Csukd be szemed, nyisd ki szád!

Réti Anna legújabb koreográfiája a hagyományos táncszínházi tematikát: az álmot próbálja megjeleníteni az Éjszakai műszak című előadásban. Eladók-e az álmok, a termelés-fogyasztás láncolatában minden árucikké válik satöbbi, satöbbi műsorfüzeti kesergés az előadásból szerencsére kimarad. A MU Színház nézőterén, ami most színpaddá változik, játékos mesevilág elevenedik meg, melybe a szürke hétköznapok az álmok torz nagyítóüvegén szivárványszín fényekre törve szüremlenek csak be. Réti Anna első csoportos koreográfiájában - melynek létrejöttét a Lábán-díjnak és a Közép-Európa Táncszínház fiatal társulatának köszönheti - ő maga nem szerepel, mégis minden mozdulatban, színben és gomolygó füstfoszlányban ott érezhetjük kéznyomát. Korábbi koreográfiái, a Lélek pulóver nélkül fülledt mocsárhangulata, a Kártyavár beszédes és kitárulkozó vallomásjellege, mind kiérezhető ebből az előadásból. Ezúttal az előadók és alkotók saját álmainak tudományos mélységeit Csigó Katalin pszichológus segítségével szabadították fel, majd állították színpadra. Így Réti Anna eddigi zsigeri koreográfusi ihletettsége most ügyesen transzponálódik a társulat tagjainak személyes világává. Az előadás elején a táncosok sorban besétálnak a derengő félhomályba, megállnak előttünk, és mesélni kezdik egy-egy álmuk. Fokozatosan halandzsává torzul az egyre dagályosabb álomkórus, úgy összegubancolódik mondandójuk, hogy a hajnal a fejemre koppint rózsás ujjával, mire kibogozom álmaik.

Először is ott van a váratlan és lendületes nyitókép: Cserepes Gyula repül a nézők felé, mert ő egy ló. Hevederrel felfüggesztett testét másik két táncos kurblizza a levegőben csatakiáltást hallatva. De nemcsak ló, hanem egy kentaurszerű csodalény (Bora Gábor alul, Cserepes meg rajta) is poroszkál a térben. Négykézlábak, csapkodó uszonykarkézfejek és combok közé ráncolt homlokok nehézkesen vonszolják ruganyos testüket maguk után. Lelkek pulóver nélkül, bár öltözékük épp oly bolondos, mint mozgásuk. Kalicz Mészáros Klára narancs, kekiszín és világoszöld kibúj-bebúj ruhái, faramuci pizsamák. Nem lenne se füle, se farka az egész történetnek, ha nem tudnánk, hogy mindez csupán álom. Mert van leányálom: Hargitai Mariann tettetett kapkodással rejteget a nézők ölébe tükördarabokat, majd egy alkalmas pillanatban összegyűjti őket, és ifjú képmásává illeszti a szilánkosra tört lelkét. Aztán van meglopott álom: Katonka Zoltán a versenytáncost egy kígyó hajlékonyságával ötvözve szédíti Virág Melindát és Palcsó Nórát, de végül a lányok bűvölik le minden ruháját, és hagyják egy szál zokniban hoppon. A romantikus álom: fél méterre a föld felett suhanni egy hevederhez kötve, karunkban a kedvesünkkel, akár egy kisrealista Szupermen, de működik. És ott van végül a kutyaalom, a tehetetlenség álma: Major László nadrágjánál fogva felkötve, bánatosan szimatolja a levegőt, nyüszítve szabadulna kötelékéből, miközben mindenki más veszett vicsorral és ugatással üvölt felé. A kutyát ugatják a rémek, lehet, hogy ez mégiscsak egy rémálom? De nem, Major megelégeli a dolgot, lecsatolja magát, és kisétál a színpadról. Talán felébredt.

Az előadás elbeszélése olykor elbizonytalanodik, álmai hullámzó színvonalúak, némely mozgássor bő lére eresztett, így elveszti hatásosságát. A táncosok sokrétű alakítása precíz, az eklektikus táncműfajokat, testgyakorlatot korrekten végrehajtják. Ám a különböző álmok, az egymás után következő fragmentumok olykor oly éles váltásban következnek, hogy zökken egyet-egyet a történet. Van, ami közhelyesebbnek ható szimbólum, mint a törött tükör vagy az elsodró tömeg közepén magának világot teremteni igyekvő ember, és van, ami kiváló csattanó, mint a néma kutya a veszett ugatásban vagy a levegőben fennakadó repülő ló pillanatképei. Dicsérjük a díszletet és a rendkívül változatos lírai fényeket, Szirtes Atilla munkáját, melyek izgalmasan cicáznak a gomolygó füstfelhővel. Vagy Barna Balázs és Mizsei Zoltán zenéit, melyek leíró karakterességükkel segítették az oly különböző hangulatok felidézését, ébren tartották a figyelmet, messze űzték az álmot a nézők pilláiról.

Az álomvilág ura ugyanis az, aki éberen van. Blaskó Borbála mint álomtündér a szigorú narratív keretben sántikálva gyűjti az álomfényeket a tánctér mögött üzemelő álomgyárban. Fényes lampionok belsejében, elrajzolt árnyakként vergődnek az alvó táncosok, ekkor jön a tündér vagy boszorka, de leginkább egy takarítónőre emlékeztető figura, és felvonva a lampionok baldachinját kirabolja az alvók szájából a lelkük fénylő álmát. Ez a japán mesefilmek és a Mátrix ötvözetét nyújtó alaptörténet szakítja meg újra és újra kissé didaktikusan az előadás álomjeleneteit, ősi félelmeinket rajzolva elénk az öntudatlanság kiszolgáltatottságáról. Az álom - épp, mint az ébrenlét - szerencsére időleges dolog, így a táncosok lassan elfogynak a lampionok belsejéből, felébred a világ, míg az álomtündér eloltogatja a lámpákat, szúnyoghálóköpenyét feje alá hajtogatja, és összekucorodva nyugovóra tér. Amíg ő alszik, a lelkek álmai készenléti fényekként világítanak, mint megannyi fénylabda - made in Taiwan - a színpadon.

MU Színház, Közép-Európa Táncszínház

Jelmez, díszlet: Kalicz Mészáros Klára

Fény, díszlet: Szirtes Attila

Zene: Barna Balázs, Mizsei Zoltán

Alkotótárs, dramaturg: Kántor Katalin

Koncepció, koreográfus: Réti Anna

Előadók: Blaskó Borbála, Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra, Virág Melinda

Helyszín: MU Színház