet képviselnek. A társulati lét nem kívánna meg egységesebb színpadi gondolkodást?

- Nem. A 80-as évek közepén egyszerre volt jelen Szolnokon Ács Jani, Szikora János, Fodor Tamás meg én. Tehát mi voltunk négyen a rendezők, akikhez egy-két vendég érkezett. Én ezt jó állapotnak tartottam, miközben természetesen folyamatos vitáink voltak, épp abból adódóan, hogy másképp gondolkodtunk a színházunkról. Sőt még habitusunkban sem voltunk azonosak.

- Akkor mitől kap egy társulat arculatot, ha ennyire különbözőek a rendezői?

- Épp ettől. Az, hogy van eredője a sokféleségnek. Amikor a különbözőségek egyszer csak egy irányba hatnak. Például oly módon, hogy az egyik rendező valamelyik színészt erre használja, egy másik rendező ugyanazt a színészt másra, és így kiderül, hogy a színész milyen utakat képes bejárni. Ez végtelenül fontos egy társulat életében.

- Sőt (hogy az előbbi kérdésemet fokozzam) még egy adott rendező munkái is lehetnek különbözőek. Ha végiggondolom például Milenkovic egri rendezéseit, akkor stílusukban, kifejezésmódjukban igencsak eltérő előadások jutnak eszembe.

- Szerintem nagyon komoly utat járt be nálunk. Ő is tanulja az itteni társulatot, illetve a közönséget. A Három nővérnél, ami az első egri munkája volt, azt a tudást használta, amit a szerb, illetve az európai színházból hozott. És nagyon nem ismert bennünket (csak Kaposvárott dolgozott előtte magyar társulattal). A Három nővérben az volt az izgalmas, hogy egy Csehovot egy szerb rendező egy magyar társulattal hogyan rendez meg. Utána a Tudós nők következett, ami egy provokatívabb előadás volt, számos meghökkentő megoldással. Miközben a történetvezetésben és a színészi munkában nagyon is megalapozott előadás volt. És közben Rale is tanulta, hogy az itteni közönség mit fogad el, persze maguk a nézők is változtak a látottak hatására. Ezt éreztem a tavalyi Tangó, illetve az idei Emésztő tűz fogadtatásában is. Mindegyik előadásunkkal haladunk valamilyen irányba, amely az egri nézőket is alakítja. Ugyanezt elmondhatom Máté Gáborról is, aki egy független alkotó, mégis abból indul ki, hogy miképp tud az adott közönségre hatni, illetve abból, hogy miképp tud a társulatra hatni, és a társulat miképp hat vissza rá. Az Éjjeli menedékhelytől kezdve A hülyéjén, a Tél meséjén át A konyháig, ez is egy szépen leírható történet.

Mindig változtatni

- Mi volt a legnehezebb vállalkozás ebben az évadban?

- A legnehezebb az őszi időszak volt, amikor nem volt pénzünk. Elfogyott, mert az önkormányzati választások után sokáig nem állt fel a megyei közgyűlés. Az előtt döntöttek a finanszírozási kereteinkről, hogy be lettek volna töltve azok a funkciók, amelyek birtokában a politikusok felelősen képesek végiggondolni azt, hogy mit is jelent egy színház a megye és a város életében. Ehelyett kizárólag gazdasági alapon, csak a megyei költségvetés egyensúlyát figyelembe véve határozták meg a kereteket. Ezért nagyon sok megpróbáltatáson estünk át ősszel. Csökkentett játékrenddel működtünk, keveset játszottunk, át kellett csoportosítanunk a bemutatókat. Úgy volt, hogy A konyhával nyitunk, ennek helyére lépett be a Vértestvérek, majd az Aranyember, mert mind a kettő kisebb apparátusú produkció, de ezeket sem folyamatosan játszottuk. Most, a 2008-as költségvetésünk jobb feltételeket teremt. Így be tudjuk pótolni azt, amit a bérleteseknek ígértünk: megsűrűsödtek a bemutatók, megnövekedtek az előadásszámok. Látod, még június közepén is játszunk. Tehát most van nálunk a nagyüzem, miközben májusban már inkább lecsengeni kéne az évadnak.

- Ahogy visszaemlékszem, hat-hét éve, amikor egri előadásokat láttam, azt gondoltam, hogy lehetnél merészebb is. Merészebben szerződtethetnél új színészeket, merészebben hívhatnál másfajta rendezőket. Most meg úgy látom, hogy az idő végül is téged igazolt, mert egységesen jó színvonalú előadásokat látok itt. Ha belegondolok, azt kell mondanom, hogy az egri társulat az egyik legjobb az országban, mert a negyven valahány szereplős Nagyratörőt és a 27 szereplős Konyhát csak egy-két helyen lehetne hasonlóan jól kiosztani az országban.

- Egy társulaton belül mindig az arányok fontosak. Vannak olyanok, akik kisebb szerepeket bírnak el, így kisebb feladatot is kapnak, és vannak, akik elviszik a vállukon az egész előadást. Természetesen ebben is folyamatos mozgás van: mindig kipróbálunk egy-két kisebb szerepeket játszó színészt nagyobb feladatokban. És ha a nagyobb terhet is elbírják, akkor továbblépnek. Ezek miatt az arányok miatt is tartom jó társulatnak az egrit. Nem csupa kiemelkedő képességű színészre kell egy társulatot építeni, hanem olyan emberekre, akik egy adott poszton maximálisan jók. Ez ugyanis egyfajta társulati egyensúlyt is létrehoz, miközben természetesen mindenki többet és jobbat akar játszani. Szóval azért nálunk is megvannak a feszültségpontok....

- Gondolom, az arányokat inkább a véletlen szervezi. Vagy ebből a szempontból is lehet tudatosan építkezni?

- Lehet. Az idekerülésem utáni első társulati ülésen azt fogalmaztam meg, hogy ez a színház legyen az ország legjobb színháza, kisebb célt kitűzni nem érdemes. Többen megmosolyogtak, de egy-két ember visszakérdezett, hogy miképp képzelem. Erre azt válaszoltam - afféle bon mot-val -, hogy mindig eggyel kevesebb hibát kövessünk el, mint a többiek. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy folyamatosan szerződtetni kell, folyamatosan mozgásban kell tartani a társulatot, figyelembe kell venni az életkori, alkati sajátosságokat, bombázni kell szerepekkel azokat, akik ezt elbírják, de közben ügyelni arra, hogy ne használódjanak el. Tehát nem szólhat egy emberről egy teljes évad, több emberre kell építenünk a műsortervünket. Természetesen mindig vannak olyanok, akik elszerződnek... Én azt képviselem, hogy mindig az az ember legyen itt, aki úgy érzi, hogy neki itt a legjobb. Aki jobb helyzetet talál magának, az menjen, én nem haragszom rá. Inkább örülök annak, hogy afféle dobbantónak használhatta Egert. Így volt ez Jordán Adéllal vagy Kovács Patríciával, akik a Színművészeti után itt kezdték a pályájukat.

- Az is alkati kérdés, hogy hat-hét évet kivártál, és nem robbantani akartál?

- Mindig azt gondoltam, hogy nem robbantani kell, hanem folyamatosan változtatni. Mindig változtatni, még akkor is, mikor úgy tűnik, hogy minden rendben van. Én nem a robbanásokban, hanem a fejlődésben hiszek.

A szakmaiság védelme

- Ha a vidéki színházak helyzetéről kicsit általánosabban gondolkodunk, akkor lehetetlen, hogy ne beszéljünk a politikáról. Ebből a szempontból egészen speciális helyzetben vannak most a vidéki színházak, mert egyfajta politikai harc terepévé váltak.

- Én is így látom. Ezt még Egerben is érzékelem, bár ott viszonylagos nyugalom van a színház körül: második ciklusomat töltöm, erős többséggel hosszabbították meg a megbízatásomat, elfogadják azt, amit csinálunk. Azok számára, akik az egri színházat érintő döntéseket hozzák, hitelesnek tűnik a munkánk. Egerben most épp a kórház a politikai csatározások igazi terepe. Máshol az iskolákat foglalja el a politika, és megint máshol a színházakat.

- Ha Egerben nyugalom is van a színház körül, mégsem érezheted magad könnyű helyzetben, hisz a Magyar Színházi Társaság elnökeként állást kellene foglalnod a színházakat érintő kényes ügyek sokaságában.

- Nem egyedül nekem kell állást foglalnom, hanem annak a testületnek, aminek az elnöke vagyok. A Magyar Színházi Társaságnak van egy hat tagú elnöksége, vannak különféle  szervezetei, tehát a döntéseket, állásfoglalásokat át kell beszélnünk. Az elnökség testületi döntéseket hoz, amelyek nem biztos, hogy mindig egyeznek az én személyes véleményemmel. Ugyanakkor azt is ki kell mondani, hogy a Magyar Színházi Társaság nem lehet egyik politikai oldalnak sem a szócsöve. Ez egy szakmai érdekvédelmi szervezet, és nyilván az olyan helyzetekben, ahol nem a szakmaiság érvényesül, a hangját kell hallatnia. A jelenleg érvényes önkormányzati törvény olyan jogosítványokat ad a színházak látszólagos fenntartóinak, amelyek ellen a szakma szervezetei nem sokat tehetnek.

- Miért látszólagos fenntartót mondasz?

- Mert a helyi önkormányzatok, amelyek a színházzal kapcsolatos összes jogosítvánnyal rendelkeznek, a teátrumok költségvetésének csak kisebbik hányadát, jó esetben a negyedét adják, de a döntéshozatalban egyedüli fenntartóként viselkednek. Ez bonyolult probléma, és minden politikai érában fölmerül a kérdés, hogy jó-e ez így. A készülő színházi törvény sem ad egyértelmű megoldást erre.

- A színházi társaságon belül már érzékelhető a politikai megosztottság? Tehát tartható-e még az a célkitűzés, hogy kizárólag szakmai szempontok alapján működjön?

- Egyelőre még úgy néz ki, hogy a társaságban ez az elsőrendű szempont. Természetesen lehet érzékelni a politikai megosztottságnak a jeleit, de az annyi, amennyi az országos klímából a szakmaiságba beszivárog.

Szolnok és Kaposvár

- Egy éve a POSZT-on határozott állásfoglalást adott közre a színházi társaság a szolnoki igazgatói pályázat kapcsán, hogy ne a polgármester személyes választása legyen, hogy ki legyen a direktor.

- Ez egy többfordulós történet volt. A színházi társaság mindig azért harcolt, hogy a pályázati kiírást pontosan fogalmazzák meg. Ha az önkormányzat úgy írta volna ki a pályázatot, hogy új irányt akar adni a szolnoki színháznak, tehát szakítani akar azzal a fajta progresszióval, amelyet ez a színház az elmúlt 30-40 évben képviselt, és alapvetően szórakoztató színházzá akarja alakítani, akkor szomorúan, de tudomásul vettük volna, hogy ez az igény fogalmazódott meg a városban. Akkor nyilván mi is segítettünk volna abban, hogy erre egy hiteles embert találjon az önkormányzat. De a pályázati kiírás nem így szólt. A pályázati kiírás elég pontosan definiálta, hogy a szolnoki hagyományok folytatását várja el a pályázóktól. Ebben az esetben az a kérdés, hogy ennek az elvárásnak melyik pályázat felel meg. Az első fordulóban Rátóti Zoltán és Bozsik Yvette versengett, a közgyűléstől Rátóti kapta volna meg a többséget, de ő visszalépett, ezért eredménytelennek minősítették a pályázatot. A második körben a szakmai kuratórium Anger Zsolt pályázatát találta a legjobbnak, ugyanis jövőképében ez felelt meg leginkább a pályázati kiírásnak. Mindegyik pályázatról elmondta a véleményét, többek közt Balázs Péteréről is. Ennek ellenére a polgármester, illetve a közgyűlés ragaszkodott a már korábban megnevezett személyhez. Így érte a hír a POSZT-on részt vevő színházi embereket, hogy végül is Balázs Pétert választották meg szolnoki igazgatónak. Akkor fogalmazódott meg egy petíció, amely a POSZT-on résztvevőknek a felhorgadása volt ebben a kérdésben, rengeteg aláírással. Ez arról szólt, hogy ha van egy egyértelmű szakmai értékelés, akkor miért kell ez ellen mennie egy politikai testületnek.

- Erre a polgármester azt üzente vissza, hogy nehogy már a farok csóválja a kutyát...

-  ...ebben a képben a színházi társaság elnöksége volt a farok, a polgármester meg a kutya.

- Számomra a szolnoki történettel teljesen analóg a kaposvári igazgatóváltás története, ahol a polgármester szintén kiválasztott egy jelöltet - ezt a Somogyi Hírlapban fizetett hirdetésben közölte is a polgárokkal -, tehát a pályázat kiírásának napján egyértelmű volt a végeredmény. A színházi társaság mégsem tiltakozott.

- Ez nem ugyanaz a történet. Először is mi annak idején tiltakoztunk, hogy ne egy évre nevezze ki a kaposvári képviselőtestület az új igazgatót, bár az önkormányzati törvény lehetőséget biztosít erre. Másodszor Schwajda György és Balázs Péter személyét sem érdemes összemosni. A levelünk, amit végül a kaposvári igazgatói pályázat kapcsán írtunk, arról szólt, hogy Schwajda ugyan szakmailag megosztó személyiség, de nincs okunk kétségbe vonni a tudását, a tapasztalatait. Balázs Péternél és a többi új jelöltnél az is a probléma, hogy nincsenek színházvezetői tapasztalatai. Egyébként Schwajda volt nekem igazgatóm Szolnokon, rengeteg vitánk volt, elsősorban ízlésbeli viták, de vezetői képességeit nem volt okom kétségbe vonni.

- Jó, hogy az ízlésbeli különbségeket említed, mert én is erre szerettem volna utalni. Amit én Schwajda színházaként ismerek, az teljesen más, mint amilyen irányt a kaposvári színház az elmúlt év(tized)ekben képviselt. Ennél a pályázatnál nem kellett volna a kaposvári tradíciókat figyelembe venni? Megadni a hagyományok folytatásának esélyét?

- Schwajdával folyamatosan vitatkozom, nem értek vele egyet számtalan dologban. De mint színházi ember, egy létező és jelenlevő színházi személyiség. És mint ilyennek, azt gondolom, neki egyetlen egy érdeke lehet, hogy ebben a politikai légkörben is megőrizze azokat az értékeket, amelyek az elmúlt évtizedek vívmányaiként kialakultak. A kaposvári színháznak is legalább négy-öt korszaka volt, ez a társulat is mindig változott. Szeretném azt gondolni, hogy a kaposvári színház szellemisége nem semmisül meg az igazgatóváltással, hanem jobb körülmények között folytatódik, mert az új igazgató valamiféle védelmet biztosít ezeknek a gondolatoknak. Már a pályázatában is tulajdonképpen ezt ígérte. Azt gondolom, hogy ebben következetes lehet. Az más kérdés, hogy ebből a feltételezésből a következő évek mit igazolnak majd.