Bűn és bűntelenség
Euripidész: Oresztész - Nemzeti Színház
Argosz városa a mítosz első ismert feldolgozásaitól a legmodernebbekig a bűn szimbolikus fészke. A bűn azután ízlés szerint fűszerezhető átokkal, végzettel, bűntudattal vagy bűnhődéssel, az alapkérdés mindig ugyanaz marad: meddig terjed az ember önrendelkezési joga, s hol van az a pont (illetve van-e ilyen), ahonnan saját végességére ébredve vissza kell hőkölnie?
Euripidésznél ott kapcsolódunk be a történetbe, amikor a létező legnagyobb bűn, az anyagyilkosság már elkövettetett, s azzal a kellemetlen kérdéssel kell szembe néznünk, hogy mi következhet egy ilyen drámai tetőpont után? Az egykori aktorokat, Oresztészt és Élektrát ennek megfelelően erős esemény utáni depresszió gyötri. A felszínen úgy tűnik, legfőbb problémájuk, hogy miként tudnának elmenekülni az argoszi nép ítélete elől. Igazi bajuk valójában az, hogy elvesztették az életüknek egyedül értelmet adó szándékot - a végrehajtott bosszú nemcsak anyjukat és annak ágyasát fosztotta meg a létezéstől, hanem saját, egy pontra felfüggesztett személyiségüket is. De nincsenek jobb helyzetben a többiek sem: Helené egy nemzetvesztő háború okozójaként tér vissza, Meneláosz megcsalt és megalázott férjként, Tündareósz férj- és anyagyilkosok felmenőjeként. Talán csak Hermioné tiszta még színre lépésének pillanatában; bemocskolják majd hamarosan őt is.
Üres és/vagy kiürült figurák művészi felvonultatása kétségkívül korszerű (mert kor-szerű) cselekedet. Egy görög dráma kapcsán való színpadra idézésük azonban komoly kihívásokat rejt magában. A korszerű szereplőknek ugyanis rendkívül korszerűtlen beszélgetéseket kell folytatniuk - a mai néző számára legalábbis nehezen értelmezhető, miként beszélgethetnek hosszan a családtagok mindazon események után az elkövetett bűnök súlyosságáról, logikai sorrendjéről és lehetséges közeli vagy távoli következményeiről. Az ilyen és ehhez hasonló sötét bűnök korszerű kontextusát a kevésszavú maffiózók és bérgyilkosok alkotják, akiknek a keze mindig gyorsabban jár, mint a nyelve. A megbocsáthatatlan tettekből párolgó drámai feszültség itt pillanatok alatt eloszlik a hosszas dialogizálások közepette.
Udvaros Dorottya, Földi Ádám - Fotó: Dusa Gábor
A bűnök eme magától értetődősége, hogy úgy lehessen róluk társalogni, ahogy az utcán véletlenül összefutó régi ismerősök szoktak, kizárólag egy helyen, a görög mitológia közegében képzelhető el. S ez a másik, ahol bármely modernizálás könnyen zátonyra futhat: ha az eredeti történetelemeket érintetlenül próbálja hagyni, miközben az alakítások terén a lélektani realizmus foglya marad. Utóbbi ugyanis azt diktálja, hogy a végső bűnök elkövetőit többé vagy kevésbé aberrálttá kell formálnia. Alföldi Róbert rendezésében is jelentkezik ez a kényszerű radikalizálás, Péterfy Bori (Élektra) és Rába Roland (Oresztész) afféle enfants terrible-ként közlekednek a hatalmasan tátongó térben, egy olyan kor szülötteiként, amelyben a zsigerieknél kifinomultabb ingerek értelmezhetetlenek. Vagy minket ölnek, vagy mi ölünk, valahogy így szól a végtelenül egyszerű életfilozófia. A két főszereplő nagy odaadással teljesíti a teljesíthetetlent: negatív energiákból és enerváltságból építeni több órás intenzív jelenlétet. A testvérek egyik indulattól a másikig ívelő játékát a félelmes sötét lovagként megjelenő László Zsolt (Püladész) gondolatai képesek szándékokká érlelni. Célratörő mondatai lehengerlő következességgel építenek erkölcsi értékrend helyett taktikát és stratégiát.
A fent említett radikalitás számlájára írandó, hogy a főhősök hármasa - az apró jelek tanúsága szerint - érzelmi és testi értelemben minden irányban átjárhatóvá válik. A gesztus némi felszisszenést okoz a nézőtéren, a történet kibontását szolgáló hatásmechanizmushoz viszont érdemben nem tesz hozzá. Mint ahogy nehéz elhelyezni a közönséget formailag az előadásba behúzó harmadéves színművészetisek (Alberti Zsófia, Barabás Richárd, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földes Eszter, Juhász Lujza, Mohai Tamás, Molnár Áron, Ruzsik Katalin, Szatory Dávid, Tarr Judit), illetve a nézőtérről a színpadra „tévedő" argoszi asszonyok karának (Nagy Mari, Csoma Judit, Murányi Tünde, Szalay Marianna, Gerlits Réka) jelenlétét is. Előbbiek előtéri performanszai, utóbbiak előadáshosszig tartó színpadi téblábolása önmagukban ötletesnek és szellemesnek tűnnek, a produkció egészében azonban nem tudnak szervesülni. Udvaros Dorottya (Heléna) és Cserhalmi György (Meneláosz) leginkább arcukat adják, illetve hangjukat kölcsönzik a gigantikus tablóhoz, amelyben Garas Dezső Tündareószának helye sem válik pusztán a színpadi történések nyomán világossá. Tompos Kátya (Hermioné) világító tisztasága viszont érzékivé tudja tenni a gyalázat pillanatait.
Kulka János - Fotó: Dusa Gábor
Utóbbitól eltekintve Gyarmathy Ágnes jelmezei sem segítenek a figurák szituálásában: amolyan kötelezően-stilizáltan maiak, anélkül, hogy képesek lennének valóban megtermékenyíteni a színészi játékot vagy a nézői értelmezést. Menczel Róbert egymást metsző hatalmas síkokkal operáló díszlete erősen szimbolikus térhasználatot tenne lehetővé, ám a rendezés inkább csak egy-egy szereplő ötletes-hatásos színre vitelére, illetve átmozgatására használja. A leglátványosabb az, amikor az isteni Apollón megjelenése a szó szoros értelmében működésbe lépteti a „gépezetet", s az egymástól eltolt színpadelemekből égig érő lépcső kerekedik. Élektra és Oresztész pedig az egyik falba ékelődött teherautóból bújik elő, némi filmes allúziókat (Bonnie és Clyde, Született gyilkosok stb.) keltve.
S még hátravan a klasszikusok legfőbb tehertétele: a szöveg. Sajnos hiába a nyersfordító Karsai György és a formába öntő Térey János minden igényessége, ha az eredménnyel az átlagos színészi felkészültség nem tud megbirkózni. Ezért nincs mit csodálkozni azon sem, ha kínunkban néhány prózaiságában egészen mai kiszólással próbáljuk menteni a menthetőt. Azt nem lehet mondani, hogy a színészek ne tennének nagy energiákat a szövegmondásba, s a rendezés sem vádolható azzal, hogy hamis pátoszba szorította volna a szereplőket. Valódi élménnyé, vagyis a szöveg eseménnyé mégis csak két ízben válik. Előbb Blaskó Péter (Hírnök) hajtja végre azt a bravúrt, hogy beszámolója ténylegesen lebilincselőbb és érdekfeszítőbb lesz, mintha az elmondott eseményeket saját szemünkkel látnánk. Majd Kulka János (Egy phrügiai) kanyarít szabályos magánszámot a máshol mások által alighanem arctalan tömegemberként ellazsált szemtanú szerepéből, megtalálva benne a karakterépítés szükséges és elégséges minimumát. Az előadás egyetlen drámai csendjét is ő idézi elő - a történet szempontjából teljességgel hangsúlytalan ponton.
Az Euripidész-toposznak megfelelően a történet ideális isteni beavatkozással végződik: Földi Ádám (Apollón) vezetésével a szájdoboló egyetemisták áradnak be fentről a színpadra, világos kontrasztot alkotva az alant bóklászók nehézkes földszagúságával szemben. A gyors isteni kézmozdulatok nyomán azután ki-ki megtalálja a párját, mint egy korai Szentivánéji álomban. Hogy ezt mennyire érezzük megnyugtatónak, például azt, hogy a majdnem-gyilkos Oresztész az isteni parancsnak engedelmeskedve nőül fogja venni majdnem-áldozatát, Hermionét - nos, ez legalább annyira izgalmas kérdés lehetne, mint a Szentivánéji esetében. Itt azonban ez a végkifejlet sem kap igazi hangsúlyt: a főszereplők engedelmesen lelépnek a színről, hogy magukra hagyják az asszonyok kórusát az előadás elején tűzre rakott húslevesükkel. Az arcokon tétova tanácstalanság, s nehéz ezt nem visszavonatkoztatni magára a produkcióra: a sok minőségi összetevőből ezúttal mintha nem állt volna össze az ünnepi lakoma.
Euripidész: Oresztész
Nemzeti Színház
Ógörögből fordította: Karsai György
Fordította: Térey János
Dramaturg: Vörös Róbert, Perczel Enikő
Díszlettervező: Menczel Róbert
Jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes
Koreográfus: Gergye Krisztián
Rendezte: Alföldi Róbert
Szereplők: Péterfy Bori, Udvaros Dorottya, Rába Roland, Cserhalmi György, Garas Dezső, László Zsolt, Blaskó Péter, Tompos Kátya, Kulka János, Földi Ádám, Nagy Mari, Csoma Judit, Murányi Tünde, Szalay Marianna, Gerlits Réka
Közreműködnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatói: Alberti Zsófia, Barabás Richárd, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földes Eszter, Juhász Lujza, Mohai Tamás, Molnár Áron, Ruzsik Katalin, Szatory Dávid, Tarr Judit
Bencze Ágnes: Kortársunk, Euripidész
Csáki Judit: „Sokat tűrt, kisírt szemű nép"
Sz. Deme László: Fogyasszon ógörögöt
Herczog Nomémi: "Magyar nemzeti hip-hopot!"
Kriston Attila: Fél-modern antik Alföldi-módra
Pethő Tibor: Fárasztó közönybe süllyedve
Tarján Tamás: Sorsunkról épp ma
