Az együttlét szabadsága
Beszélgetés Árkosi Árpáddal
Árkosi Árpád (1984) rendező volt az Alternatív Színházi Szemle egyik zsűritagja. Pályáját a Szegedi Egyetemi Színpadon kezdte. 1978 óta rendez hivatásos színházakban. A szemle díjkiosztója után beszélgettünk vele a fesztiválon szerzett tapasztalatairól, benyomásairól.
– A budapesti Merlin Színházban rendezett Debreceni Alternatív Színházi Szemlén te voltál az egyetlen debreceni.
– Így van. Jelenleg még valóban a debreceni színház tagja vagyok.
– És miért nem Debrecenben volt az Alternatív Színházi Szemle?
– Nem tudom. Én korábban sem vettem részt a szemle tervezésének, rendezésének folyamatában, úgyhogy ebből tájékozatlan vagyok.
– De a zsűribe – gondolom –, mint debreceni kerültél bele.
– Balogh Tibor kritikus, a Csokonai Színház munkatársa is ajánlott a rendezők figyelmébe. De szempont lehetett a felkérésemben az is, hogy a hagyományos struktúrán kívül számos „akcióban” vettem részt, és tájékozott vagyok a kortárs darabok, alternatív műhelyek tekintetében. A zsűrizésért nem ajánlottak fizetséget, ezért jó szívvel tettem eleget a felkérésnek.
– Még most is figyelemmel kíséred az alternatív színházak működését?
– Sokat dolgozom, de a számomra fontos alkotók pályáját követem. Igyekszem megérteni a törekvéseiket, tanulok a kudarcaikból, és örülök a sikereiknek. Ezek közé tartozik Árvai György, Fodor Tamás, Schilling Árpád, Bozsik Yvette, Pintér Béla, Horváth Csaba, Jeles András, Kovács Gerzson, Bucz Hunor… A fiatalabbakról kicsit lemaradtam, de Bodó Viktorék tehetséges csapata felcsigázta az érdeklődésemet.
– Négy nap alatt láttál tizenegy előadást. Kialakult benned valamiféle összkép az alternatív színházak mai törekvéseiről? Melyek voltak az első impresszióid a fesztivál után?
– Szélsőségesen merész, botrányosan vad előadást nem láttam. De olyat sem, amely átértékelte volna bennem a színházról eddig vallott elméleti vagy gyakorlati elképzeléseimet. Tudomásul vettem, hogy ma a konformizmusnak jóval erősebb kisugárzása, bénítóbb ereje van, mint az én fiatalságom korában. A hetvenes évek elején sokan azért választottuk a színházat, mert ezen keresztül támadhattuk és gúnyolhattuk a rend bástyáit. Az igazság kimondása során nem töprengtünk sokat formai és stiláris kérdéseken. Mára az elismerés, a siker az emberek legfőbb motivációja az élet szinte minden területén. Látható és érzékelhető a színház világában is ez a törekvés. A szakmaiság, a jól megcsinált előadás mint áruvédjegy hosszabb távon befektethető, kamatoztatható. A komolyabb mondanivaló kerülendő, mert kockázatokat rejt magában. Persze vannak üdítő kivételek is, itt is látható volt kettő. Nem rossz arány. Váratlanul felfedezett vagy rendhagyó együttes nem került be a szemlére.
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2010/9. számában.
