Színházdíler

 

Az ingerküszöb alatt

 

– A tatabányai színház életében különleges volt az idei évad, hiszen három éves felújítás után átadták a színházépületet. Ünnepi évadnak szántátok az ideit?

– Inkább úgy fogalmaznék: valamiféle kiterjesztett működésre tettünk kísérletet. Ennek két fő „csapásiránya” volt. Egyrészt a nagyszínpadi bérletes repertoárt csak saját bemutatókból állítottuk ki. Ez először fordult elő a Jászai történetében. Ugyanakkor a színháznyitás anyagi értelemben kivételesen szerencsés csillagzat alatt zajlott, ezért a színháznyitó előadásainknál egy kicsit bőkezűbb kivitelezést engedhettünk meg magunknak. Így került színpadra (először a színház történetében) egy nagy musical előadás, amelyre a korábbi épület alkalmatlan volt. Az évad vesztese a stúdiószínházi műsor volt, mert arra már sem erőnk, sem pénzünk nem maradt, hogy ott is a színháznyitáshoz méltó programot kínáljunk. A következő évadban feltehetően megfordul ez az arány, nem utolsó sorban azért, mert 2010-ben 100 millió forinttal kevesebb áll rendelkezésünkre, mint 2009-ben. Úgyhogy a második évadban már radikálisan csökkenteni kell majd a működést.

– Többet vállaltatok magatokra, mint amennyit kellett volna?

– Fogalmazhatunk így is. A színház megnyitását mi országos jelentőségű ügynek tartottuk, amely koncentrált, látványos megjelenéssel rá tudja irányítani a figyelmet a városra, a kultúrára, a színjátszásra. Ezt fontosnak ítéltem, mert ezek az ügyek rászorulnak a reflektorfényre. De nem a becsvágyunkból adódtak a nehézségek. Az épület átadása folyamatosan csúszott, míg végül – fél évvel a határidő után – 2008 decemberében készült el. De hiába vettük át 2009 februárjában az épületet, a működési engedélyt, vagyis a beköltözéshez szükséges hatósági használatba vételi engedélyt csak fél évvel később, júniusban kaptuk meg. Ezért a három nyitóprodukció – a Kaukázusi krétakör, a Túl a Maszat-hegyen és az Olivér! – kénytelen volt párhuzamosan próbálni. Mindeközben be kellett költöznünk és meg kellett tanulnunk magának a háznak a működését is. Bár nőtt a létszámunk, de nem annyival, hogy ezeket a feladatokat a három produkció próbáival együtt könnyűszerrel ki tudjuk szolgálni. A kollégáim minden dicséretet megérdemelnek, hogy kibírták ezt a hajszát, és a nézők semmit sem vehettek észre ebből, de nem szeretném soha többet ilyen helyzetbe hozni a társulatot és a műszakot.

Normális esetben egy színháznyitás legalább egy évadon át ráirányítaná a figyelmet az adott színházra. Utólag úgy látom, szinte érintetlenül hagyta a szakmát, hogy egy új színházépület született Tatabányán. Ami persze némileg a hiábavalóság érzetét kelti az emberben.

 

– Miből gondolod, hogy érintetlenül hagyta a szakmát az új tatabányai épület átadása? Sokan ott voltak a Kaukázusi krétakör bemutatóján, sokfelé írtak az előadásról.

– Nyilván elfogult vagyok, de azt tapasztaltam, hogy egy átlagos évadnak megfelelő figyelemben volt részünk. Azt láttam, hogy a szakmánk többségének nem viszi át az ingerküszöbét egy színház megnyitása. Botor módon egyenként rácsörögtem azokra, akiket levélben megkerestünk, de nem reagáltak a meghívásunkra. Elképesztő válaszokat kaptam tőlük. Volt, aki szülői értekezletre hivatkozott, volt, aki vizelettartási gondjai miatt nem vállalta, hogy végigüljön egy három órás előadást, és olyan is, aki azzal fogadta a hívást: „persze neked fontos lenne, hogy ott legyünk”. Akadt olyan alternatív színházguru, aki könnyekre fakadt a telefonban, hogy külön megkerestem, és biztosított, hogy ott lesz. Persze nem jött el. Még az volt a legbecsületesebb, amikor kerek perec közölte az egyik igazgató, hogy nem szívesen néz már előadásokat, de az épületet egy nyugodt, előadásmentes pillanatban szívesen feltérképezné. A pálmát végül az vitte el, amikor az egyik igazgató maga helyett a sameszét küldte, aki arról faggatott a megnyitót követő fogadáson, hogy mikor lesz az igazgatói pályázat kiírva, és igaz-e, hogy rosszban vagyok az önkormányzattal, és nem is pályázom.

– A kollégáidat, a színházigazgatókat és a rendezőket próbáltad meg Tatabányára csábítani?

– Igen, őket is, meg a műszaki szakembereket és azokat a színészeket, akik az elmúlt húsz évben megfordultak Tatabányán. Praktikus okokból is érdekelhetné a rendezőket, igazgatókat, hogyan tudják majd használni ezt a teret, milyen előadást ajánlanának ide. Arról nem is beszélve, hogy az átépítés után a tatabányai színház különleges adottságokkal is rendelkezik, olyanokkal, amelyek más magyar színházakban egyáltalán nincsenek meg. Gondoltam, hogy kíváncsiak lesznek a kollegáink arra, hogy technikailag, szakmailag mit is tud (és nem tud) az új színház. Mert az is nagyon tanulságos, hogy mi és hogyan készült el a tervekből.

 

Vödrök az álmennyezet felett

 

– Úgy érzékeltem az ünnepségből, hogy ambivalens a viszonyotok az új színházépülethez. Többszörös ünnepi ceremónia keretében került sor a megnyitóra. Te a Kaukázusi krétakör minden előadása előtt elmondtad az ünnepi beszédedet, mert nemcsak a színházépületet nyitottad meg, hanem minden egyes bérlet idei évadját is. Ugyanakkor a beszédedben voltak ironikus megjegyzések, amelyek például arra vonatkoztak, hogy vajon mi épült a falakba, mi lehet mögöttük. De a Kaukázusi krétakör is valami hasonló élményre utalt: eleinte egy szépen fölfektetett tervrajz alkotja az előadás díszletét, amelyből egy pillanat alatt romhalmaz lesz. Mintha kissé szarkasztikusan konstatálnátok, hogy mi jött létre a nagyratörő tervekből.

– Az épületet kétszer sikerült megnyitni. Egyszer március 15. alkalmából tartott az önkormányzat egy szalagátvágós estet, bár még hiányoztak a használatba vételhez szükséges engedélyek. Ősszel pedig megnyílhatott színházi mivoltában is. A Kaukázusi előjátékában való szereplésemnek praktikus okai voltak. A darab Brechtnél is egy lokális problémával kezdődik, így Novák Eszter a megnyitó „díszbeszédét” hallva felvetette, hogy mi lenne, ha minden előadás előtt elmondanám a szöveget. Miután a megnyitó ünnepség és a tatabányaiak színházi elvárásairól szóló filmbetétek is az előadás átkötéseként volt megkomponálva, ráálltam arra, hogy minden alkalommal az előadás részeként beszéljek. Azért is, mert azt gondoltam, hogy jó lenne, ha a „hétköznapi” tatabányai színháznézők is hallhatnák ezeket a gondolatokat. Ráadásul ők is kicsit átélhetik a megnyitó élményét. Ugyanolyan fogadtatásban részesülhetnek, mint az ünnepi vendégek.

– Nem reagáltál arra, hogy iróniát véltem kihallani a megnyitó beszédedből.

– Szerettem volna utalni a megnyitón a felújítás – mondjuk így – rögös útjára, és nem elmenni a megvalósulás felemássága mellett. Egy több mint tíz éves folyamat végére tett pontot a színház átadása. Mi ezt a felújítást saját gyerekünknek tekintettük. Sok munkánk, szeretetünk fekszik a 2001-től húzódó pályázatban, tervezésben: az épületben. De akármennyire is örültünk, hogy a kulturális kormányzat és az önkormányzat jóvoltából a színház ennyi pénzből újjászületik, ez a boldogságérzetünk fokozatosan kopott azt látva, hogy nem kizárólag az épület működtetésének szempontjai vezetik az építőket. Ahogy rendre figyelmen kívül maradtak azok az észrevételek, javaslatok, amelyek az épület optimális működését célozták, fel kellett ismerni, hogy ezek mellékes szempontok. Voltak, akik úgy próbálták lesöpörni a felvetéseinket, hogy nincs keret a megvalósításra, pedig mi nem azt reklamáltuk, hogy miért nem fordítottak több pénzt rá, hanem azt, hogy ezt a több milliárdot miért nem költötték el lelkiismeretesebben, figyelve az eredeti célokra.

 

 

A színházépítés megvalósulási folyamatában semmilyen színházi szakember közreműködésére nem tartottak igényt. Ezért a színházszakmai szempontok meg sem tudtak jelenni a kivitelezésben. Mondhatni nem akarták, hogy bezavarjanak színházi okvetetlenkedések. Így nem csoda, hogy ez lett az eredmény. A színháztechnikai beszállítóknak pedig – akik láttak már belülről színházat, tehát tisztában voltak azzal, mik a szakmai igények – a figyelmét elsősorban az üzleti hasznuk realizálása kötötte le, és csak ennek alárendelten voltak hajlandóak a szakmai követelményekről tudomást venni. Hogy ez így történhetett, azt nagyban elősegítette egy meglehetősen tendenciózus tender kiírás. Ez a konstelláció elképesztő eredményt szült.

Mondok néhány példát, hogy érthető legyen, mikről beszélek! Megépítettek egy mozgatható, többfunkciós nézőteret, ami térszínházi játszásra terveztetett, de megspórolták fölüle a kiszolgáló színházi gépészetet, ami mégiscsak lehetetlenné teszi, hogy a nézőtér helyén is játszani lehessen. Ráadásul a nézőtérre egy olyan széksor rendszert helyeztek el, amely gyakorlatilag mobilizálhatatlan. De erre is csak azután került sor, amikor a belsőépítészt többször is figyelmeztettem, hogy mobil nézőtér van a tervekben, mert ő rögzített széksorokat akart elhelyezni. Ha nem beszéltem vele erről ötször, akkor egyszer sem.

Vagy egy másik példa: sikerült a színpadra a beépített helyett egy olyan forgószínpadot állítani, amit rá kell szerelni a színpad tetejére 33 cm-es szintkülönbséggel. De a 14 méteres színpadnyíláshoz képest csak 9 méteres átmérővel bír a forgó, tehát pótlásra szorul. A hozzá kapott kiegészítő emelvények azonban 20 és 40 centire állíthatók, tehát akadályversenyt lehet rajta rendezni, de előadást nehezen. Ezen túl egy napot igényelne az összes dolgozónkkal, hogy beépítsük, vagy lebontsuk ezt a forgószínpadot. A megnyitás óta nem jött ki a raktárból. Nem tudom a pontos árát – mint ahogy a házban semmiről sem közölték, hogy mibe került –, de talán elképzelhető lett volna, hogy egy értelmetlen szerkezet helyett olyan technikára költik a pénzt, amelyet használni is lehet.

Hihetetlennek tűnhet, de sikerült úgy elhelyezni a világítási hidakat, hogy a lámpák „nem látnak rá” róluk a színpadra. Amikor szóvá tettem, akkor viccesen azt javasolták, szereljem a hidak aljára a lámpát, akkor odalátnak. Arra, hogy úgy meg nem lehet állítani a fényszórókat, az volt a válasz, hogy vegyek föl ipari alpinistákat világosítónak. Tényleg roppant mulatságos.

Hosszan tudnék még említeni égbekiáltó ellentmondásokat, amelyek mind a szakmaiatlanságról és a pénz ésszerűtlen felhasználásáról szólnak. Így az embernek mégiscsak összeszorul a torka, hogy az épület korszerűsítésére szánt sok milliárd forintból miért nem hozták ki a lehető legjobbat. És hát vannak apró, cinikus vétségek is, amelyek nem pusztán a hozzá nem értésről tanúskodnak, hanem a kivitelezés szemléletéről is. Ezeket is vég nélkül lehetne sorolni, de az egyik legeredetibbet megosztom. Az első beázásunkkor az álmennyezet fölött megtaláltunk egy csőbilinccsel rögzített vödröt, amit a szerelő azért tett fel állandóra, mert maga is tudta, hogy ott beázik az épület, ezért úgy vélte, ha fölszerel az álmennyezet fölé egy műanyag vödröt, amíg a vödör meg nem telik, nem derül ki a probléma. De vesztére túl korán megtelt a vödör! Talán egyszer akadnak olyanok, akik tudomást vesznek majd ezekről a láthatatlan vödrökről.

 

 

Még egy a szemléletet tükröző és alapokat érintő példa. A nézőtér fölött korábban fa álmennyezettel javították az akusztikát, de az építészeknek megtetszett az álmennyezet fölötti dongaboltíves mennyezet, így kibontották. De a tervezés fázisában nem történt semmiféle mérés vagy modellezés, holott nem véletlen, hogy a színházakban soha nem alkalmaznak ilyen mennyezetet, mert egy templom utózengését hozza létre. Ez az akció akusztikailag teljesen ellehetetlenítette a teret. Bár én számtalanszor kértem, hogy vizsgálják meg, hova vezet ez a változtatás, gyakorlatilag senki nem foglalkozott azzal, milyen lesz a terem akusztikája. És hiába volt közreműködő akusztikai „szakember” a stábban, utólag sem vizsgálták a létrehozott akusztikai minőséget. Mi magunk, színészek, rendezők, zenészek és nem utolsó sorban a nézők, a nyitó darabok próbáinál és a megnyitáskor szembesültünk azzal, hogy a terem mennyire visszhangos. Ha nem a színpadnyílás közelében, a közönség felé fordulva játszunk, akkor egy kukkot se lehet érteni a szövegből. Én ezt megdöbbentőnek és vérlázítónak tartom. Az emberi erőforrásokkal való garázdálkodásnak, mert ez a kényszerhelyzet fokozottan igénybe veszi a színész hangját és a néző fülét. És nagyban korlátozza a kialakítható színpadi teret is, mert a színpad hátsó része gyakorlatilag teljesen használhatatlanná válik, hiszen elvész benne a színész hangja. Hangosított nagy zenés produkciókat lehet így játszani, meg lehet a proszcéniumban ágálni. De könyörgöm, így a XIX. században zajlott a színjátszás!

 

Patyomkin színház

 

– Azt mondtad, hogy nem a színházi célok álltak a felújítás középpontjában. Akkor vajon milyen célok?

– Hát, nem szívesen beszélek mellé, de hazudni sem fogok. Inkább hallgatok.

– Az utóbbi években a közbeszerzések gyakran korrupciós ügyekbe torkollanak. Meg sok pletykát hallani arról, hogy a célzott támogatások egy részét máshol, másra fordítják.

– Csodálkozva hallom, hogy ilyenre van példa. Elképzelni se tudok hasonlót a mi esetünkben. Azt én is hallottam, hogy a fehérvári színházban vizsgálatot folytatnak a felújítás után öt évvel – miután több százmillió forintért megerősítették az alapozást –, mert süllyedni kezdett az épület. Talán már pereskednek is. Nálunk is megerősítették az alapot 600 vagy 800 millió forintból, úgy látszik, ez elmaradhatatlan, ha színházat újítanak fel. És nagyon remélem, hogy azok a hosszanti, keresztirányú és csillag alakú repedések, amelyek már most mutatkoznak az épületen belül, nem az épület további süllyedésére utalnak.

– Mintha az derülne ki a szavaidból, hogy egy használhatatlan épületkomplexum jött létre.

– Nem, erről szó sincsen. Egyrészt épült egy zsinórpadlás, amely ezt a 90 éves, a maga idejében úttörő jellegű kulturális intézményt mégiscsak színházzá alakította. Ez nemcsak az önálló előadások létrejöttét, hanem a befogadói funkciót is segíti. A tatabányai színház most már képes fogadni a Nyíregyházától Sopronig létrejött előadásokat. (Ha nem forgószínpadra álmodta meg az alkotója.) Hatalmas az előrelépés, de kétség kívül messze maradtunk a mai kor technikai színvonalától. A világítástechnika, a hangtechnika és a színpadtechnika is a takarékosság jelszavával nem éppen a legkorszerűbb beépítéseket tartalmazza. Mi mást tehetnénk, mint hogy tudomásul vesszük ezt?

 

 

– Mondanál erre is példát?

– Például a takarékosság jegyében a zsinórpadláson az elektronikus emelőrendszert kézi húzórendszer váltotta föl. A barokk színház óta működnek ezek a kézi húzók, amelyeket zsinórpadláson álló díszítők húznak-vonnak. Ezeknek mozgatásához például a Kaukázusi krétakörben, egyszerre 11 díszítőre van szükség. Az influenzajárvány idején – valószínűleg a magyar színháztörténetben egyedülálló módon – azért nem tudtunk játszani, mert a műszakból többen egyszerre megbetegedtek, és nem akartam kockáztatni Tóth Ildi testi épségét, aki a mozgó trégerek között kúszik-mászik az előadásban. A kézi húzó az egy daru. Minősítése szerint is. Nem kezelheti, csak erre kiképzett zsinóros. Ez igaz lenne egy elektronikus húzórendszernél is, csak akkor egyetlen ember programozott módon egyszerre tudná kezelni mind a 22 húzót. De hát 300 éve működnek ezek a kézi húzók, mondhatjuk kipróbált technikai megoldás, és eddig ez se volt. Majd 30, 50 év múlva nálunk is drágának fog számítani az emberi munkaerő, és megéri a kor technikai színvonalát alkalmazni.

– Tatabánya nem akart igazán jó színházat építeni magának?

– A tatabányai képviselők egyike, amikor az önkormányzat által megrendelt szakértői vélemény arról írt, hogy 50-60 évvel korábbi technika épült be a színházba, akkor indulatosan felszólalt, hogy a Jászai a Nemzeti és a MűPa technikai színvonalán készült el, és soha többet nem akar ilyen véleményekkel találkozni. Nehéz ilyen kinyilatkoztatásokkal vitába szállni. Mindenesetre, amikor a tatabányaiak a saját újonnan épült színházépületüket first class minősítéssel látják el, akkor – úgy tűnik – büszkék szeretnének lenni arra, hogy színházat építettek. És eddig ez jó hír.

– Büszkélkedni akar azzal, amit elrontott?

– A baj az, hogy aki csak a szalagátvágás gesztusáig akar büszke lenni a színházára, és nem azért épít színházat, hogy egyre többen járjanak Tatabányán előadásokra, az patyomkin színházat épít. Nem elég színházat építeni jól-rosszul, utána érdemes azzal is törődni, hogyan szolgálhatja az intézmény egy közösség épülését. Ha valóban ez a cél.

 

Nyitás a közönség felé

 

– Ebben az évadban nagyon határozottan nyitottatok a közönség felé. Évadotok szlogenje is a tatabányai nézőket szólította: „Van színházad, élj vele!” Alapvetően nézőbarát programot valósítottatok meg, de a többnyire szórakoztató előadásokon keresztül mégis csak szerettetek volna elmondani bizonyos gondolatokat, a személyes véleményeteket a világról.

– A lényeghez érkeztünk el. Ezt nemcsak Tatabányára, de a magyar színjátszás egészére vonatkozik. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a színházcsinálók gondolkodásmódja és jó esetben ízlése, illetve a nézők igénye és világlátása között megnyílt az olló. Amikor 30 évvel ezelőtt Szolnokon színházban kezdtem létezni, akkor az, ahogy mi, színháziak, értelmiségiek láttuk és láttattuk a világot, az többnyire találkozott a nézők benyomásaival. Ugyanazt éreztük, hasonlókat gondoltunk. Mára viszont – nem függetlenül a tömegmédia hatásától és a „közös tudás” leszűkülésétől – szétmállott az a szellemi kötelék, amely a társadalom különben eltérő rétegeit összekapcsolta. Az ízlés, a műveltség, a művészethez való viszony ma rendkívül nagy szóródást mutat a népességen belül. És a színház, amely a 70-es, 80-as években még egy igényes művelődési forma volt, mára egyre szélsőségesebben szétválik. Egyik ága a művészi igényű magaskultúra és a hozzá kapcsolódó sznobéria belső törvényeit követi, a másik, nagyobbik ágában egyre inkább magára ölti – mondjuk így – a kötelező szórakoztatás jegyeit, mert versenyezni kényszerül (akar?) a tévével és a népszórakoztatás bevett és új keletű műfajaival.

 

 

– Elég hiábavaló ez az erőfeszítés.

– Nem szabad könnyű válasszal megúszni. Nem mondhatunk le, különösen a mai finanszírozás mellett, arról, hogy bejöjjön a fizető néző. Nem az aranykori Athén korát éljük, amikor az állam szabadnapot rendelt el, fizette a polgárai színházjegyét, hogy pallérozza őket. (Megjegyzem, Arisztotelész a Poétikában már akkor is kárhoztatta a drámák közjátékaként adott zenés táncbetétek színvonalát.) De muszáj érdemi, valóságos választ keresnünk arra, hogyan nem veszítjük el a kapcsolatot, a kommunikáció lehetőségét a nézőkkel. Én magam is Janus-arcú vagyok, mert ugyan nem nézek tévét, de ettől még nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy generációk nőnek fel ezen a „gyorskultúrán”. Én nem kapok választ a bennem fölvetődő kérdések zömére ebből a műanyag szellemiségből, de rendre tapasztalom, hogy az emberekben nem ég olthatatlan vágy az élet zegzugosságának kiismerésére. Megúszós életformát folytatnak, és ez odáig vezethet, hogy az egész életüket képesek úgy leélni, hogy nem szembesülnek a saját létük összefüggéseivel. Mint Jedermann, aki a halállal történő találkozáskor döbben rá, mi mindent kéne még végigjárnia.

Ha az alkotó folyamatban arra törekszünk, hogy érzelmileg, szellemileg, zeneileg, vizuálisan bonyolultan ábrázoljuk mindazt, amit gondolunk, érzünk, a legnagyszerűbb előadással is könnyen egyedül találhatjuk magunkat a nézőtéren. De én nem akarok monologizálni. (Ebben az értelemben bizonyosan nem vagyok par exellence művész.) A színház különben sem a magányos alkotók műfaja. A nézők be kell, hogy jöjjenek a színházba (vagy nekünk kell kimennünk eléjük, erre is van példa), és a találkozások során érzékenynek kell lennünk arra, hogy hol az a határ, amit még képesek élvezni, befogadni. Nyújtózásra késztethetjük őket, de ha elérhetetlen magasra tesszük a lécet, akkor könnyen magunkra maradunk a mondandónkkal.

 

A nevetés iskolája (Egyed Attial, Márton Eszter)

 

Mondok egy egyszerű példát. A nevetés iskolája című előadásunkban Jupiter, Merkur és más római istenek szerepelnek. De egyáltalán nem számíthatunk arra, hogy – a görög-latin műveltség centrális alakjának – Jupiternek a megjelenése a színpadon konkrét tudást mozgósít a közönségben. Annyit valószínűleg tudnak, hogy valami nagy dologról van szó, de arról, amiből Plautus és Molière kiindulhatott, hogy Amphitryon és Jupiter kettőződéséről él a nézőkben egy mitológiai őstudás, szó sincs. A mi közönségünk nagyjából az előadás felénél kezdi megfejteni a szituációt, amikor Szosziász közli Amphitryonnal, hogy mindketten le vagyunk kettőzve. Ez felszabadult nagy kacagást vált ki a nézőtéren, nem csak azért, mert egy mai kifejezéssel írja le a helyzetet. (Többek közt ezért sem a költői nyelvet átültető Kálnoky fordítást használjuk, hanem Petri György hétköznapi fordulatokkal élő fordítását, amelyben például a királynő hintaját szolgálati kocsinak nevezik.) A felszabadult kacagásban a téma birtokbavételének boldogsága is benne van. Mondhatnánk, hogy rosszul meséljük a történetet, de nem csak itt, és nem először tapasztalok hasonlót. A nézők bizalommal jönnek velünk egy darabig, és vagy a tűréshatárukon belül meghódítjuk őket, vagy elvesztik a türelmüket, és feladják a küzdelmet. Érdektelenül, figyelmetlenül vagy éppen ellenségesen lesznek jelen.

A nézők ma már nehezen férnek hozzá Molière egyik legnépszerűbb és legközérthetőbb vígjátékához. A mi feladatunk ezt a távolságot áthidalni, legyőzni, mert különben menthetetlenül elvesznek számunkra, ők pedig lemondanak az egyik legzseniálisabb drámaíró élvezetéről. A színháznak muszáj olyan formákat találnia, ahol ezt szórakoztató, vagy mondjuk inkább úgy, nem unalmas módon tudja közreadni. Én legalábbis – a gátlásaim miatt vagy előrehaladott korom miatt – egyszerűen nem tudok lemondani arról, hogy érthetőek maradjunk. Ezek persze a legkülönbözőbb színházi eszközökkel: szöveggel, képpel, zenével vagy nyelveken: asszociatív, áttételes, metaforikus, allegorikus módon történhetnek, mert különben úgy kezdünk beszélni, mint a napi sajtó és a politikusok, s ez szerintem a színházcsinálás végét jelentené.

– A nézők megszólításának közös szándéka mellett valóban elég sokféle módon fogalmaznak az idei előadásaitok.

– A Kaukázusi krétakör fogalmaz a legmívesebb és legmagasabb szinten, az Olivér! pedig a legsimulékonyabban, leginkább közönségbarát módon. A kettő között áll az Amphitryon, amely kifejezetten népszínházi kísérlet akar lenni többek között a karaokés megoldásokkal. A Háló nélkül szintén a közönség irányába tett gesztus, amely Novák Eszter formanyelvéből adódóan még mindig kicsit magasabbra emeli a lécet, mint amit könnyedén át tud ugrani a tatabányai néző. Látszik, hogy a szürrealisztikus elemek miatt a fiatalok jobban szeretik az előadást, az idősebb korosztály viszont nehezebben tud lépést tartani a szertelenségével. Tehát négy különböző kísérletet láttunk idén: a szándékok megközelítően azonosak voltak, de a színházi anyagok nyilvánvalóan másfajta megoldásokat hívtak elő. Mindegyik előadásnak vannak gyengébb és jobban sikerült pillanatai, de összességében valamennyit vállalhatónak tartom.

 

Kaukázusi krétakör (Chován Gábor, Tóth Ildikó)

 

– A Kaukázusi krétakör kapcsán többször visszatért a kritikákban az a megállapítás, hogy a tatabányai színház valójában önmagát ünnepli az előadással. Én pont fordítva látom: elsősorban a nézőknek szól a gesztus: átadjuk nektek ezt a színházat. Van már a tatabányaiaknak színházuk, élnek is vele? Hogy fogadta a közönség az első évad előadásait?

– Különbözőféleképpen. Legyünk őszinték: a Kaukázusi krétakör tisztelettel találkozott a nézők körében. Tudomásul vették, megpróbáltak lépést tartani vele, de nem lett népszerű a körükben. Tehát a várakozásaimnál kevesebbszer játszottuk – annak ellenére, hogy ezzel nyílt meg a színház. Ez azért nem ért váratlanul, mert sejtettem, hogy szellemi és fizikai erőfeszítést kíván a közönségtől a befogadása. A nézők előtt le a kalappal, mert minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megfeleljenek ennek az igénybevételnek, amit Novák Eszter meg a színészek „róttak” rájuk. Szerintem értették, hogy jót akarunk nekik. Tehát nem hagyták ott, nem fütyülték ki – bár a színházban ritkán jelennek meg ezek a gesztusok –, de nem is ünnepelték, nem vitték a vállukon.

– Ti is programadó bemutatónak szántátok a Kaukázusit?

– Értelemszerűen. Tóth Ildi alakjában, a társulat jelenlétében (és persze az előadás egészében) az az erőfeszítés jelenik meg, ahogy mi színházat szeretnénk csinálni. Jellemző az is, ahogy a főhősnő ösztönösen, de elvergődik a céljához, amit persze számtalan akadály nehezít. A Széles László játszotta Acdak alkalmazkodó készsége, amely létezésmód nagyon is figyelembe veszi, hogy valójában miképp is működik a világ, szintén ránk vall. Ez a kettősség szerintem elég pontosan modellezi a mi viszonyunkat is a színházcsináláshoz. Az sem volt közömbös a darabválasztásnál, hogy a társulatnak is méltó feladata volt benne, aminek meg is felelt.

 

A kaukázusi krétakör (Tóth Ildikó, Egyed Attila, Herczeg Tamás, Kátai István, Margitai Ági)

 

– A leginkább szórakoztató előadást te készítetted.

– Az Olivért azért rendeztem én ebben a színháznyitási hajcihőben, mert szent eltökéltségem volt, hogy minden tekintetben nézőbarát előadás jöjjön létre. Nemcsak az élőzenével, hanem számtalan helyi szereplővel is, akik színvonalasan vettek részt a produkcióban, tehát ettől nem lett „fapados” az előadás. A műfaján belül sikeres bemutatóról van szó, bár nem ildomos, ha az ember a saját rendezését dicséri. De nem törtem semmiféle magasztos célra, egy kommersz előadást akartam színvonalasan színre vinni. Fontosnak tartottam, hogy jól énekeljenek, táncoljanak, jó ízléssel játsszanak az előadásban. Megítélésem szerint ez meg is történik, és az előadás tatabányai mércével mérve példátlan siker. Évad végéig megközelítette a harmincat. Ha ezt összehasonlítjuk azzal, hogy mondjuk a Kaukázusiból tizet játszottunk, akkor szembeötlő a különbség. Tudtunk volna az Olivérből sokkal többet is játszani, de erősen visszafogtam az előadásszámot, nemcsak azért, mert nem szeretném elvenni a levegőt más előadások sikerétől, hanem azért is, mert nem tud nálunk ezzel a férőhelyszámmal rentábilisan működni az előadás. Magyarán, minél többet játsszuk, annál nagyobb a ráfizetésünk. Ezt pedig 2010-es költségvetésünk már csak korlátozott mértékben tette lehetővé számunkra, illetve a nézőink számára. Különben sem eszik az ember minden nap somlói galuskát. Szellemileg sem árt, ha szélesebb alapozású a táplálkozásunk. Evvel együtt nem rejtem véka alá, hogy örülök a sikernek. És ezt nem is lehet figyelmen kívül hagyni a színház további műsorának kialakításánál, bár szomorú lennék, ha csak ilyen előadásokat játszana a jövőben a tatabányai színház – vagy bármelyik vidéki színház.

 

Révai József szelleme

 

– Siker volt a másik rendezésed, az Amphitryon is.

– Az Amphitryon a fogadtatás tekintetében a közbülső állapotot képviselte. 11 előadást élt meg eddig, tehát bérleten kívül is játszottuk néhányszor, de az Olivérhez hasonlítható népszerűségről egyáltalán nem beszélhetünk. Tanulságos az a nézői reakció, ahogy a vége felé, pont a színházépítés kapcsán, fordulatot vesz az előadás. Afféle szembesítő momentum jelenik meg, amikor Jupitert „leváltják”, és az ő szerepét is átveszi a hasonmása Ekkor végtelenül zavarba jön a közönség. Direkt politizálási szándékot vél felfedezni abban, amit én sokkal szellemibb jellegű szembesítésnek szántam. Épp a választásokat megelőző időszakra esett a bemutató, és megdöbbentő volt érzékelni, hogy mennyire csak a politika szemüvegén keresztül képesek szemlélni egy ilyen gesztust. Valósággal lehúzta a nézők gondolkozását, absztrakciós készségét a mindennapok politikai szemléletmódja. Miután ekkorra szinte minden magyar választó számára kötelezővé vált a kétpólusú gondolkodás, azonnal azt érzik a nézők, mintha meg kellene találniuk, hogy a színpadi történésekben melyik oldalon van az ő helyük. Kiesnek a kívülálló pozícióból, és gőzerővel próbálják dekódolni az üzenetet. És amikor az előadásban elérkezünk a feloldás pillanatához – ami ugyanúgy nem volt szándékos, mint az sem, hogy ilyenféle zavarba hozzuk a nézőket –, és egy habostortát vágnak az egyik szereplő képébe, akkor a nézők szinte hálásak, hogy felszabadultan nevethetnek, és visszahelyezkedhetnek a szemlélés felelőtlenebb attitűdjébe.

– Jupiter arcába vágják a tortát.

– Igen. Azt gondoltam, hogy A nevetés iskolájának a végén fog a legjobban kacagni a közönség, amikor kiderül, hogy már Jupitert is „lekettőzték”, már az ő helyére is valaki más lépett. Ehelyett a nézőkbe szorul a kacagás, ami csak a tortadobás pillanatában tör elő belőlük. Ekkor – nem egy előadáson – a közönség túlnyomó többsége önkéntelen tapsban tör ki, és már nem azt keresik, hogy Jupiter milyen politikai platformot képvisel. Mint ahogy Jupiter nem egy politikai platformot képvisel, hanem egy attitűdöt, a hatalom gátlástalanságát, hogy a lehető legvulgárisabb legyek.

 

A nevetés iskolája (Honti György, Sághy Tamás, Egyed Attila, Rusznák András)

 

Érdeklődve figyelek minden előadást, és tanulmányozom a saját nézőinket – meg az embereket, akik az elmúlt évtizedben a saját nézetrendszerük terén előbb rejtőzködésbe, majd manifesztálásába mentek át, és ettől a színházban sem képesek megszabadulni. És egyre rosszabbul viselem azt, hogy az élet minden területét, így a színháznézési szemléletet is a politika tematizálja – hogy magam is egy politikai szakzsargonnal éljek. Révai József szelleme lebeg a fejünk fölött. Mintha nem lehetne társadalmi témához úgy közelíteni, hogy ne tulajdonítsanak neki közvetlen politikai szándékot. Miközben a politika egyáltalán nem azzal foglalkozik, amivel érdemes és szükséges lenne. Így, ezen a szemüvegen keresztül mindent homályosan és torzan látunk. Örülnék, ha a színház másfajta látásmódot tudna kínálni a nézőknek. Az agyonideologizált szemlélet beszűkíti az emberek tudatát. Emiatt annyira siralmas az a fajta társadalmi közbeszéd, ami manapság zajlik.

– Ennek a politikától való távolságtartásnak a következménye, hogy megváltozott a műsortervetek? Az évad elején még „Lear király monnyon le!” címmel hirdettetek választási kabarét, aminek a helyére került a Háló nélkül című előadásotok.

– Nem. Itt csak címváltoztatás történt. Választási kabaré címen már eredetileg is a műfajok közötti választásra gondoltunk, de korábban Molnár Ferenc Learjét terveztük az előadás gerincének, amelynek a helyére Karinthy Frigyes Hamlet-parafrázisa lépett. Az eredetileg tervezett címet a rendező egyszerűen nem érezte pontosnak, ezért változtatta meg. Meg azért, mert a produkció nagy részét színészi improvizációkból állították össze, így sok minden változott a próbák alatt – például a cím is. De ennek semmi köze a direkt politizálás elkerüléséhez. Mi szívesen csinálunk „politikus” színházat, de a szónak nem a szűk, köznapi értelmében, hanem – mondjuk így – általánosabb, közéleti vonatkozásában. A mai politikai élethez nehéz hozzászólni, mert egy ilyen közvetlen kapcsolódás azonnal lerántja az előadást a közbeszéd mai színvonalához. A politika mindannyiunk szájába belelógatja a nagylábujját, és mi ezt szopogatjuk, mintha cicit kaptunk volna. Én olyan életet kívánok mindenkinek, így magamnak is, ahol mindenki szabadon megválaszthatja a nézetrendszerét, de a hétköznapjaira ez nem kell, hogy minden pillanatban rányomja a bélyegét. A baráti viszonyaimat, a munkalehetőségeimet, a gyermekem nevelését békén hagyja. Vég nélkül sorolhatnám, hogy mi mindenben van kéretlenül jelen a politika. Ezt kétségbeejtőnek és tűrhetetlennek tartom. És dühít, hogy ide jutottunk.

– Mintha erről is szólna az Amphitryon, hogy az ember a nevetés iskoláját végigjárva megpróbál valamilyen módon függetlenedni attól a nyomasztó világtól, amely körülveszi.

– Hát igen. Szerencsés véletlen, hogy újból rátaláltam az Amphitryonra, amelyet Kleist változatában a pályám elején már megpróbáltam színre vinni. Egyszer csak rádöbbentem arra, hogy ez a legszerencsésebb anyag ahhoz a témához, amiről beszélni szeretnék. Sokáig a Kolhaas-történeten törtem a fejemet, de nem akartam heroikusan ábrázolni se a saját helyzetemet, se a színházi élethez való viszonyunkat. Én a saját amphitryonságomon is (ön)ironizálni akartam. Azon például, mikor annyira magabiztos vagyok, hogy ettől képtelen vagyok felismerni, mi zajlik körülöttem és velem. Amphitryon eleinte nem vesz tudomást arról, amit Szosziász szemével nézve minden néző lát. A nyilvánvalót elhessegeti mint képtelenséget, és aztán hiába szembesül a képtelennel mint hétköznapi valósággal, tehetetlen vele szemben. Mégis azt gondolom, hogy A nevetés iskolája valamiféle kényszeredett igyekezet arra, hogy felül tudjunk emelkedni az egyre képtelenebbé váló körülményeinken. Hogy próbáljuk meg ezt az életstratégiát a saját életünkben is érvényesíteni. Királyhegyi Pál Az első kétszáz évem című könyvében odáig megy, hogy a koncentrációs táborok világán ironizál. Megkísérli, hogy ebben az élményében is rátaláljon a humor forrására. Számára az életben maradás egyik eszköze a nevetés. Anélkül, hogy a mai viszonyokat a lágerélményekhez hasonlítanám, mégis csak hasonló törekvésről van szó. Jó lenne megtanulnunk magunkon is és a ránk ülő problémákon is mosolyogni, nevetni. Nem azért, hogy ezzel elbagatellizáljuk őket, sőt! Épp a feloldhatatlan konfliktusok túlélésének lehet ez egy eszköze. Ha képesek vagyunk elsajátítani ezt a képességet. A nevetés iskolája, az én esetemben is, önnevelési kísérlet.

 

A függőség kialakítása

 

– A közönség felé történő nyitás változtatott-e valamilyen módon a tatabányai színház helyzetén? Mert néhány évvel ezelőtt még azt éreztem, hogy a tatabányaiaknak nem nagyon kell a Jászai Mari Színház.

– Nem a színház nem kell. A színházzal való együttélés szokásrendszere nem alakult ki. Mi, színházat csinálók e tekintetben türelmetlenek vagyunk, ma hozzuk létre az előadásainkat, és ezeket most lehet megnézni. A legtöbb magyar színház – legalább az épület tekintetében – száz vagy annál is több éves múltat tudhat magáénak (miközben az egész magyar színjátszás alig múlt 200 éves). Ehhez képest Tatabányán a színház alapítása húsz éve történt, és eleve már a televízió világával versenyezve lépett színre…

– Maga Tatabánya sem régi város.

– Ezt egyáltalán nem akartam szóba hozni, mert a tatabányai közönség, ha kevesen vannak is, semmivel sem rosszabb, mint más színházak nézői, bizonyos tekintetben még ambiciózusabbak is. De ha már szóba jött, igen, a színház egyszerre feltételez egy közösséget, és ennek kialakításában is részt vállalhat. Ezen igyekszünk mi is. És valóban Tatabányán sajátosan jelenik meg a városi öntudat. Tegyük hozzá azt is, hogy 50 km-re vagyunk Budapesttől. Ez a munkavállalástól a színházbajárási szokásokig nagyban befolyásolja az embereket. Pesten hatalmas kínálatot talál az, aki szeret színházba járni. És lehet, hogy ez az ő életében nagyobb társadalmi esemény, mint ha elmegy a saját városában egy művelődési házból színházzá cseperedett épületbe. Ha nem érzi sajátjának a színházát, ha nem kötődik az ott rendszeresen megjelenő színészekhez, akkor nehéz érveket találni, hogy miért ne tegye meg ezt a félórás utat egy pesti színházig. Ezzel a konkurenciával nekünk mindig számolni kell.

Míg más vidéki színházi városokban húsz és harminc között van a bérletek száma (egy-két kisebb városban tíz és húsz között), addig mi az elmúlt kilenc év során, amelyben három év a felújítás okán „hontalanul” telt, a két felnőtt bérlettől a hat-hét bérletig jutottunk el. Szerintem ez nem lebecsülendő. Ha pályázatban fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy háromszorosára nőtt a bérletesek száma. De ha a bérletek számát beszorozzuk 350-400 nézővel, akkor azt mondhatjuk, hogy 2500 állandó nézőnk van. Az Olivér! 26 előadását viszont nagyjából 9000 ember látta. De még erre sem mondanám, hogy egy hetvenezres városban kiugróan magas szám. Azaz a legnépszerűbb előadás is a város népességének kicsit több mint a tíz százalékához jutott el (miközben a nézőknek közel a fele nem Tatabányáról, hanem a megye különböző településeiről jön). Tehát a nézőszámot tekintve valóban léteznek még „tartalékok”, reális célunk lehet ennél magasabb nézettségi szint elérése.

 

Háló nélkül

 

– Nem válaszoltál a kérdésre, hogy változott-e a színház helyzete, megítélése a tatabányai közönség körében.

– Úgy gondolom, hogy igen. A megítélése sokkal jobb, mint a látogatottsága. A köztudatban benne van, hogy jó színházuk van, de ebből nem következik magától értetődően számukra, hogy nekik is jó lenne látni benne valamilyen előadást. Nagyon nehezen engedik el az emberek a távkapcsolót. De ezt nehéz is elvárni egy olyan városban, ahol a lakosság kereső részének nagyjából a fele három műszakban dolgozik, és tíz százaléka munkanélküli. Nehéz eldönteni, hogy mennyien vannak, akik csak kifogást keresnek a számukra nem megszokott szórakozási formától való távolmaradásra, vagy valóban nem fér bele az életükbe, idejükbe, nem bírja a pénztárcájuk. (Bár ez utóbbiról mindig kiderül, hogy a legdrágább jegyeknek van a legnagyobb keletjük, igaz csak egy-két előadás erejéig.) Bennem sem kulturális, sem erkölcsi számonkérés nincs azokkal szemben, akik nem a színházra voksolnak szabadidejükben. Azt már nagyobb bajnak érzem, hogy a város értelmiségében sem teng túl a színház iránti kíváncsiság. Természetesen fölöttük sem szeretnék ítélkezni, de őket feltehetően nem az életmódjuk akadályozza a színházba járásban.

Szerencsére nem mondhatjuk meg az embereknek, hogyan éljék az életüket. Ajánlásokat tehetünk rá. Mi az idei bemutatóinkkal ilyen ajánlásokat tettünk, és aki akarja ezt és élvezi, az él vele. Egyet biztosan tudok, nem szabad kioktatni az embereket. Élménnyé kell varázsolni számukra a színházat, és ha örömöt találnak benne, akkor talán nem fogják magukat megfosztani ettől az élvezettől. Ezért kezdtünk bele például egy ifjúsági színházi programba, amit színházdílerkedésnek nevezek. Az egész színházi működésünkkel megpróbálunk egy sajátos „függőséget” kialakítani az emberekben, amitől azt érzik, hogy ha fél évig vagy két hónapig nem mennek színházba, akkor ez hiányzik nekik. Mint valami drog. Mint ahogy egy könyvolvasó embernek hiányzik, ha az életvitele nem teszi lehetővé, hogy rendszeresen olvasson. Kétségtelen, hogy ezek a „termékek” mostanság nem a legdivatosabbak, de mit tegyünk, mi ezzel ügynökölünk, és azt gondolom, hogy nincs más választásunk: arra kell törnünk, hogy beépüljön az emberek szervezetébe a színház iránti igény. Ha ezt nem tudjuk megtenni, el fogjuk veszíteni a nézőinket. Itt is, és országosan is.

– A „kiterjesztett” működéshez az is hozzátartozik, hogy hihetetlenül gazdag gyermekszínházi bérletrendszere van a tatabányai színháznak.

– Tizenegy különböző gyerekelőadás volt idén műsoron nálunk. Egyszerűen azért, mert elégtelennek érezzük azt a vidéki színházakban meghonosodott gyakorlatot, hogy egy, legfeljebb évi két gyerekelőadást mutatnak be. Ez az elődeim találmánya, én csak megtartottam és tovább bővítettem a kínálatot. Mi – a saját előadásaink mellé – korosztályonként hívunk meg előadásokat az ország különböző színházaiból, ennek csak az anyagi lehetőségek szabnak határt. Ezzel is próbálunk a jövőbe nézni, mert így talán hozzánő a gyerekek életéhez a színház, és ha felnőnek, talán eljönnek maguktól is, és elhozzák a gyerekeiket is, nem pedig az óvónénikkel meg az iskolával küldik el. Ezzel kapcsolatban persze nincs túl sok ok az optimizmusra, mert azt látom, hogy az óvodás és általános iskolás alsós gyerekek szívesen néznek előadásokat, de az általános iskola felső tagozatosai a neki való produkciók hiánya miatt és a pedagógusi ügybuzgalom csökkenésével kezdenek leszokni a színházról. (Gyakorlatilag alig készülnek ennek a korosztálynak előadások, ezért nem is tudunk meghívni ilyeneket. Azon ügyködünk, hogy mi hozzunk létre előadásokat ennek a korosztálynak.) Így a kiskamasz korban sajnos sokszor elveszítik a kapcsolatukat a színházzal, amit sokszor már vissza sem nyernek.

Más vidéki városokban ez nem feltétlenül van így, ott a középiskolások hagyományosan és rendszeresen járnak színházba, nálunk a legtöbben középiskolás korukban sem térnek vissza a színházhoz. Tehát, ha a folyamat megszakad, a gyerekek magától értetődően hajlamosak az internet, a tévé felé fordulni, ami mára egyszemélyes közösségi életformává vált. Ismerek olyan a színházban játszó tatai középiskolás lányt, aki képtelen volt a saját osztálytársait rábeszélni arra, hogy megnézzék őt egy előadásban, mert akkoriban inkább választották a plázában való flangálást. Megint csak nem értékítéletről beszélek, hanem egy életforma sajátosságáról. Nehéz ezzel mit kezdeni, de szükséges. De talán nem kell szégyenkeznünk, így is több mint húszezer gyerek fordul meg egy évadban a Jászaiban.

Külön programot eszeltünk ki azoknak a középiskolásoknak, akik nem voltak hajlandóak bejönni. Nekik „házhoz visszük” előadásokat. Most már második évadja szállunk ki válogatott saját és meghívott előadásokkal iskolákba. Szórakoztatjuk és szocializáljuk őket, hátha feltámad bennük a kedv, hogy betegyék a lábukat a színházba. Háromezer nézőt gyűjtöttünk ezzel a módszerrel. De ez is veszélyes, olyan, mint az ágyba hordott kakaó, az embernek a végén nincs kedve kikelni az ágyából a reggelihez. Az embernek végül is nem lehet megspórolni az erőfeszítéseket. A színházzal élés valljuk be, tartalmaz ilyen elemeket. Oda kell menni, el kell tudni viselni, hogy mások is vannak, sőt ennek az örömére jó lenne ráérezni. Nem lehet bármikor ki-bejárkálni, és a szellemi erőfeszítésekről még szó sem esett.

 

Megrendelések

 

– Tehát a „társadalmi megrendelés” nem segíti a színházak munkáját.

– Zsótér Sanyitól hallottam egy riportban azt a szellemes megjegyzést, hogy ő nem egy pincér, akitől rendelni lehet. Értem ezt az alkotói attitűdöt, de ezek a „rendelések” mégis csak léteznek. Egyrészt mi magunk is „rendelünk” önmagunktól, aszerint, hogy milyen művészi célokat követünk. Azt is természetesen eldönthetjük, hogy milyen mértékben teszünk eleget a belső és a külső megrendeléseknek. Miközben e két legfontosabb elvárást próbáljuk összhangba hozni, létezik „rendelés” az önkormányzat részéről is. Azt nem mondják meg szerencsére (bár erre is van példa), hogy milyen előadásokat szeretnének, de a körülmények megteremtésével, a finanszírozás mértékével erősen körülhatárolják a lehetőségeket. És akkor még nem beszéltünk arról a „rendelésről”, amit a mainstream kimondva, kimondatlanul sugall. Ők sokkal bátrabb, kísérletezőbb, öntörvényűbb előadásokat várnának el a színháztól, mint amit például a nézői megrendelés lehetővé tesz a színház számára.

A dolgok rendje ez, mindenki képviselje azt, amit gondol, amit ízlésében, szemléletében vállalhatónak tart. Ne kelljen elvtelen kompromisszumokkal szégyenkezni egy-egy előadás bemutatásán. A néző választ, olykor nem a legmagasztosabbat. Nem lehet elfelejteni, hogy a művészet – valószínűleg mindenfajta művészet – mára egyre vékonyabb szeletben van jelen az emberek életében. A kádárizmust nem visszasírva azt kell mondanom, hogy már soha nem lesz olyan korszak Magyarországon, amikor a pénzekre Petőfi, Ady és Bartók képe lesz nyomtatva, mert bennük látjuk megtestesülni a társadalom idoljait. Tudom, akkor se olvasott mindenki Adyt, és Bartóknak is inkább csak a nevét ismerte. De Bulgakovot vagy a Márquezt százezrek olvasták, és beszéltek az ezzel kapcsolatos élményeikről villamoson, iskolában, munkahelyen. Ez a világ elmúlt. Biztos, hogy lesz még a kultúrának fényes korszaka, de ahhoz még meg kell csömörlenünk attól, amiben ma élünk. Ma műanyag celebekről folyik a csevely, és néhai politikusok képeit láthatjuk a bankókon. Aki erről nem vesz tudomást, az becsapja magát.

 

 

– Szóba hoztad, hogy az egyik megrendelő a tatabányai önkormányzat. Vele most milyen a viszonyotok? Mert korábban nem volt konfliktusmentes ez a kapcsolat.

– Valóban volt alkalom, hogy „eltiltottak” a rendezéstől, de egy ideje ez nincs napirenden. Nem látok bele az önkormányzati fejekbe. Azt gondolom, hogy az önkormányzatnak az a dolga, hogy figyeljen az intézményeire, így a színházára is, tehát egyáltalán nem kárhoztatom ezt a figyelmet. Hogy igazságos legyek, soha nem akadályozták meg, hogy olyan előadások szülessenek, mint amilyeneket mi létre akartunk, tudunk hozni. Az kétségtelen, hogy a legutóbbi igazgatóválasztás környékén akadtak ellenzői az újraválasztásomnak, de ezek után mégis megválasztottak igazgatónak. És az azóta eltelt négy évben hagytak minket dolgozni.

 

Hogyan tovább Tatabányán?

 

– Hogyan tovább Tatabányán? Jövőre lejár a mandátumod, nyáron kiírják a pályázatot. Mit gondolsz a folytatásról, a tatabányai színház jövőjéről?

– Drukkolok, hogy ne vesszen kárba az elmúlt években befektetett sok munka. És itt nem is pusztán a sajátomra gondolok. Ragyogó munkatársak, alkotók közösségéből áll a Jászai Mari Színház, kár lenne lemondani a tudásukról és igyekezetükről. Természetesen joga és kötelessége mindenkinek, hogy a saját elképzelései szerint csináljon színházat, de ezt az erőforrást kár lenne kiaknázatlanul hagyni.

Én magam is töröm a fejem a pályázáson. Csak hát ezzel kapcsolatban az utóbbi időben többnyire a honfoglalóból ismert várfoglalásra emlékeztető akciókat láttam. De én honfoglalózni inkább a neten szeretek. Ha mégis azt látom, hogy van esély arra, hogy szakmai szempontok alapján dőljön el a direktor személye, akkor magam is szívesen újragondolom a színház működését. Ugyanakkor nyugodt a lelkiismeretem a tekintetben, hogy az elmúlt tíz évben azt képviseltem a színházi alkotómunka és a közösségépítés terén, amit helyesnek gondoltam. Tíz év elteltével sok mindenen lehet és kell is módosítani a színház működésében. De azt sem tartanám kétségbeejtőnek, ha egy másik színházvezető folytatná a munkát. Ha képes megújítani a színház működését, és ez az előadások és a nézők javát szolgálja….

 

 

– Tehát nem látsz sok esélyt arra, hogy újraválasszanak?

– Nem tudom. Megpróbáltam szakszerűen és határozottan képviselni a színház ügyeit. Lehet ez imponáló egy önkormányzat számára, de arra is van példa, hogy inkább terhesnek érzik ezt a „túltengő” hivatástudatot. Vannak, akik inkább a feltétlen lojalitásban látják meg az alkalmasságot. Nem gondolnám, hogy helyes lenne eleve lemondanom a munka folytatásáról, de arra sem vágyom, hogy egy ló után köttetve végighurcoljanak a prérin.

– És ha nem leszel tatabányai igazgató, akkor mi lesz veled?

– Leülök, és megírom a színházfelújítás történetét. Szép kis kortörténeti dokumentum kerekedhet ki belőle. Ezen túl, lassan 30 éve színházi emberként létezem, és ez nem az igazgatói megbízatáshoz kötött tevékenység. Amikor 15 éve Kecskemétről rendezőként távoztam, azt képzeltem, tárt karokkal várnak a szakmában. Ehelyett légüres térbe kerültem. Akkor Münchausen báróként a hajamnál fogva húztam ki magamat mocsárból, így lettem „muszáj színházigazgató”. Kiderült, hogy van némi érzékem a színházvezetéshez, bár ezt két tapasztalt fantasztikus színésznő kolléga megjósolta még Szolnokon. Szerethető, jó hangulatú, egyenes, melós színház lett a Jászai, ahol néhány nagyszerű, erős előadás született, alkotók és nézők közös örömére.

Azok közé a színházvezetők közé tartozom, akik a színház és a kollégák érdekeit szeretik szem előtt tartani. Talán ez is közrejátszik abban, hogy szívesen működnek együtt velünk más színházak, és jönnek hozzánk dolgozni a színészek, rendezők, tervezők. Ami számomra ennél meglepőbb volt, hogy a gazdasági menedzselés is egészen a kezemre áll. Ezzel együtt elképzelhető, hogy nem ezek lesznek a pályázat elbírálásának legfőbb szempontjai. De annak a lehetőségét se zárjuk egyelőre ki, hogy lesznek a színházról és Tatabányáról felelősen gondolkozó döntéshozók. Ha másra esik a választásuk, bizonyára akkor is meg fogom találni azokat a feladatokat, vagy megtalálnak a feladatok engem, amelyekben örömmel veszek majd részt. Az sem kizárt, hogy újból hasonló helyzetbe kerülök, mint 1996-ban, de ezzel együtt sem gondolom, hogy a létezés egyetlen módja számomra a színházigazgatóság lenne.

 

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 395 Ft

Az adott évfolyam számai: 345 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

 

 

 

 

10. 08. 13. | Nyomtatás |