Az igazi alternativitás
Beszélgetés Szőke Szabolccsal
Szőke Szabolcs (1948) zeneszerző, festő, látványtervező, színpadi alkotóművész. Játszik a Tin-Tin Quartetben és az Ektarban. 1977-ben csatlakozott a korszak egyik legfontosabb együtteséhez, a világzene elődjét játszó Kolindához. 1981-ben Krulik Zoltánnal megalakította a Makám együttest, amelynek 1994-ig volt tagja. A hetvenes évek elején még képzőművészként lépett be az Orfeo nevű színházi csoportba, később Fodor Tamás vezette Stúdió „K”-val is dolgozott együtt. 1997-ben többedmagával megalapította a képzőművészet, a performance és a zenés színház határterületein mozgó Hólyagcirkusz Társulatot. A társulat eleinte a Stúdió „K” Mátyás utcai pincéjében működött, majd 2007-től áttette „székhelyét a Merlin Színházba. Eddig 15 előadást mutattak be. A Szegedi Alternatív Színházi Szemlén számos díjat nyertek. Szőke Szabolccsal a társulat működéséről, helyzetéről beszélgetett Sándor L. István.
Az eredeti vízió
– A Hólyagcirkusz nagyon sajátos nyelvet beszélő színház. Ti hogy definiáljátok magatokat?
– A Hólyagcirkusz abból a vízióból született – ami eleinte még csak az én vízióm volt –, hogy zenészként, képzőművészként és színészként úgy képzeltem – még a régi Stúdió „K”-ban –, hogy lehetne olyan színházat csinálni, amelynek a középpontjában zenélni tudó tárgyak állnának. És a zenélni tudó színészek, illetve a színészi helyzetbe kerülő zenészek úgy léteznének a térben, hogy kapcsolatba kerüljenek ezekkel a furcsa hangszerekkel, ezzel a sajátos világgal. Ugyanakkor az előadás dramaturgiája is a hangszerekre, illetve a térben születő zenére épülne. Ha hagyományos darabhoz nyúlunk, akkor is ezzel a céllal nyúljunk a témához, és ennek a víziónak a jegyében dolgozzunk.
Amikor annak idején, még a Mátyás utcai pincében megszületett a Hólyagcirkusz című előadás – többnyire a Stúdió „K” színészeinek meg a zenészeimnek a közreműködésével –, akkor még csak egyetlen produkció létrehozására gondoltunk. Abszolút kísérleti előadásnak szántuk, nem volt előre látható, hogy sikeres lesz. Valahogy annyira elütött mindentől, ami a színházban látható volt, meg annyira sokfajta embert talált szíven (talán jó időben is született), hogy úgy éreztük, folytatni kell. Én nagyon sokáig terveztem ezt az előadást, hosszú ideig vártam, hogy megszülethessen, de akkor összejött minden: jók voltak a körülmények, együtt voltak a megfelelő emberek. Egyébként ők egy-két kivétellel mind a mai napig a Hólyagcirkusz társulat törzsembereinek tekinthetők.
– Még most is az eredeti vízió szellemében dolgoztok?
– Lényegében igen. Persze 13 év alatt rengeteget változtunk, bizonyos dolgok megújultak, mások megfáradtak. Egyes megoldásokról kiderült, hogy nem lehet tovább csinálni őket. De jönnek új megoldások, nyílnak új utak. A Hólyagcirkusz Társulat lényegében tartja magát az eredeti elképzelésekhez, de bizonyos helyzetekben szükségképpen más és más dolgok kerülnek reflektorfénybe, másfajta szándékok erősödnek föl. Ha még mindenben ott tartanánk, mint amit az első produkcióban csináltunk, akkor nem tudnánk új előadásokat létrehozni. Művészi értelemben nem lenne jövője a társulatnak.
Élete van az előadásoknak
– Az is különös a Hólyagcirkuszban, hogy nem szerepel az előadásaitok színapján rendező. Gondolom, ez egy sajátos munkamódszerre utal.
– Roppant konfliktusos dolog, hogy nincsen egyetlen irányítója a társulatnak, hanem sok irányból érkeznek az impulzusok az előadásokhoz. Mi igazából addig nem megyünk a színpadra megcsinálni a darabot, amíg a témát, amit kiválasztottunk, nem közelítettük meg minden oldalról a legoptimálisabban. Sokat elemzünk, beszélgetünk, rengeteg az „asztali munka”, a színpadi-színészi munka időben viszont kevesebb. Egy dologban elég következetes a társulat: a zenék, amelyeket használni akarunk, viszonylag korán megszületnek. Aztán hihetetlen mennyiségű változás történik a bemutató után is. Mások azt mondják, hogy a bemutatóval nincs vége a munkának. De ránk fokozottan igaz, hogy mire a 25. előadás lemegy, addigra lényegében más előadást lát a néző, mint a bemutató idején. Tehát egyáltalán nem zártak az előadásaink. Ebben is némileg a zenei gondolkodás érhető tetten, mert nyitva hagyunk egy csomó mindent az improvizációk számára. Olyan a dramaturgiája az előadásoknak, hogy értéke lesz annak, ha a véletlennek is hagyunk helyeket, és ezek aztán az idők során megtalálják a helyüket abban a szerkezetben, konstrukcióban, amit viszont szigorúan megtartunk. Közben egyre jobban megismerjük egymást, ez is beépül az előadásokba.
