Tánc és színház között

Romantikus történet

A kaméliás hölgy klasszikus történethez nyúl, ifj. Alexandre Dumas 1848-ban megjelent népszerű regényéhez, illetve a szerzőnek ebből készített színjátékához (melyet először 1852-ben mutattak be Párizsban). Az önéletrajzi ihletésű mű(vek)ben a romantika nagy és banális mítoszai szólalnak meg: az egymásnak rendelt fiatalok nagy és igaz szerelme, amelyet az értetlen, sőt  ellenséges társadalmi közeg tesz tönkre; az álszent, képmutató morállal szembeni lázadás, amelynek lényege az, hogy az ember önértéke nem azonos azzal a szereppel, amelybe a társadalom kényszeríti őt. A nagy egyéniség és a bornírt társadalmi közeg konfliktusa, amely az értékek visszavonhatatlan széttartására utal: a személyiség (vonz)ereje és társadalmi presztízse kényszerűen szétválik egymástól, és legfeljebb csak képmutatás teremtette kétértelmű helyzetekben fedheti pillanatokra egymást. Így lehet Marguarite Gautier, az egyik legvonzóbb párizsi nő a férfivilág középpontja, miközben kurtizánként, többszörös kitartottként lényegében társadalmon kívüli életet él. Ez ellen a „közmegegyezés" ellen lázad fel Armand Duval, amikor nem a nőt akarja megszerezni magának (ehhez nincs is elég pénze), hanem a tiszta szerelmet kínálja fel számára. Így születik meg közös lázadásuk, amelyben vidékre vonulnak, és megpróbálnak csak egymásnak élni. Ezt töri szét a fiú apjának zsarolása, amely visszakényszeríti a fiatalokat a képmutató társadalom kétértelmű cselekvései közé: A lány önpusztítással felérő önfeláldozása a fiú szemében eleinte árulásnak tűnik, amelyért csak a halálon túli igazságszolgáltatás kecsegtet jóvátétellel.

Nem teljesen egyértelmű azonban, hogy mi az egri előadás alkotóinak szándéka ennek a témának a színrevitelével: pusztán a romantikus történetet akarják újramesélni, vagy a nagy, elemeiben többszörösen elkorhadt, de egészében masszívan élő mítoszra próbálnak rákérdezni. Az előbbi feltételezést erősíti az előadás alcíme (romantikus történet), de az utóbbival kecsegtet az előadás indítatása: egy filmrendező (Kaszás Gergő) Marguarite Gautier után kutat, szeretne filmet készíteni az életéről, ezért azokat a férfiakat faggatja, akik ismerték őt. A „tanúk" egybecsengő, vissza-visszatérő mondata („úgyse értheti meg őt") azt a várakozást kelti (a romantikus történeten túl a romantikus mítoszra is kíváncsi nézőben), hogy egy különleges személyiség titkaiba próbál majd beavatni az előadás.

Ehhez képest csalódást kelt, amikor az előadás az első negyedóra után visszatér a linearitáshoz és egy jóval hagyományosabb elbeszélésmódhoz. És így az derül ki, hogy az előadás indítása sem a kérdésfelvetések ösztönzésére szolgált, inkább csak a történet expozíciójának problémáit oldotta meg: nem kell hosszasan bíbelődni a történet felépítésével, hiszen a „tanúk" által felvetett motívumok és az általuk elmondott információk gyorsan bevezetnek abba a világba, amely az expozíciót követő részben meg is elevenedik az előadásban.

Bár a filmforgatás ötlete részben a regény elbeszélésmódjára rímel (az elbeszélő is Marguarite Gautier halálát követően kezd el kutatni az asszony életének titka után), mégis némi zavart kelt atekintetben, hogy mikor is játszódik a színpadon megelevenedő romantikus történet: a 19. század közepén, mint ahogy Dumas könyvében? Vagy a századfordulón, miután 1882-ben Robert Koch felfedezte a tuberkulózis baktériumot, amelyről Marguarite Gautier betegsége kapcsán a Doktor (Nagy András) groteszk gesztusokkal kísért előadást tart, összekapcsolva a tüneteket az asszony különös viselkedésével? Vagy a némafilmek korában, amire a Marguarite halálára utaló feliratok asszociáltatnak? Vagy a hangos filmek korában, amikor olyan jeleneteket forgathattak, amelyek közül az egyik be is épül az előadásba? (Ez is némi következetlenséget jelez: úgy indul az előadás, mintha a rendező dokumentumfilmet forgatna Marguarite-ről, aztán az előadás befejező részében egyszer csak egy játékfilm forgatásán találjuk magunkat, és ezzel a színpadi játék - a megelevenedő történet - addigi szereplői filmszínészekké változnak át.)

Vagy a meghatározatlan tegnapban játszódik a történet, mint amire Földi Andrea jelmezei utalnak? (Cilinderek és frakkok éppúgy felbukkannak a színpadon, mint későbbi korok elegáns sötét öltönyei, vagy ezt ellenpontozandó még későbbi bohém kockás zakók és nadrágok, illetve olyan színes ruhák, pulóverek, amelyek a 60-as, 70-es éveket idézik.) Ez a kortalanság (vagy örökidejűség?) összhatásában azonban az elmesélt történet hitelességét kezdi ki. Mert szerintem nem bármikor eshetnek meg azok a félreértések, amelyek a végzetet szabadítják a szereplők életére, hanem meghatározott társadalmi feltételek között. De az előadás nem fordít gondot ennek érzékeltetésére. A színpadon grófokat és hercegeket emlegetnek, és csak meglehetős általánosságok jelzik a pénz hatalmát, amelyből a késő-feudális világ letűnte után a társadalom másfajta kasztosodása következhet. Georges Duval (Safranek Károly) a család jó hírére, Armand eladósorban lévő húgának társadalmi megítélésére hivatkozva veszi rá Marguarite-et, hogy szakítson a szerelmével, de ezek a sietve, felületesen elsorolt érvek egyáltalán nem győznek meg arról, hogy vergődhetnek emberek manapság is hasonló kényszerek között.

De ez a felidézett részlet az előadás egy másik problémájára is felhívja a figyelmet: nagyon vázlatosak a prózai jelenetek, nemigen engedik, hogy megtörténjen a szereplők között az, amiről a történet szól. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy amit nem mondanak el a szavak, arról a tánc beszél, mert az előadásnak sajnos nem egyenrangú kifejezőeszköze a kétféle színházi nyelv. A tánc inkább csak betét jelleggel jelenik meg benne. Többnyire a két főszereplő szerelmes jelenetei folytatódnak táncban: a prózai színészek helyére a rendező ügyesen becsempészi a táncosokat, hogy az érzelmeikről szavak nélkül beszéljenek tovább. Olyanok ezek a kettősök, mintha egy el nem készült romantikus balett részleteit látnánk, áradó zenére sodró lendületű esztétikus mozdulatokat látunk, amelyet csak egy-két groteszk jelzés színez. Így a tánc nem hogy kiteljesítené a prózai jeleneteket, hanem sok mindent vissza is vesz belőlük. Míg ugyanis Marguarite Gautier (Járó Zsuzsa) és Armand Duval (Ötvös András) szerelmes szavaiban - a helyzetükből, előéletükből következően - állandóan van egyfajta feszültség, eldöntetlenség, a tánc inkább csak az összetartozásukról próbál meg beszélni. Sőt a halálon túli örök szerelem toposzát is felidézi az (az egyébként szép) kettős, amelyben Armand (Csere Zoltán) életre próbálja kelteni az ernyedten fekvő, majd fokozatosan a táncban életre kelő Marguarite-ot (Lázár Eszter). Ugyancsak a romantikus konvenciókat idézi az a megoldás is, hogy a Halál (Túri Lajos) mint egy allegorikus figura végigkíséri (sajnos inkább csak asszisztálja) Marguarite életének utolsó fázisait.

Abban a formában, ahogyan A kaméliás hölgyben összekapcsolódik a próza és a színház, nem tudják egymást kiteljesíteni. És csak néhány jelzés sejteti, hogy - a vizuális megoldásokkal kiegészülve - mindebből valójában egy új minőségnek kellene születnie. Egyelőre azonban az eldöntetlenség érzése erősebb. Nemcsak a formanyelvi kérdések, hanem a konkrét megoldások tekintetében is. Ilyen például az előadás (többszörös) befejezése is. Miután leperegnek a képzeletbeli film utolsó kockái, felront a prózai Armand a színre, és közli, hogy nem így történt, ő bizony nem hagyta magára Marguarite-ot. Az őt kísérő táncos Armand meg is próbálja egy kettősben életre kelteni a lányt. Közben ott ólálkodik körülöttük a halál is. Majd elkezd lefelé ereszkedni Cziegler Balázs mutatós díszletének mennyezete. Néhány tétova gesztust látunk az Armandoktól, hogy agyonnyomja őket az aláereszkedő plafon. Mert az effekt valójában nem erre szolgál: Marguarite a Halál kíséretében felül a mennyezetre, és a magasba emelkedik, a megdicsőülés honába. 

Kortárs életérzés

Tánc és színház összekapcsolásának sokkal szerencsésebb kísérlete Barta Dóra egy másik egri munkája, az évad elején bemutatott Bifidus essensis. Elsősorban azért, mert (az előadás nagyobb részében) a két összetevőt nem külön elemként, hanem együttesen kezeli, és ezzel határozottabb funkciót is biztosít számukra. Ez nyilván abból is következik, hogy a Bret Easton Ellis novelláinak motívumai alapján készült előadás nem történetet akar mesélni, hanem hangulatokat, jelenetfoszlányokat illeszt egymás mellé, kortárs életérzéseket jelenít meg, sokszor eldöntetlenül hagyva, hogy mi a valóságos és mi a látomásszerű.

Ez a táncnak is egyértelműbb szerepet biztosít: látomások, víziók megjelenítőivé teszi, amelyben az élet szürreális, sőt néhol riasztóan groteszk összetevői elevenednek meg. A narráció és az érzelmi kifejezés terheitől megszabadított tánc így természetesen - az előadás témájának megfelelően - a kortárs technikákból meríti kifejezésmódját, és vadabb, zsigeribb élményeket jelenít meg.

Rögtön ezt sugallja az előadás kavargó, dinamikus indítása, amelyet prózai színészek mutatnak be. (Az is szerencsésebb, hogy ebben az előadásban nem válnak mereven szét az előadói szerepkörök: a színészek is mozognak, és a táncosoknak is van szöveges feladatuk.) Mint később kiderül, a bevezető kép Susan (Mészáros Sára) fájdalmainak, szenvedéseinek kivetülése, hisz a lány ma esett át a plasztikai műtétjén. Később nemcsak az éjszaka kreatúrái tűnnek fel (a táncosok által előadott mozgásjelenet a hús könyörtelen, mohó törvényeiről beszél), hanem feltűnnek Susan környezetének tagjai is (többnyire eldöntetlenül, hogy a valóságban vagy csak a képzeletében jelennek-e meg). Felbukkan Mary Ann, a barátnő (Bozó Andrea), aki számára már életformává vált a plasztikai műtét, megjelenik Martin(Schruff Milán) is, a fiú, akivel már három éve együtt él Susan, de már rég nem kefél vele, felbukkan Elena, a fiú barátnője (Járó Zsuzsa), akivel viszont folyton dug Martin, de járni nem hajlandó vele. (Emlékezetes az a jelenet, amelyben Martin és Elena szeretkezni kezdenek az ágyon, de a lány összeköti a fiú kezét az ágyon mélyen alvó Susan kezével, aki így véletlenszerűen, mintegy harmadikként belekeveredik az aktusba, mulatságos helyzeteket teremtve, ahogy magatehetetlenül, szánandóan ide-oda hányódik.)

Hogy nem valóságos helyzeteket, hanem szürreális képeket látunk, jelzi a szereplők öltözete is. Földi Andrea jelmezei apró kiegészítőkkel tulajdonképpen állati alakokat formál a figurákból. Mary Ann apró csigaházat cipel a hátán. A fekete Elena hosszú karmait nyújtogatja, mintha valami rákféle lenne. A később felbukkanó Eddy apró kis szárnyakat visel a hátán, mintha egy szitakötő lenne. Martin viszont - aki eleinte folyton a homokos fodrászáról, illetve a vele kapcsolatos kalandjairól beszél - sárga növénykompozíciót visel a fején. De később még képtelenebb alakok is felbukkannak az előadásban: egy tévé mágus, aki a fogyasztás igéjét hirdeti, és egy ember nagyságú kólás üveg, aki a boldogság prófétájaként szórja bölcsességeit. Egyre abszurdabb képekben nyilatkozik meg az amerikai életérzés.

Arányosabb szerkesztéssel elég jó előadás lenne a Bifidus essensis. De második felében talán túlságosan szélesre tárul a körkép, olyan szereplők is megjelennek, akiknek már csak érintőleges köze van Susanhoz, és olyan történetek is nagy terjedelemben kapnak helyet (például Eddy - Nagy András - hosszú monológja), amelyek már csak tematikusan kapcsolódnak az előadás alapproblémájához. Ráadásul a próza is egyre nagyobb területeket foglal vissza az eredetileg komplex nyelven beszélő produkcióból. Ugyanakkor emlékezetes alakításokat látunk a produkcióban. Mindenekelőtt Mészáros Sárát kell kiemelni, aki végig befáslizott fejjel is izgalmas személyiséget vázol fel (ráadásul a kivetített webkamerás beszélgetésekben eljtássza Susan anyját is, egy merőben eltérő karaktert formálva meg). De izgalmasak a kettős, prózai és mozgásszínészetet egyesítő szerepeikben a többiek is: Schruff Milán, Járó Zsuzsa, Bozó Andrea, Nagy András, Bányai Miklós. Mint ahogy a táncosok is (Csere Zoltán, Rubi Anna, Kulcsár Noémi) helyt állnak a prózai megszólalásaikban is.

Dumas: A kaméliás hölgy

Gárdonyi Géza Színház, Eger

Bognár Róbert fordításának felhasználásával írta: Almási-Tóth András

Díszlet: Cziegler Balázs 

Jelmez: Földi Andrea 

Fény: Pethő József 

Dramaturg: Almási-Tóth András 

Rendező-koreográfus: Barta Dóra 

Szereplők: Kaszás Gergő, Járó Zsuzsa, Lázár Eszter, Ötvös András, Csere Zoltán, Safranek Károly, Vajda Milán, Saárossy Kinga, Tunyogi Péter, Kulcsár Noémi, Nagy András, Túri Lajos, Horváth Zita, Kiss Róbert, Zombori Dorottya, Nagy Eszter, Feledi János

Bifidus essensis, avagy Tűsarkon a téboly

Gárdonyi Géza Színház, Eger

Bret Easton Ellis novelláinak, Bart István fordításainak felhasználásával írta: Almási-Tóth András

Díszlet: Gróf Gyula 

Jelmez: Földi Andrea

Rendező-koreográfus: Barta Dóra 

Szereplők: Mészáros Sára, Schruff Milán, Bozó Andrea, Járó Zsuzsa, Nagy András, Bányai Miklós, Csere Zoltán, Rubi Anna, Kulcsár Noémi, Túri Lajos, Horváth Zita