Kívül-belül vízión és valóságon

Az alábbiakban a találkozón elhangzottak szerkesztett változatát közöljük. A Kockavető a POSZT-on elnyerte a külföldi szakemberekből álló nemzetközi zsűri díját. Majd szeptemberben részt vett az Alternatív Színházi Szemlén, ahol a zsűri az egyik fődíjat adta az előadásnak. 

 

 

Szerinted jó ez a regény?

 

 

–  Kinek jutott eszébe, hogy előadást kell csinálni Luke Rhinehart regényéből?

Bodó Viktor: Nekem. Az apámtól kaptam egyszer ajándékba a könyvet. (Ő egyébként nem olvasta, mert az ilyen típusú művekre mondja azt, hogy ez talán már túlzás, és ne csináljunk ilyen előadásokat.) Érdekes volt számomra a regény alapproblémája, és meggyőző volt – főleg a narratív részek –szellemessége. Az eredeti elképzelés szerint sokkal több szöveget akartunk a könyvből benne hagyni az előadásban, hogy egyszerűen az legyen az egyik érdekessége, hogy rendkívül sok benne a szó. Szöveg, szöveg, szöveg. Ugyanakkor sokkal több figurát szerettünk volna kibontani a színpadon. És mivel regényről van szó, nyilván sok akciót képzeltünk el. De hamar kiderült, hogy a könyv dialógusai – most már határozottan kijelenthetjük – nem alkalmasak arra, hogy drámai szöveg legyen belőlük (nem is tudtunk velük mit kezdeni). Egyszerűen nem fejezték ki a karaktereket, nem voltak a mondatok mögött titkok, nem volt érdekes, hogy két mondat között mi történik. Szép lassan rájöttünk, hogy a regény narratív részeit sem tudjuk igazán használni, illetve csak néhány kis monológrészletet tudunk belőle kivágni. Végül is Vinnai Andrásnak újra kellett írni a dialógokat.

– Amikor lehetőségként felmerült a Kockavető, mint a Szputnyik egyik következő előadásának alapanyaga, akkor másoknak is megmutattad a regényt?

Bodó Viktor: Mindenki elolvasta.

– És mit szóltatok hozzá?

Fábián Gábor: Az első benyomásom az volt, hogy nagyon izgalmas a regény első fele, viszi magával az embert. Aztán a közepe táján kezd elfáradni, a vége felé meg kifejezetten gyengévé válik. Sajnos ez egy ereszkedő ívű regény: egyre laposabb, unalmasabb lesz, aztán valahogy kurtán, furcsán befejeződik. Az eleje viszont zseniális.

–  Úgy érezted, hogy lehet belőle előadást csinálni?

Fábián Gábor: Persze. Hiszen már csináltunk ilyet közösen. Például a Holt lelkeket. Akkor is egy regényt kellett elképzelni előadásként. Ezzel nem volt gond.

– Amikor egymás között beszélgettetek a Kockavetőről, akkor a lelkesedő vagy a kételkedő hangok voltak-e erősebbek?

Tóth Simon Ferenc: Nyilván kérdezgettük egymást, hogy szerinted jó ez a regény? Vagy hogy egyáltalán végigolvastad? Az volt az érdekes, hogy mindenkinek más tetszett belőle. Sok szellemes dolog van a könyvben, amiben lehetett hinni. Az még önmagában nem baj, hogy vannak benne gyengébb részek is. Egyébként is mindig ez van: a legtöbb anyag, amit előveszünk, hullámzó színvonalú, de ez nem azt jelenti, hogy maga az előadás is hullámzó lesz. Általában úgyis mindig valami egész más születik, mint amilyen az alapanyag. Az előadásokba mindig belekalkuláljuk magunkat is, mert ha elkezdünk egy-egy anyaggal dolgozni, akkor olyan utak nyílnak meg benne, amik az eredeti műben nem biztos, hogy benne voltak.

 

Viszontagságos próbafolyamat

 

– És hogyan dolgoztatok az alapanyagon?

Bodó Viktor: Az első példányunk meglehetősen terjedelmes volt. Abban még azt lehetett érzékelni, hogy drámai erejében, ritmusában gyenge az alapanyag. De ezt csak kiindulópontnak tekintettük. Azonnal kiderült az is, hogy ötletnek jó volt, hogy sok szöveg hangozzék el, de mint színház, egyszerűen elviselhetetlenné válna egy idő után. Akkor még a dramaturgokkal nem voltunk elég bátrak, hogy jobban ollózzunk, sűrítsük az anyagot. Aztán szép lassan kerültek ki a „darabból” a figurák, és valamiféle szűkebb irányba kezdtünk elmenni. Nem a bátrabb, nem a radikálisabb irányba. Voltak ugyanis olyan ötleteink is –  ami következik is a regényből –, hogy például dobáljunk ki kockával jeleneteket. Ez egy felejthetetlen nap volt, amikor ezzel foglalkoztunk. Leültünk egy dobókörbe, és elkezdtük kockával kidobálni, hogy milyen legyen a jelmez, mi legyen a zene. Akkor mindenkinek elszabadult a fantáziája, és hihetetlen „megoldások” jöttek ki. Azt hiszem, volt olyan, hogy legyen palacsinta a jelmez, egy „dadaista” opera a zene, és egy áruházban játszódjon az egész. Tehát teljesen elborult, agyament változatok alakultak ki. És amikor négy-öt jelenetet elképzeltünk így, akkor belegondoltunk abba, hogy mit fog majd ehhez a néző szólni, és vajon ő mit tudna ebből kihámozni, összerakni. Voltak olyan dramaturgiai ötleteink is, amelyekkel ki-be akartuk csavarni a történetet, hogy valahogy még érdekesebb legyen, hogy még több réteget lehessen róla leszedni. De úgy alakult a próbafolyamat – ezt némileg elégedetlenül mondom –, hogy a végén összeállt egy „rendes” előadás. De a regénnyel a kezünkben eleinte valami sokkal radikálisabb dolgot szerettünk volna létrehozni.

Néhány munkánál már az elején lehet látni, hogy mik azok az alappillérek, amelyek meg fogják tartani azt az előadást. A Kockavető elején viszont gyakorlatilag mindent kidobtunk a kezünkből. Naponta kaptak az emberek új jeleneteket, a folyosón kérdezgették, hogy vannak-e még azok a jelenetek, amelyeket próbáltak, azok a figurák, amelyeket játszottak. Mi meg mondtuk, hogy bizony ez a figura már nincs, de lesz egy másik, már írják. Tehát valóban kicsit viszontagságos volt ez a próbafolyamat. De a végére mégis csak elszabadult valami, és született egy érdekes dolog.

– Ti hogy éltétek meg ezeket a viszontagságokat?

Gyabronka József: Tényleg rémületes volt az első, 180 oldalas változat. Számomra a Szputnyik egy olyan társulat, ami nem a beszédben erős, így nem nagyon értettem, hogy mit lehet majd ennyi szöveggel kezdeni? Aztán két hét vagy tíz nap múlva kaptunk egy 110 oldalas változatot. Az is borzasztó volt. És aztán, egyszer csak azt mondták, hogy leállt két napra a munka. A dramaturgokhoz nem lehet telefonálni, mert egyfolytában üléseznek, és törik a fejüket, hogy mi legyen. Majd egyszer csak újra elindultak a próbák, elkezdtünk improvizálni, közben Vinnai András írta a szövegeket, amelyek természetesen csak vázlatok voltak, hogy arra tovább improvizáljunk. Valamikor karácsony előtt volt egy „összpróba”, azt a 12 jelenetet mutattuk meg, ami addig megvolt. Csak egy jelenetben szerepeltem, így a többit meg tudtam nézni. És azt mondtam, hogy ez baromi jó. Nem volt unalmas, mert egyszerűen lett egy élete.

 

Improvizáció és viselkedéskutatás

 

– Tehát fontos szerepet kapott a munkafolyamatban az improvizáció is.

Bodó Viktor: Az improvizáció sokféle lehet. Mi a felkészülés során szoktuk használni a módszert, de magában az előadásban már nincsen semmi rögtönzés. A Kockavetőben volt néhány olyan jelenet, amelynek regénybeli szövegével vagy magával a helyzettel nem tudtunk mit kezdeni, így hosszú improvizációkat készítettünk rájuk, melyeket rögzítettünk videóra, és abból írta ki Vinnai András a szöveget, hogy mit tartsunk meg belőle. Vagy ő írt belőle új jelenetet, amit aztán újra próbáltunk.

Tehát ebben a munkában azért használtuk az improvizációt, hogy egyáltalán találjunk valami eljátszhatót az anyagban, mert a munka során egyre jobban hullottak ki a könyv „alkatrészei”, és kiderült, hogy nincs is annyi az írásban, mint amennyit beleláttunk. Szerintem nem azzal a módszerrel volt baj, ahogy az első változatok készültek, hanem az alapművel. Sok improvizáció sajnos elveszett. Például Eric Cannon és Luke Rhinehart kapcsolata nagyon fontos a regényben, és az előadásban is fontos akart lenni. De végül sajnos több jelenet is kimaradt.

– A korábbi előadásaitokban rendre voltak viselkedéskutatási feladatok. Például a nyíregyházi Fotel kapcsán elmentetek a pszichiátriára, vagy a Vágánybenéző kapcsán MÁV-os figurákat figyeltetek meg. Gondolom, a Bérháztörténetek kapcsán is voltak ilyen feladatok. A Kockavető kapcsán végeztetek ilyen kutatómunkát?

Bodó Viktor: Nem, most bezárkóztunk. Mivel nem volt tiszta, hogy a könyvből mi marad meg, azt boncolgattuk, hogy milyen legyen az alapanyag, amiből végre el lehet indulni. Ha meglett volna a „darab”, ha az imént említett terjedelmes példány komolyan vehető lett volna, és nem lehetett volna második olvasás után hallani belőle, hogy ez egyszerűen tévút, akkor bizonyára sor került volna „viselkedéskutatásra”. De most azon rágódtunk, hogy át fog-e érni a nézőkig a gondolat, nem riaszt-e majd el mindenkit az előadás? Hogy tényleg elég érdekesek-e ezek a figurák? Vagy hogy van-e mit nézni a jelenetekben? Van-e elég fordulat bennük? Most együtt próbáltunk ezeken a problémákon úrrá lenni, és nem az történt, hogy tessék, itt az anyag, ezek a figurák vannak, mindenki nézze meg, mit vállal sajátjának. Mert én természetesen elvárom minden színésztől, hogy ha kezébe kap egy szerepet, akkor azt tekintse a saját feladatának, hogy utána nézzen, hogy költözzön oda, ahol mindent megtudhat róla.

Fábián Gábor: Én ebből a szempontból szerencsés helyzetem voltam, mert már az elején tudtam, hogy egy pszichiátert fogok játszani, így elmehettem pszichiáterhez, beszélgethettem vele, és megtapasztalhattam, hogy néz ki egy analízis.

 

Együtt tudtunk valamit gondolni

 

– Akartam is kérdezni, hogy amikor kiválasztottad a regényt, akkor már volt elképzelésed arról, hogy ki mit fog játszani benne?

Bodó Viktor: Csak azt tudtam, hogy Fábián Gábor legyen Luke, mert amikor a regényt olvastam, akkor az ő fejét láttam. Az is egy ötlet volt, hogy milyen jó lesz, ha mindenki négy-öt figurát játszhat benne, mert ez gyors alakváltozásokra és karakterváltásokra teremt lehetőséget.

– Te is magadat láttad, amikor olvastad a könyvet?

Fábián Gábor: Én már úgy kaptam a regényt, hogy én fogom játszani a főszereplőt.

– Könnyű volt beleképzelni magad a figurába?

Fábián Gábor: Nem tudok így olvasni egy regényt. Amikor ismerkedem a könyvvel, akkor megpróbálok egy teljesen független alakot elképzelni. Az eszembe sem jut, hogy milyen jó lesz majd őt játszani (vagy épp ellenkezőleg: milyen nehéz dolgom lesz). Inkább megpróbálok elképzelni egy embert, megérteni, hogy milyen.

– És nehéz volt ezt az embert megérteni? Inkább ironikusan néztél rá, vagy teljesen azonossá váltál vele, fizikailag, lelkileg?

Fábián Gábor: A könyvben egyes szám első személyben mesél a főszereplő, ennek következtében könnyű vele menni és együtt érezni. Alapvetően szimpatikus figurának tűnik. Aztán amikor elkezdtük megcsinálni az előadást, nagyon lassan állt össze az, hogy végül is mi ennek a szerepnek az íve. Úgyhogy nekem hetekkel, hónapokkal a bemutató után esett csak le, hogy „ja, az a jelenet ott arról szól”. Meg hogy nekem is van ilyesmi az életemben! Tehát szépen, lassan ért meg bennem a figura, és most már azt gondolom, hogy elég sok hasonlóság van köztünk. De ez természetes is, mert nem kifejezetten karakterépítés volt a szándékunk, inkább az, hogy induljunk ki az én személyiségemből. És ezért aztán nyilván hasonlítunk is egymásra.

 

A harminc éves ember válsága

 

– A történet egyik kulcskérdése, amikor pszichiáter hősünk megtalálja a válságából kivezető utat, és felfedezi a kockát, mint sorsformáló elvet. Nálatok ez valóban a megvilágosodás pillanatává válik, amikor egy születésnapi összejövetel sajátos látomássá alakul, és egy furcsa lény átadja Luke-nak a kockát.

Bodó Viktor: A kocka Luke számára egyfajta módszer arra, hogy az elfásult, unalmassá vált élete valahogy felrázódjon. Egy jólétben élő emberről van szó, egy pszichiáterről, akinek az a dolga, hogy segítsen az embereknek boldoggá lenni. De ő maga sem találja az utat, hogyan legyen boldog. Megvan mindene, van családja, állása, munkája, tehát látszólag minden rendben van. De miért nem örül? Miért nem boldog? A harmincas éveiben jár, ez készteti őt számvetésre. Aki már elmúlt harminc éves, az tudja, miről beszélek. Az megélte már ezt a fordulatot. Az tudja, hogy ilyenkor kérdések tolulnak az ember elé: mi a fenének csinálom ezt? Mások miatt? Vagy magam miatt csinálom? És hogy miképp is lehet szembesülni az eddigi életemmel? Hogyan tudom folytatni?

A regény azt a választ adja, illetve a hős azt a megoldást találja, hogy szabadítsa fel magát az ember, és egyszerűen valósítsa meg a vágyait. Nagyon önző módon, kicsit őrült módon azt mondja, hogy senki más nem fontos nekem, csak az, amit a kocka egyes számaihoz rendelek. Ezeket az utakat, megoldásokat mind én találom ki. De a dobás felszabadít, mert muszáj megcsinálni azt, ami kijött. Tehát a kockavetésnél nem a véletlenszerűségben rejlik az ördög, hanem abban, hogy az „eredményt” muszáj megcsinálni. És itt merül fel az alapkérdés, hogy tényleg megváltoztatható-e az élet? Az ember a legtöbb dolgot a másik miatt csinálja. Mindenki magába nézhet, hogy ki hány százalékban valósította meg eddig a vágyait. Erre próbál rákérdezni a darab, ezt vitatja a regény. Van egy fickó, aki azt mondja a bizottságnak, a szeretőjének, a feleségének, a gyerekeinek, a munkatársainak, a mestereinek, hogy azért őrültem meg, mert kísérleteztem egy kockával. Ha ezt őrületnek nevezzük, akkor nevezzük annak. De ő egyszerűen csak az életnek egy más szegmensét látta meg, egy teljesen más dimenzióját, amelyben ő maga volt fontos. És végül mégis csak az a meghatározó kérdés, hogy belül megtörténik-e az a váltás, hogy az én más szempontból lesz fontos, mint eddig volt.

– Oboko azonban a végén visszaveszi a kockát a főhőstől. Ezt azonban egy félelmetes fuldoklásos jelenet előzi meg: Luke majdnem meghal a kocka miatt.

Bodó Viktor: A regénynek az a vége, hogy kockaközpontok jönnek létre, amelyek sikeresen működnek. Ha jól tudom, ma is léteznek ilyen központok, ahol különféle szobákban dobálnak az emberek, és mindenféle szerepeket játszanak. Tőlünk sincs annyira távol a kockázás, mint létforma, hiszen a színházcsinálás az félig-meddig ilyen kockalét, amelyben „kockadobások” által éljük az életünket. Azért választottunk más befejezést, hogy ne egy sikertörténet, egy amerikai sikersztori kerekedjen a darabból. Mert mi azért valahogy szkeptikusabbak vagyunk. Ez a gesztus, hogy belefullad a hős a kockájába, a saját ötletébe, ironikus jelzése annak, hogy mindig lehet gyanakodni, ha nagyon határozott kijelentő mondatokat, fennen hirdetett nagy bölcsességeket hall az ember. Ez a lezárás valahogy bölcsebbnek, szórakoztatóbbnak tűnt számunkra, az előadáshoz is jobban illeszkedett, mint az eredeti vég. Meg az egészet idézőjelbe is teszi. Nem szeretnénk bölcselmeket mondani, főleg nem egy olyan színházi nyelven, ami nagyon sokat operál különféle effektekkel.

 

Baromságokból összeáll a rend

 

– A filmes idézetekre gondolsz?

Bodó Viktor: Azokra is. Ugyanakkor az egész előadásban van valami klipszerű: gyakran élünk képsűrítéssel, a különféle események egymásra pakolásával. Nyilván nem regényeken, olvasmányokon nőttem fel, hanem filmeken, és megszoktam, hogy peregnek az események, zajlik az élet, és esetleg több dologra kell egyszerre figyelni.

– A filmes idézetek mellett a zenei idézetek is fontosak. Az előadás a Padlásból vett részlettel kezdődik, aztán látjuk a New York megyei Hair-fesztiválon az Aquarius című dalt.

Bodó Viktor: A Hair benne van a regényben is, azt nem mi találtuk ki. A Padlást én nem akartam belerakni az előadásba, de a többiek ragaszkodtak hozzá. Ki akartam venni, szigorú szakmai okokból, de nem lehetett. Igazából annyira meg lehet szeretni ezeket az indokolatlan, furcsa dolgokat, ami cinkosságot teremt közöttünk és a nézők között. Ül az ember a nézőtéren a sötétben, hogy mi a fene lehet ez? És akkor fölismeri, hogy jé, ez a Padlás. Akkor ez nem a Kockavető című előadás? Akkor mi a csuda ez? És látja a playbacket, amire „tátognak” a szereplők. Ez meg idézőjelbe teszi az egész helyzetet. Nyilván kívül is vagyunk meg belül is. Kívül-belül a vízión és a valóságon. Nem lehet tudni, hogy melyik az igazi. Egy idő után, ha nem hallok hangos zenét, akkor nyomasztani kezd a színház. Persze ennek az ellenkezője is igaz mondjuk egy másik előadásban.

Vatai Éva: Ha már az effekteknél tartunk, én például a kartonszarvas felbukkanását teljesen indokolatlannak éreztem.

Bodó Viktor: Az „véletlenül” maradt benne az előadásban. Még a régi verzióban akartunk csinálni egy olyan három-négy epizódból álló sorozatot a darabon belül, amelyben két favágó meséli  el egymásnak Luke Rhinehart történetét. Úgy, hogy a favágók maguk is benne vannak Luke történetében. Ebből végül csak a kartonszarvas maradt. Ez a kis középső jelenet. Az átalakulás előtt ez tulajdonképpen olyan, mint a két felvonást elválasztó furcsa közjáték.

Gyabronka József: Én fontosnak érzem Viktor színházában ezeket a furcsa, megmagyarázhatatlan effekteket. A Kórház-jelenetben például azt kérte tőlem, hogy ijedjek meg. Kérdeztem, hogy mitől? Mondjuk, hogy egy rókalyuktól – vágta rá. Tehát ilyen hülyeségek jönnek, és kiröhögjük magunkat. Aztán kiderül, hogy a néző is szereti ezeket. Mert Megbontanak valamit, kizökkentenek az általánosból. Ettől születik valami érdekes, ami megfogalmazhatatlan. Mert egy geg. De nagyon jó, mert életszerű. Ez a furcsa a Viktor-féle színházban, hogy ilyen baromságokból összeáll a rend, és valami értelmet nyer.

Egy fiú a hallgatóságból: Nekem a reklámok hatásmechanizmusa jutott eszembe az előadásról.

Bodó Viktor: Mi gyökeresen másra törekszünk, mint a reklámok – még ha néhány külső jegyben van is hasonlóság köztünk.

Egy fiú a hallgatóságból: Az alapvető eltérés nagyon egyszerű: adni vagy elvenni akarnak-e a nézőktől. Ez nagyon fontos.

Bdoó Viktor: A célunk, hogy a közönség kapjon valamit, és nem akarjuk őket rávenni semmire. Olyan színházat csinálunk, amelyben a látvány, az effektek, a sűrítés úgy történik meg, hogy tisztán legyen megfogalmazva a hatása a nézőre. De valamikor egyszerűen tényleg az is jó a színházcsinálásban, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket – kartonszarvasostúl, Padlásostúl – egész egyszerűen nem lehet megmagyarázni. De abban is sok munka van, hogy ezek egyszerűen csak úgy legyenek az előadásban. Nem akarunk megoldásokat adni társadalmi kérdésekre. Sőt még nagy kérdéseket sem akarunk fölvetni. Egyszerűen csak betekintést nyújtunk egy furcsa világba, amelyben ilyen furcsa emberek léteznek, akik koncentrálnak valamire, ami lehet, hogy a végén kipukkad. És azt kérdezed az előadás végén, hogy hát mi volt ez? Semmi sem volt. Játék volt. Egyszerű játék volt.

 

A Szputnyik jövője

 

– Hogyan tovább Szputnyik? Két és fél éve dolgoztok együtt, azóta – több kisebb mellett – két fontos előadást csináltatok. Mindkettő sikeres volt, ott voltak a POSZT-on is. Közben olvasni Bodó Viktor külföldi sikereiről, a Kölnben rendezett Tranzitról vagy a berlini Theatertreffenre is beválogatott grazi Peter Handke-előadásról. És közben működik ez a kis költségvetésű társulat a MU Színház egyik pici termében, abszolút alternatív körülmények között. Grazban bizonyára egészen más munkafeltételek mellett dolgozol. Van-e benned emiatt valamiféle feszültség? És egyáltalán, hogy látod a Szputnyik jövőjét?

Bodó Viktor: Biztos, hogy egy évig még együtt maradunk, és csatlakozik hozzánk néhány új ember is. Ez egy ilyen társulat, rengeteg munkát jelent mindenkinek, aki benne van. Az is „munka”, hogy valahogy elfogadjuk egymást, és valahogy úgy tudjuk egymást kritizálni, lökdösni, hogy segítsünk egymásnak. De nem lehet összehasonlítani az itthoni feltételeket a kinti munkakörülményekkel. Nem is kell! Az az érdekes és jó ebben, hogy változékony, amit csinálunk. Tehát változékony helyzetekben kell bizonyítanunk, vagy éppen elgondolkodnunk magunkon, hogy ezt miért is csináljuk. Itthon persze nincs se műszak, se kellékes, kint meg van. Sokkal több minden van, mint egy pesti színházban. Könnyen Meg lehet szokni a jót, és utána furcsa, hogy itthon hiányoznak azok a dolgok, amelyektől mégiscsak szervezettebben és ezért jobban működik egy színház.

Ez a társulat a jelen pillanatban szerintem szakmailag még nem áll olyan szinten, hogy színházi társulatnak lehessen nevezni. Formailag annak kell mindenképpen mondani – így is pályázunk mindenhova –, mert egy helyre megyünk be próbálni. Hogy az én fogalmaim szerint is színházi társulattá váljunk, ahhoz mindenkinek kellene olyan szerepeket, olyan darabokat kapnia, amelyben nagyobb terhek jutnának a vállára. Mindenkinek kéne olyan lehetőséghez jutnia – legalább egyszer az évadon belül – amikor nem csak pici feladatokat kellene megoldani, amelyben nemcsak ezek a gegek, improvizációk és viccek lennének, hanem hosszabb, nehezebb szerepekben kellene létezni, már a próbafolyamat alatt is.

De ha az évadunkat nézzük, akkor az derül ki, hogy sok mindent kellett ahhoz csinálnunk, hogy egyáltalán együtt maradhassunk, és reggeltől estig a Szputnyikkal foglalkozhassunk. Sokszor nem vált az alkotó munka előnyére, hogy ennyi produkciót, ennyi bemutatót kell csinálnunk. Néha én ettől lettem türelmetlen, hogy folyton bizonyítani kell, hogy kapjunk olyan támogatást Magyarországon, hogy együtt tudjunk maradni. Mert a támogatásunk egy részét külföldről kapjuk, különben nem tudnánk létezni. Nem panaszkodásból mondom, ezt tudtuk akkor is, amikor elkezdtük a Szputnyikot. Folytatnunk kell a belső építkezést, amit elkezdtünk. Ezért fontos, hogy az alkotói csapatban állandóan benne legyen a zene, a mozgás, a beszéd. Aki folytatja velünk a munkát, annak a következő évad még keményebb lesz. Megpróbálunk majd az újakkal együtt olyan irányba elmenni, amire azt lehet mondani, hogy színészközpontú színház. Ez a legfontosabb.

– Csak egy évadra tervezel?

Bodó Viktor: Ez megint afféle önvizsgálattal függ össze, amire szerintem mindenkinek szüksége van. Azt lehet látni, hallani, hogy egy társulat nyolc-tíz évig tud együtt dolgozni, és utána kicserélődnek az emberek benne. De én még három vagy négy évnél tovább semmit nem csináltam az életemben. Ez így alakult. Szerintem egy évet lehet vállalni szerződésekben, lehet vállalni anyagilag. Ezt meg lehet kérdezni egymástól, hogy „csináljuk még egy évig együtt?” „Hát csináljuk!” – Ez egy belátható döntés. És utána megint összegezni kell a történteket, és el kell gondolkodni azon, hogy folytassuk-e tovább. Szerintem ezt így lehet egészségesen csinálni. Miért kéne azt megbeszélnünk, hogy majd három vagy tíz év múlva mi lesz?

– Két és fél évvel ezelőtt biztos voltak terveid, elképzeléseid, hogy miért kell egy független társulatot létrehozni. És bizonyára voltak szorongások is benned, hogy ez majd hogyan fog tudni működni. Ha gyors mérleget vonsz, akkor mi valósult meg a két évvel ezelőtti elképzelésekből? Másképp látod most a Szputnyik helyzetét, mint az induláskor?

Bodó Viktor: Nem tudom pontosan, hogy akkor mit gondoltam, mit érezhettem, mert közben nyilván nagyon sokat változtam. Azt mondhatom, hogy szerencsés helyzetben vagyunk, mert meg tudunk abból élni, amit csinálunk. És ez a semmiből jött létre. Mert nem arról volt szó, hogy átvettünk egy intézményt, hanem arról, hogy kaptunk egy helyet, összeállt a csapat, és elkezdtük együtt csinálni a Szputnyikot. Ez jó dolog. A belefektetett energia és munka olyan elképesztően sok, hogy nehéz elengedni a dolgokat. Egyre több ember veszi körül a Szputnyikot – most itt a stábról beszélek –, olyan szakemberek, akik a háttérből a társulat útját egyengetik és szervezik. Ezt azért jó látni. És az is fontos, hogy van egy közönségünk, ami megint csak összetartja a Szputnyikot. Ha nem lennének sikereink, ha bukás közeli előadásokat hoznánk létre, akkor biztos nem ülnénk így együtt, mert azért a színházat mégis csak a siker tartja egyben. Vagy ha mégis megbukunk – pont a bemutatkozó előadásunk, a Holt lelkek nagy bukás volt – akkor az a kérdés, hogy mennyire tiszta a lelkiismeretünk az üggyel kapcsolatban. Ameddig sok munkánk van abban, hogy megbukunk, addig tiszta lehet a lelkiismeretünk, mert nem linkségből, nemtörődömségből lett ez a végeredmény. Azt gondoltam az elején, amikor elkezdtük a Szputnyikot, hogy sokkal komolyabb műhelymunkát lehet végezni. És rájöttem, hogy ahhoz le kéne állítanom magam, és azt kéne mondanom, hogy nincs három produkció egy évben, hanem egy van vagy kettő. De közben rájöttem arra is, hogy ha egy társulat nem játszik, ha egy színész nem játszik, akkor megbolondul, begörcsöl, szomorú lesz, előjönnek belőle mindenféle őrületek. Egy rendező szerintem kibírja hosszú ideig, hogy nem rendez, de ha valaki színész akar lenni, annak  játszani kell. És közönség előtt kell játszani, nem csak próbán.

Szóval arra emlékszem, hogy azt gondoltam két éve, most aztán tényleg lehet elmélyült, nagyon nagy melókat csinálni. És azt vettem észre, hogy ugyanannyira pörgünk, mint mondjuk, amikor a Katonában dolgoztunk. Az is ilyen volt.

Vatai Éva: Nem tudtok úgy dolgozni, mint Mnouchkine, aki csak akkor jön elő egy új előadással, amikor elkészült?

Bodó Viktor: Az telesen más nagyságrendű költségvetés, amiből ők dolgoznak. Azért muszáj ennyi mindent csinálnunk, hogy minden ember megkapja minden hónapban a fizetését, és azt mondhassuk, hogy még egy évre le tudjuk szerződtetni őket. Ehhez ennyi munkát meg kell csinálni.

– A társulat hogy látja a Szputnyik jövőjét?

Fábián Gábor: Én a kezdetektől folyamatos építkezést látok a társulatban. Hogy hol tartunk, azt ítélje meg más. Belülről ezt nem lehet megítélni, Vagy erre való a társulat vezetője, hogy megítélje. De én kifejezetten optimista vagyok. Dolgoztam Debrecenben, Nyíregyházán meg mindenféle vidéki színházakban, de sehol nem tapasztaltam ilyen fajta létezést, mint itt. Ez az izgalmas a Szputnyikban, hogy oda kell figyelni a másikra. Sokszor ez küzdelmes „feladat”, máskor meg nagyon jól érzem magam tőle. Örülök, hogy ezt csinálhatom, mert sokkal jobban érzem magam itt, mint a kőszínházakban.

Gyabronka József: Sokféle helyen dolgozom, de ide nagyon jó bejönni, mert – ahogy a Gábor mondja – itt jó szellem van. És itt meghatározó  az egymásra figyelés.

 

 

 

 

 

   

 

10. 10. 14. | Nyomtatás |