Sokféle nézőpontból látni

A mi osztályunkból Máté Gábor visszafogott eszközökkel is megrázó előadást formált a Kamrában. A produkciót a nagyszerű színészi alakítások is az évad egyik legfontosabb bemutatójává teszik.

A talált történet

A történetre Agnieszka Arnold dokumentumfilm-rendező talált rá még a 80-as évek végén, amikor egy archívumban véletlenül a kezébe akadt egy 1945-ből való jelentés, amelyben egy szemtanú beszámolt a Jedwabnében történtekről. Meglepte, hogy egyetlen történeti munkában sem talált említést az eseményekről, s kutatni kezdte a hátterüket. Végül, amikor 1997-ben filmet készített a lengyelek és a zsidók második világháború alatti kapcsolatáról, elment forgatni Jedwabnéba is.

A Hol van az idősebb fiam, Káin? című film – különösen annak tévében történt vetítése – után több újságcikk is foglalkozott a témával, majd 2000 májusában megjelent az Amerikában élő lengyel történész, Jan T. Gross Szomszédok (1.) című könyve, amely az események feltárására és elemzésére vállalkozott. Ezután heves vita bontakozott ki a lengyel társadalomban (sőt a vita átlépte Lengyelország határait is). Voltak, akik a könyv állításait azzal egészítették ki, hogy a Jedwabnéban történtek egyáltalán nem elszigetelt események voltak, hanem egy láncolat részei. Mások viszont a nácik szerepének kidomborítását hiányolták, sőt egyesek azt állították, hogy a jedwabnei mészárlást nem a lengyelek, hanem a németek követték el. (2.) Ugyanakkor felemlegették a zsidók „bűneit", hogy a korábbi szovjet megszállás haszonévezői voltak. Sokan túlzásnak tartották az áldozatok magas számát, és vitatták, hogy a helyi lengyelek többsége részt vett volna a pogromban, amit egy kisebb csoport (a csőcselék) számlájára írtak. (3.)

„A politikai álláspontok legalább ennyire polarizáltak. Alexander Kwaśniewski, a Lengyel Köztársaság akkori elnöke és Jerzy Buzek miniszterelnök a jedwabnei polgármesterrel együtt részt vett 2001-ben, a mészárlás hatvanadik évfordulóján tartott megemlékezésen, amelyet jedwabneiek egy csoportja, élükön a helyi pappal, hangos zenével igyekezett megzavarni. Az elutasítók közé tartozott Lech Walesa, a Szolidaritás egykori vezetője, volt államfő, Nobel-békedíjas, aki egyszerűen középszerű írónak titulálta Grosst, olyan zsidónak, aki pénzt akar keresni, valamint a jedwabnei képviselő-testület, amely felmentette tisztségéből a megemlékezésen részt vevő polgármestert." (Halmai i. m.)

Valóságból drámát

Slobodzianek figyelmét is a Gross-könyv nyomán támadt élénk vita hívta fel a Jedwabnéban történtekre. A vita eredményeként újabb könyvek is napvilágot láttak. Ezek közül talán Anna Bikont könyve, a Mi, Jedwabnéból (2004) a legfontosabb. A Gazeta Wyborcza újságírónője felkutatta a világban szétszórt, Jedwabnéból és környékéről származó zsidó családokat, és megszólaltatta a lengyel tanúkat is. Slobodzianek, aki sokat merített ebből a munkából is, teljes mértékben átformálta a készen talált anyagot. „Minden, ami a drámában szerepel, az én kitalációm, de mindent valódi események inspiráltak." – mondta a Lengyel Intézetben tartott könyvbemutatón. „Minden hősömnek létezik egy vagy több prototípusa. A mi osztályunkban szereplő történetek közül sok megtalálható a Mi Jedwabnéból című könyvben. De Anna Bikont azt mondja, hogy kiforgattam az összes hősét, mert a jókat rosszabbaknak mutatom, a rosszabbakat pedig jobbaknak, mint amilyenek valójában voltak."

Lehet, hogy ezzel Slobodzianek valóban eltorzítja a történeti emlékezés tényeit, de fontos célt szolgál vele: tárgyszerűen, elfogulatlanul akar beszélni olyan eseményekről, amelyek mindenkiben indulatokat keltenek – tartozzon bármely politikai oldalhoz, illetve vallási vagy etnikai csoporthoz. Ugyanakkor reflexszerűen mindenki a saját hovatartozása, „érintettsége" alapján ítéli meg a történteket (többnyire nem is tudva saját elfogultságáról). Slobodzianek ahhoz a léptékváltáshoz igyekszik hozzásegíteni a befogadót, hogy ne az egyszeri eseményt, hanem a történelmet lássa, amelyben nem egyedi cselekvések, hanem emberi sorsok nyilatkoznak meg. Ez ad értelmet annak, hogy drámát ír egy olyan történetről, amelyet (legalábbis Lengyelországban) mindenki ismer. Közös nézőpontokat próbál teremteni az együttgondolkodáshoz. Segíteni próbál kiszabadulni abból az ösztönös és irracionális megosztottságból, amely A mi osztályunkban feldolgozott 1941-es eseményeket is kiváltotta, és ami – a vita tanulságai szerint – ma is jellemzi a lengyel társadalmat (a magyart pedig épp most sodorja ismét a katasztrófa felé). Hogy mindezt nem olyan egyszerű (Lengyelországban sem) elérni, kiderül abból, hogy maga a darab is indulatokat váltott ki, a szerzőt minden oldalról támadták.

A mi osztályunk egyik legfontosabb erénye rendkívüli tárgyszerűsége. Slobodzianek egyáltalán nem akar igazságot tenni a szereplők között. És főleg nem etnikai vagy vallási alapon. Nem hovatartozásuk, hanem a magukra vett emberi szerepeik különböztetik meg őket. Mind a lengyelek, mind a zsidók között vannak, akik nagyon mélyre merülnek a bűnben. És mindkét oldalon vannak, akikre inkább az áldozat szerepe vár. De senki sem fekete vagy fehér. Még az áldozatoknak is érezzük a megingásait és vétkeit, és a gyilkosok is sokszor tévelygések és kényszerek között cselekszenek. A legtöbben viszont elveszetten téblábolnak a változó világ kínálta szerepek kényszerei között

Szomszédokból osztálytársak

Slobodzianek elsősorban sorstársakat lát az események résztvevőiben. Ezért még szorosabbra vonta a történet szereplőinek emberi kötelékét. Gross fő állítását (hogy a Jedwabnéban történtekben az a legsúlyosabb, hogy szomszédok támadtak szomszédokra) még keményebbé teszi: valójában osztálytársak ölnek osztálytársakat. A „kollegák" később is állandóan keresztezik egymás sorsát. Hol segítenek, hol ártanak egymásnak, hol menedéket kínálnak a másiknak, hol egymás árulóivá, megkínzóivá, gyilkosaivá válnak. És bár a gyerekkorban még csak apróságok jelzik a különbségeket, később a lengyel katolikusok és a zsidók közötti hasadék egyre tágul, s végül katasztrófába rántja valamennyiüket.

A mi osztályunkban tíz egykori iskolatárs mesél. Nemcsak életük meghatározó eseményéről, az 1941. júliusi pogromról számolnak be, amelyben így vagy úgy valamennyien érintettek voltak, hanem elbeszélik az egész életüket. A darab a párhuzamos, ellentétes emberi sorosok hihetetlenül sokszálú, gazdag szövevényét építi fel. Már a Szomszédokban is olvasható jó néhány név, motívum, történet, amelyeket Slobodzianek mind emberi összefüggésrendszerbe állít.

Természetesen a tömeggyilkosság „elbeszélése" is szerepel a Szomszédokban. A különféle egyenként elkövetett gyilkosságok leírása után ezt olvassuk: „hamarosan nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy ilyen primitív módszerekkel nem lehet megölni ezerötszász embert. Elhatározták hát, hogy az összes zsidót egyszerre ölik meg, méghozzá úgy, hogy fölgyújtják őket. Ez pontosan ugyanaz a módszer, amit a radzilówi pogromban is alkalmaztak." (4.) A szerző többször is utalt rá, hogy azokban a hetekben máshol is hasonló pogromok történtek, amelyek rendre azonos forgatókönyv szerint zajlottak (és voltak olyan lengyelek – akik elsősorban a fosztogatásban reménykedve – mindegyik kisvárosban, faluban megjelentek). Jedwabne talán nem is az áldozatok magas száma miatt válhatott emblematikus helyszínné, hanem azért, mert itt egyetlen nap alatt történt minden.

A történelem sodrásában

Slobodzianeket azonban ennek az egyetlen napnak a történetét történelmi kontextusba állította. Egy osztály tagjainak életútjában majd' egy évszázad lengyel történelmét rajzolja meg. Méghozzá úgy, hogy az embernek egy pillanatig sem lehet kétsége afelől, hogy kívül maradhat-e abból, ami a világban történik. Nyilván ezért is ez a darab alcíme: „történelem XIV. órában", miközben A mi osztályunk egyáltalán nem akarja történelemóra benyomását kelteni. Slobodzianek nem magyaráz meg semmit (néhány összefüggés talán nem is világos a magyar olvasó / néző számára), hanem hagyja, hogy a szereplői az iskolai élet helyzeteiben majd a történelem sodrásában a maguk természete szerint viselkedjenek. Eleinte lelkes tanulóként reagálnak az eseményekre, majd a maguk egyéni válaszait próbálják megadni a történelmi feladványokra.

„1935-ben történt valami, ami mindannyiunk sorsát megváltoztatta – mondja Jakob Kac (Dénes Viktor) a III. óra elején, amelyet nagyrészt Marcin Wicha „Pilsudski Marsall szíve" című gyászkölteményének szavalása tesz ki. Ugyanis „Józef Piłsudski 1935 májusában bekövetkezett halála után átszakadt az a gát a lengyelországi antiszemita mozgalmak előtt, amelyeket addig a „Főparancsnok" nevével fémjelzett tekintélyelvű és erőskezű kormányzás jelentett." A születő feszültségekre nagyon finoman utal a darab. A következő órán a lengyel katolikusok „az Oktatási Miniszter Úr rendeletének értelmében" szeretnének elmondani egy imát, és a hátsó padokba küldik a „zsidó kollegákat és zsidó kolleginácskákat", akik magától értetődően kezdenek a moziról és a szerelemről fecsegni. És amikor a lengyelek megpróbálják őket rendre utasítani a maguk hitének védelmében, akkor Jakob Kac visszavág, hogy miféle hit parancsolja megtámadni a zsidó boltokat.

A feszültségek tovább mélyülnek, amikor másképp élik és ítélik meg a lengyel történelem elkövetkező tragikus fordulatait. A Molotov–Ribbentrop paktum értelmében Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot, és ennek értelmében a demarkációs vonal határén fekvő Jedwabne orosz befolyás alá került. 1939 őszén be is vonultak ide, be is rendezkedtek itt a szovjetek. Slobodzianek ekkor sem kezd magyarázkodásba, de önkéntelenül vitába száll Gross állításaival. A Szomszédok határozottan kijelenti, hogy nem bizonyítható az a lengyel vélekedés (és védekezés), hogy a zsidók határozott előnyöket élveztek volna a szovjet megszállás idején. Ezzel szemben A mi osztályunkban Jakob Kac afféle városvezetőként jelenik meg, aki egyértelműen kommunista nézeteket vall, Menachemet pedig a Katolikus Házból átalakított Auróra mozi vezetőjévé nevezik ki.

A mozi avatóján tovább mélyülnek az osztálytársak közti feszültségek: Rysiek (Takátsy Péter) nem kér az ingyen sörből és az új ideológiából: „Le a zsidókommunizmussal! Éljen Lengyelország!" – kiáltja és elviharzik. „Egyáltalán nem akartam hős lenni, csak nem bírtam nézni, hogy porig aláznak bennünket, lengyeleket" – mondja később. Több társával együtt megalakította a „Fehér Sas földalatti mozgalmat". (5.) Rysieket is letartóztatták, megkínozták. És kivitték hozzá Jakob Kacot, hogy azonosítsa őt. Így a lengyel hazafi joggal hihette, hogy zsidó osztálytársa árulta el őt. Pedig ő csak a moziban történtekről írt jelentést. Valójában Zygmunt (Bán János) adta fel Rysieket.
Zygmunt apját azonnal elvitték a szovjetek, mert a bevonulásukkor a lengyel zászlót tűzte ki. Aztán a fiú megtalálta a szovjet alkotmányban, hogy az apák bűneiért nem felelnek a gyerekek. Ennek megörülvén azonnal levelet írt Moszkvába Sztálinnak. A Kremlből visszaküldték Jedwabnéba, a helyi NKVD-hez a kérést, amely azon mód beszervezte Zygmuntot besúgónak. (6.)

Az újabb történelmi fordulatot az orosz-német háború 1941. június 22-i kitörése jelentette, amelynek során a németek bevonultak Jedwabnéba is. Menachem rögtön tudja, hogy menekülnie kell, hátrahagyva a felségét és kisgyerekét. Aztán elbújik Zocha tannyájának kertjében, innen nézi végig a szörnyűségek kezdetét. (7.)  Menachem ugyan figyelmezteti Jakob Kacot is, de meglátja őt Rysiek az utcán, és a barátaival elégtételt akar rajta venni. A mi osztályunkban ebből az érthető (még ha nem is indokolt), spontán bosszúvágyból feltartóztathatatlanul alakul ki a pogrom.

Az egyre irracionálisabbá váló világ azonban nemcsak a különféle közösségeket ugrasztja egymásnak, hanem az elvileg azonos oldalon állókat is kiforgatja magukból. Így történhet meg, hogy hittársak ölnek hittársakat. Így lesz például Wladek Rysiek gyilkosa: „Fülön lőttem. Mint cimbora a cimborát" – mondja, amikor megöli a csendőrnek állt hazafit, aki gettóba akarja kísérni Wladek pogromtól megmentett feleségét, Ráchelkát (aki hitéből kikeresztelkedvén a Marianna nevet kapta).

A nézőpontok sokszínűsége

Slobodzianeket – jó drámaíró módjára – elsősorban nem maguk az események érdeklik, hanem a bennük megnyilatkozó emberi szándékok, késztetések, motivációk. Olyan világot épít fel, amiben semmi nem történik véletlenül, mert minden mindennel összefügg – ha nem is a szándékok, de legalább a késztetések vagy a lehetőségek szintjén.
A darab szereplői maguk is úgy érzik, hogy van oka annak, ami velük történik. Jó példa erre az, ahogy Jakob Kac próbálja felfogni a meglincselését: „Ez a büntetés egy piszlicsáré hülyeségért. Egyszerre abbahagyták a verést. Most mondhatok nekik valamit, gondoltam. De mit mondjak?" „Hogy semmi sem úgy van, ahogy gondolják? Vagy megkérdeztem volna, hogy miről van szó?"

A mi osztályunk egy olyan rendkívül gazdag, sokszínű motivációs rendszert épít fel, aminek következtében képtelenség lenne arra a tanári kérdésre válaszolni, hogy „ki kezdte?", mert itt minden visszavezethető egy még korábbi előzményre, ugyanakkor minden kínálkozó indok megcáfolható egy ellenkező előjelű ténnyel. Mindennek van oka, ami történik, még ha ezek semmire sem is szolgálnak végső indokul. (8.)

A gazdag motivációs rendszerhez a nézőpontok sokszínűségét társítja Slobodzianek. A darabban folyamatosan 10 ember beszél, mindegyik különböző szerepet játszott, és ezért máshogy is látja, közvetíti az eseményeket. A mi osztályunkban ezek a nézőpontok állandóan váltogatják, kiegészítik, ellenpontozzák, sokszor cáfolják egymást. Ebben a darabban a halottak is emlékeznek, és tanúságot tesznek arról, hogy miképp élték át a saját halálukat. De a túlélők is sokféleképpen emlékeznek, s adnak a maguk módján magyarázatot arra, hogy Jedwabne miért történt(hetett) meg.

A mi osztályunk nagy erénye, ami a belőle készült előadás legnagyobb nehézsége is, hogy Slobodzianek szinte enciklopédikus teljességre törekszik, azaz mind a tíz szereplőjének hasonló figyelmet szentel. Nagyon kell koncentrálnia a nézőnek, hogy minden fordulatot és minden árnyalatot felfogjon és megértsen. Ebben sokat segít a Katona József Színház előadása, elsősorban azzal, hogy a színészek az első pillanatoktól kezdve jól felismerhető figurákat teremtenek, amelyeket folyamatosan figyelni tudunk, így sodródásaikat, változásaikat is képesek vagyunk követni.

Közös játékok

Máté Gábor – bár a darab narratív jellege csábíthatta volna erre – nem szövegcentrikus előadást készített A mi osztályunkból. A produkció tele van pontos, finom játékokkal, amelyek megteremtik egy iskolai osztály hangulatát. (A szereplők időnként iskolában tanult versekkel, mondókákkal, dalokkal illusztrálják, kommentálják az eseményeket, ezekből az előadás – néhol „magyarítva" a szövegeket – gyermeki körjátékokat is időző színpadi akciókat bont ki.) De a játék sosem tolakszik az előtérbe, nem tereli el a figyelmet a szövegről, inkább csak szemléletessé, követhetővé, átélhetőévé teszi azt. Az iskolai közeg mindvégig megmarad, az előadás kreatívan használja az iskolai tárgyakat (padokat, táblát, krétát, körzőt, vonalzót, egyensapkákat stb.), hogy az összekapcsolódó és szétváló életutak megjelenítésében kellékül szolgáljanak.

Az előadást sodró erejű összjáték határozza meg, amelyben nagyon határozottan jelen vannak az egyéni színek. A nézőpontok darabbeli gazdagságát erősíti, hogy a Katona társulatában egyenrangú színészek szólaltatják meg a szólamokat. Így sem a darabnak, sem az előadásnak nincs főszereplője, a maga helyén fontossá tud válni benne mindenki. A szereposztás a halál pillanatából néz vissza az egykori osztály tagjaira: az egyidős osztálytársakat különböző életkorú színészek játsszák, arra utalván, hogy mennyi idős volt a figura, amikor meghalt. De a halottak továbbra is jelen vannak a játékban, krétafehér arccal továbbélik a közös történetet. Az előadás fontos erénye, hogy olyan nagyszerű színészeket (is) helyzetbe hoz, akik már régen játszottak fontos szerepeket a színházban. Gondolok elsősorban Haumann Péterre, Bán Jánosra, Ujlaki Dénesre, Takátsy Péterre, Rajkai Zoltánra, de akár Pelsőczy Rékára, Szacsvay Lászlóra is. Mindegyikük érzékletesen rajzol meg egy-egy sorsot. Ez érvényes a tavaly kiemelkedő évadot zárt Bodnár Erikára és a főiskolásként is sok előadásban szereplő Pálos Hannára, és a legfiatalabbként meghalt szereplőt játszó főiskolás Dénes Viktor is pontosan illeszkedett az együttesbe.

Bűnök és büntetések

A mi osztályunk komor képet rajzol arról a közép-kelet-európai történelmi-társadalmi közegről, amely újból és újból az árulások, alakoskodások, gyűlölködések, megtorlások kényszereibe űzi az embert. Ezért tűnik a történelmen kívüli szigetnek Amerika (ahová több szereplő is eljut), mert ott nem a múlt árnyaival, csak saját sorsával kell megküzdenie az embernek. Mert ahogy telik az élet, egyre több szereplő kérdezi meg magától: mi is volt az értelme annak, hogy éltem?
A mi osztályunk nem az érzelmekre akar hatni. Hagyja, hogy a történetek önmagukért beszéljenek. És hagyja, hogy a nézőkben folytatódjanak tovább, kérdésekkel, dilemmákkal, feltoluló magyarországi párhuzamokkal.

Tulajdonképpen a végkicsengése is két hasonló igazságot állít egymás mellé. Egyszerre sugallja a teljes pusztulás és az új élet születésének érzetét. Miközben a darab messze kerüli, hogy ítélkezzen a szereplők felett, a sors mégis ítéletet mond róluk: a két legbűnösebb, a lengyel Zygmunt és a zsidó Menachem fia hasonlóképp hal meg, fatális módon, sorscsapásszerűen. De a többi szereplő életében is gyakori a gyerekhalál, mintha a szülők bűnei szép lassan élhetetlenné változtatták volna a világot.

Ezt az érzetet ellenpontozza azonban az Amerikába szakadt (és rabbivá vált) szereplő két monológja, amelyek szintén egymás ellenpontjai. Mindkettő a gyökerekről beszél. Az elsőben a családját sorolja, hogy ki mindenki kísérte ki, amikor a kisvárosból a tengeren túlra indult. Azonban olyan helyzetben hangzik el ez a „seregszemle", amikor már tudjuk, hogy senki sem él a felsoroltak közül. Az előadást záró levelében a rabbi ismét hosszasan sorolja immár újra népes családjának tagjait: gyermekeket, unokákat, dédunokákat. Ez az előszámlálás egyszerre idézi fel a pajtában elégett felmenők (szülők, nagyszülők, testvérek és távolabbi rokonok) kitörölhetetlen emlékét, és az elpusztíthatatlan élet erejét. A kitépett fa új gyökereket ereszt, az élet új hajtásokat növeszt.

Tadeusz Slobodzianek: A mi osztályunk

Katona József Színház, Kamra

Fordította: Pászt Patrícia

Zene: Sáry László

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Füzér Anni

Mozgás: Takátsy Péter

Rendező: Máté Gábor

Szereplők: Haumann Péter, Ujlaki Dénes, Szacsvay László, Takátsy Péter, Dénes Viktor eh., Bán János, Rajkai Zoltán, Pálos Hanna eh., Bodnár Erika, Pelsőczy Réka

Lábjegyzetek:

1. Magyarul az Új Mandátum könyvkiadó jelentette meg a könyvet Arnold Mihály fordításában 2004-ben.

2. Halmai Gábor: A szomszédok félelme. http://www.halmaigabor.hu/dok/szomszedok_fundamentum-08-3.pdf

3. Maciej Janowski: Jedwabne, 1941. július 10. Vita egyetlen nap eseményeiről. http://www.ketezer.hu/menu4/2011_03/janowski.html

4. Szomszédok 93. o.

5. Ennek is van történelmi alapja. Jedwabne környékén „igen korán megszerveződött egy kiterjed szovjetellenes föld alatti mozgalom, amelynek 1940 júniusában a szovjet politikai rendőrség, az NKVD a nyomára bukkant, majd szétverte."Jan T. Gorss: Szomszédok. 51. o.

6. Zygmuntnak is van valóságos mintaképe, „annak a napnak az egyik legnagyobb gonosztevője", az idősebb Laudanski-fivér, Zygmunt, akit az 1949-es perben bebörtönöztek. Ő valóban küldött kérvényt „Sztálin generalissimusznak", és később valóban az NKDV besúgója lett.

7. Ez a motívum is megtalálható a Gross-könyvben: Fogelné, az egyik szomszédnőjével elrejtőzött egy nemesember birtokán lévő közeli kertben,és onnan nézték végig Joseph Lewin szörnyű halálát. Szomszédok 88-89. o.

8. Slobodzianek szemléletére is érvényes az, amit Gross Eric Voegelin német politikai filozófustól idéz a könyvében: „az egyszerűember, aki mindaddig, amíg a társadalomban rend van, tisztességes, ám amikor rendetlenség kél valahol, és a társadalmat többé semmi nem tartja össze, bevadul, anélkül,hogy tudná, hogy mit tesz." Szomszédok 141. o.