MP3

És hogy mindezt egy olyan előadás miatt írom, melynek tényleges dinamikai amplitúdója igen széles (bár a minket érő sikoly-őrjöngés decibelek inkább fölfelé lengetik a potmétert), az ellentmondásos lehet. Jelzem: nem az előadás külső jegyei, még csak nem is színészi eszköztára kapcsán gondolkodom így. Ezek, az előbbi esetben nem kell, hogy kiverjék a biztosítékot, az utóbbival meg sosem volt probléma Bodó Viktor, az ország egyik legjobb színészvezetője esetében. Pusztán az alkotók által felkínált tárgyban és témában való tényleges elmélyülést (vagy ennek felénk való elégséges prezentációját) hiányolom a Bérháztörténetekből.

A néző leginkább azt élvezheti az előadásban, ami a Beugró című tévéműsor egyik kedvenc feladványaként vált ismertté: a színészek bizonyos történésekre bizonyos reakciókkal válaszolnak, amit a játékba kerülő kollégájuknak szerepbe lépve meg kell fejtenie. Ez a mechanizmus működik itt is, csak épp kifelé: a Bérháztörténetek nézője kedvtelve keresgélheti, majd nyugtázhatja, hogy egy adott effekt kiváltja-e a megfelelő (már felépített) reakciót, vagy sem. A lakásokkal seftelő Gyabronka Józsefnek sokszor térde roggyan, miközben a kégli erényeit ecseteli, a többször visszatérő határozatlan kuncsaft (Lukáts Andor helyett Anger Zsolt) haragra gerjeszti, a végre kötélnek álló, bérleti díjat előre kipengető párocska (Fábián Gábor, Gera Marina) idült röhögésre, míg a tüneményes göndör lány (Pető Kata) dadogásra készteti, akárha pavlovi reflex lenne, egyik a másik után. Ugyanilyen visszatérő elem az is, hogy a párocska életének fő eseményeibe (úgymint dugás így-úgy-amúgy, majd a kötelező csömör) csak zenével való elvágólagosságában, másodpercekre kapunk betekintést. A helyszín kontinuitását mérsékelten őrző lakás (azt, hogy ez nem a lakás, hanem csak egy a sokból, fényváltások teszik egyértelművé, mikor a hezitáló vevőnek többféle méretet kínál az alkusz Gyabronka), szóval a helyszín hol anarchista klubot, hol forgatócsoportot fogad magába. Ezen felül ajtók nyílnak a lépcsőházra meg a fürdőszobára, ahonnan például a legérdekesebb álom- vagy hallucinációbeli vendég egy tetőtől talpig fénylő (karácsonyfaizzókkal tűzdelt) koloratúrista lány (megint Pető Kata, akiről a zsámbéki Don Giovanni óta tudjuk, hogy bármit elénekel), míg a lépcsőházi ajtó alatt folyamatosan érkeznek a szórólapok a térbe. A kezdet kattogó videoklip-forgatására pedig, össznépi tekintetben keserves szilveszteri party reflektál: az eredeti párocska lányfele újabb társsal érkezik: a Szabó Zoltán játszotta agresszor előbb a lány volt pasijába köt bele, majd magát a lányt veri agyon egy telefonkagylóval, ki tudja mért. A véres fejű csajt lábánál fogva húzza ki a térből, sűrű bocsánatkérések közepette. Jó etűd még az anarchista csoport találkozója: a Jankovics Péter játszotta főnök rendes terrorista sejtet farag a többiekből, a késve érkező egyik tag (ez is Szabó Zoltán) már-már arra kényszerül, hogy az ablakon át hagyja el a teret, de végül megkegyelmeznek neki.

Forrás: poszt.com

A filmrendező szerepét játszó színész is ugyanaz a klipforgatáson, mint egy későbbi castingon (vagy egy másik, máskor és máshol?: egy biztos, Tóth Simon Ferenc játssza mindkettőt). Az utóbbi mégis emlékezetessé válik, azáltal, hogy a feltehetőleg reklámfilm statisztának jelentkező középkorú asszonyt Csákányi Eszter játssza. A jelenetet részben az a civil kikacsintás működteti, ahogyan az ország egyik legjobb színésznőjét (valóság) egy nyikhaj rendező alázza (fikció). A rezzenéstelen pózra kényszerített nő egyszer csak olyan macskagrimaszt mutat be, amit eddig nem láttunk tőle (nemcsak a szereplőtől, Csákányitól sem), mire a rendező hihetetlen őrjöngéssel csapkodással, káromkodással reagál, hogy aztán pár pillanatra csend legyen, tényleg, végre. Csákányi projektoron duplázott képe és a többiek ráirányuló figyelme: valódi színházi pillanat. Ezek után a felvétel visszajátszásában különös dolog történik: olyan elemeket látunk, amiket nem vettek föl előttünk, mintha nyilvánvalóan manipuláltak volna az anyaggal, és erre most már az idáig hosszútűrő Csákányi is fellázad. A videófelvétel kifutása után kékbe váltó üres projektorkép előtt álló castingosok dermedten figyelik az őrjöngő nőt, aki akadozó nyelvvel kérdezi: „mért lett kék a kép, és mért állnak benne ők". Később levizelt kabátjában, nyomorult vonaglás közepette látjuk, majd egy ifjabb kolléga nyilvános tévé-showt idéző hangnemben kérdez rá: milyen gyógyszerből hány darabot vett be. A válaszra kiprovokált nézőtéri taps alatt Csákányi idétlen ugrándozásba kezd, dermesztő váltás ez a félkómás fáradtság iménti mikrorealista prezentációjához képest.

Két outsider-elem is szerepet kap az előadásban: a szünet helyett, afféle pihentetésként jelentkező filozófus szelíd ügyetlenséggel próbálja lebontani ama bizonyos negyedik falat, amikor elvileg interaktív módon filozófiai esszét kezdeményez a közép fogalmáról. A máskor feltehetőleg rutinos, de saját bevallása szerint sem színész előadó, Pálfalusi Zsolt nem tudja prezentálni a neki szánt penzumot: nem tud életképes reakciót kicsalni belőlünk, sőt még gondolatmenetének velejével is adós marad (pár izmus, egy saját szobafalról leszedett repro ugyan előkerül, de semmivel sem jutunk közelebb a „középhez", mint előtte voltunk). Jóval professzionálisabb betét a Soharóza-kórus fellépte. A Sáry László kreatív gyakorlatatit idéző szöveget, zenét, kettő közti rapet egyaránt használó kompozíció (Juhász Kristóf szövege és Sztojanov Georgi zenéje) az elsötétített térben a kóristák kezében lévő elemlámpák fényét is a zenei játék részévé teszi: akkor látjuk is, hogy a „tiszta udvar, rendes ház"-kezdetű kórusműnek álcázott Brech-songot, idáig nem látott jóravaló ifjak és lányok mutatják be, tűpontos minimál-koreográfiával, kezükben esernyővel. Egyikük bennhagyja, amire Gyabronka persze rákérdez, hogy ez kié? És (ezt már én kérdezem)? Mért fontos ez? És mért nem fontos, ha nem fontos?...

Forrás: poszt.com

(Itt vetném közbe, hogy ebben a hihetetlen száguldásban megjelenő sokféle színészi-zenészi erőt - ne feledjem a Keresztes Gábor keverte posztmodern zenei asszociációsort sem korabeli slágertől napjainkig -, valamiképp a formanyelv teszi ki megmérettetésnek, és, sajnos a rutintalanabbak jóval könnyebbnek találtatnak. Csak Csákányinak, Gyabronkának és a frenetikusan működő beugró embernek, Anger Zsoltnak van meg a színészi eszköztára arra, hogy az „mp3-formátumon" át is megmutassa a mélyebb lage-t.)

...Szóval ezekből az önmagukban értékes etűdökből, éppen a túlzott tömörítés, éppen a homályban hagyott részletek miatt, éppen az a „bérház" nem épül meg, amit az előadás után magunkkal vihetnénk. (Önszorgalmúlag persze felhúzhatja mindenki magának a saját aktuális frusztrációiból, de erre azért mégsem feltétlen az előadás sarkallja a nézőt.) E kaotikus világ lakói ugyanis általános, néhol kissé közhelyesen leegyszerűsített mivoltukban arctalanok maradnak számunkra, és akárkiségükben (jedermann-mivoltukban) sem válnak emlékezetessé. Jelentéktelenségük nem tud jelentékennyé válni. Egyedül a Gyabronka József játszotta alak kap esélyt arra, hogy nemcsak „kényéül rakjon magának olyan házat", amibe „háziúrként települhet" - ez persze felkínálja egy olyan értelmezés lehetőségét, melyben mintha az egész színes gyülekezet az ő fejéből pattanna ki: az üres fehér térben (mindössze egy matrac és egy szék a bútorzata) az ő magányos elveszettsége jelent valamiféle koherenciát a bazári kavalkádban. Ahogyan például a pavlovi reflexek egyik végpontján, Csákányi önpusztító show-ját figyelve, falnak vetve hátát a számtalanszor próbált öngyújtó végre megszelídül a kezében, és végre rágyújt, abban mégis csak megcsillan némi remény. A tudatának (vegyük úgy: a mi rejtett, közös és kollektív tudatunknak) legmélyéről felbuzgó zárványok (vegyük úgy, hogy bérházlakók) talán egyszer mégis otthonra-egymásra lelnek e lassan bérházméretűnyire zsugorodó planétán - egyenként, kicsiben és jelentéktelenül. Mondom mindezt kicsit fölbátorodva azon, hogy akkor, ha ez így van, és csakis akkor tudom hová tenni a nyitó pillanatok Zarathustra-idézetét, és benne azt a kedves blődlit, ahogy egy sztaniol-üstökös elemlámpával felturbózva kézről kézre jár. És persze a zárás össznépi örömzenélését is, ami semmi másból nem következhet, mint communio-t feltételező, remélő, áhító keret bezárásának igényéből.

Túl sokan drukkolnak a Szputnyiknak (én is), túl sokan szeretik az előadás alkotóit (híres és hírtelen színészeket, rendezőt, kórust - magam is) ahhoz, hogy mindezekkel együtt ne fogjak gyanút: vajon a jogos drukk és rajongás nem a friss alkotógárdának szól-e inkább, mint magának a produkciónak? Nem tenne-e jobbat nekik, nem tennénk-e jobbat mi, magunkkal, ha - nemcsak most, hanem máskor is, mindig! - fölemlegetnénk azt a mélységdeficitet, melynek megkérdőjelezésén az ember oly könnyed gesztussal lendül túl, lassan egy húszassal az első jelentős Tarantino-filmek után?

Bérháztörténetek

Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor

Dalszöveg: Juhász Kristóf

Jelmez: Nagy Fruzsina

Zene: Keresztes Gábor, Sztojanov Georgi

Dramaturg: Turai Tamás, Ari-Nagy Barbara

Rendező: Bodó Viktor

Szereplők: Fábián Gábor, Gera Marina, Koblicska Lőte, Szabó Zoltán, Tóth Simon Ferenc, Jankovics Péter, Hay Anna, Székely Rozália, Gyabronka József, Csákányi Eszter, Lukáts Andor/Anger Zsolt, Pető Kata, Pálfalusi Zsolt

Helyszín: MU Színház