Tarthatatlan kulturális rendszer
Beszélgetés Simon Balázzsal, az Utcaszak vezetőjével és Lipka Péter tréningvezetővel
Az Ellenfény új száma összeállítást közöl az Utcaszakról, amely a commedia dell'arte újragondolásával elsősorban azokhoz kíván szólni, akik a színházzal nem (vagy alig) találkoznak. Nemcsak kulturális élményekhez akarják őket juttatni, hanem olyan tapasztalatokhoz is, amelyek segítenek enyhíteni a valósággal való találkozás fájdalmait. Az alábbiakban részletek közlünk az Utcaszak vezetőjével, Simon Balázssal, és tréningvezetőjével, Lipka Péterrel készített interjúból.
Simon Balázs: A dolgok ott dőlnek el, hogy a döntéshozó politikusok mit gondolnak arról, hogy mi a művészet feladata, és hogy kinek és milyen kultúra járjon. Mostanában sokszor átérezni a véleményt, hogy tulajdonképpen válságban fölösleges a művészet.
Mit tehet a művész azért, hogy létének jogosultságát a társadalommal és a politikusokkal elfogadtassa? Kimegy tüntetni. De miért? Saját magáért, egzisztenciájáért? Nem szánalmas ez? Egyet nem mondhat, de még csak nem is gondolhat egy olyan korban, amikor 572 ezer munkanélküli van az országban: nekem alanyi jogon jár az anyagi, mert én én vagyok, és ez több, mint ti. Hogyan tudná a művész szolgálni a társadalmat? Ma Magyarországon körülbelül négy millió ember él, akik kb. nagyon komolyan ellátottak kulturális javakkal. De él három millió, akikhez már nagyon random módon jut el az élő, minőségi kultúra, és még három millió, akikhez még a lehetőség szintjén sem. Azt gondolom, hogy az a kulturális rendszer, amiben ma létezünk, mind szellemiségét (mondjuk így: filozófiáját) tekintve, mind az értékrendje mérőfokait illetően nem a valóságos élet valóságosan felismert szükségleteire felel.
Simon Balázs - Fotó: Szűcs Mónika
Ezt nem csak én érzem így: a Krétakör utóbbi vállalkozásai, a Káva, a KoMa törekvései ugyanebbe az irányba mutatnak. Említhetném az osztálytermi színház mostani nagyszerű beindulását. Az alkotók érzik, hogy a jelenlegi kulturális rendszer így nem vihető tovább. Érzik azt, hogy talán nem kielégítő a társadalmi hatás, megnőtt a színházcsinálók felelőssége. Talán nem elég az, hogy az alkotók, illetve társulatok magas szakmai színvonalukat visszaigazolva lássák a kritikákban, a szakmai társak véleményében és a színházba járó közönség rajongásában. Ugyanis létezik egy ennél nagyobb kihívás, nevezetesen az, hogyan lehet megszólítani azokat, akik még a tágabb színházlátogatói körben sincsenek benne. Mit tehetnek, tehetnek-e valamit közvetlenül az alkotók azért, hogy a színház iránt közönyös kortársaink másfajta szellemi táplálékra is rákapjanak, mint amit a tömegmédia és a fogyasztói kultúra különböző formái nap mint nap számukra szolgáltatnak.
A tapasztalatunk szerint legtöbben innen származó klisékből, történetekből, lózungokból merítik azokat a képeket, témákat, formákat, amelyek meghatározzák szemléletüket, gondolkodásmódjukat, viselkedésüket, anélkül, hogy bármiféle választási lehetőségük lenne abban, hogy milyen kultúrában szeretnének részesülni. Innen valók a hősök, akik jelenleg elfoglalják a gondolataikat, akik álmaikban megjelennek. Nekünk az a vállalásunk, hogy, csak egy órára, megpróbáljuk ezeket az elméket másfajta agyműködésre átpördíteni. Az agyi tartalmakat megváltoztatni nem tudjuk, de relativizálni annál inkább.
Az Utca-szak Folytassátok! című előadása egy csepeli lakótelepen - Fotó: Szűcs Mónika
A fejlesztés ma alapvetően az embert kellene, hogy érintse, közösségi lehetőségeit, szellemi környezetét, gondolati tartalmait. Ugyanis ennek fejletlensége miatt nem mennek a dolgok – szóljon, aki nem így látja! Hogy mi van a hűtőben, és hogy mennyi van a zsebben, hogy mivel megy fel az internetre, ezek teljes értékű ember-mivoltát csak részben meghatározó tényezők. A modern kutatások megmutatták, hogy emberi kapcsolataink, családi viszonyaink, önmagunkhoz fűződő viszonyunk, szeretettségünkben érzett biztonságérzetünk legalább annyira meghatározó tényezői jól-létünknek, mint a Maslow piramis alsó emeletei (étel, hajlék, szaporulat). Maslow a fogyasztói társadalom nagy és patetikus hőbörgési témájává közhelyesedik: „ameddig hiányoznak az alapvető szükségletek, addig az ember nem kíváncsi magasabb dolgokra” – valójában pedig amikor 2011-ben azt mondják: hiányzik, akkor legtöbbször nem az alapvető javak és tápanyagok hiányáról, hanem a bevásárlóközpontokban beszerezhető fogyasztási javak megvásárlásában átélt akadályoztatásunkról beszélünk! – tisztelet a mélyszegénységben élő kivételeknek –, és ez a fogyasztói kultúra felelőssége.
Az Utca-szak maszkjai - Fotó: Szűcs Mónika
Hogyan eshetne le az ország vezetőinek, hogy attól válna termékennyé, termelővé – erőssé, döntésképessé a polgár, ha legelőször szellemi fölépüléséről gondoskodnának?! Vagy talán ötlettelen szorongó munkagépeket szeretnének? Tudják ők, hogy ide vezet a technokrácia felmagasztalása az élő művészetek leminősítésével szemben? Úgy tűnik, hogy újra és újra ki kell mondani az evidenciát, hogy a kultúra alapvető társadalmi célokat szolgál. Egy olasz szó jut az eszembe: rimedio. Gyógyír, balzsam – amiből pici is elég, ám nagyon drága. Valami, ami az által gyógyítja a valósággal való találkozás fájdalmait, hogy helyreállítja az egyensúlyt a gyógyított személy belső kémiájában. A kultúra hivatása eszközökkel ellátni, segíteni a mindenkori embert, hogy hétköznapi gondjait megoldhassa. A fogyasztói kultúra is pont ezeket a szükségleteket szolgálja... Egy igazi rimedio azonban nem feloldja, nem is csillapítja a fájdalmakat, hanem olyan folyamatokat indít be, melyekben azok feldolgozhatóvá válnak. A színházzal, iskolai drámával való közvetlen találkozások során – kutatások által bizonyítottan – fejlődik az agy, olyan készségek jelennek meg, amelyek kezelhetőbbé teszik a személyközi, illetve stresszhelyzeteket, segítenek feldolgozni az ember és ember találkozásakor felmerülő természetes rázkódtatásokat.
– Van erről tapasztalatok, hogy mit jelent az általatok készített előadásokkal való találkozás?
Lipka Péter - Fotó: Szűcs Mónika
Lipka Péter: Azt hiszem, ezt leginkább a Folytassátok! című előadásunkban tudjuk lemérni, mert ez egy olyan interaktív előadás, ahol több történetet ajánlunk fel a közönségnek, és ezekből a történetekből választanak a nézők egyet, amit folytathatnak, azaz tanácsokat, ötleteket adhatnak, hogy mi történjen. Mi mindezt figyelembe véve rögtönözzük a történet folytatását, befejezését. Tehát itt tulajdonképpen a közönség válik drámaíróvá, dramaturggá. Azt hiszem, hogy ebben a formában nagyon jól tetten érhető, hogy a közösségnek mik azok az aktuális problémái, amelyek igazán foglalkoztatják őket, vagy mik azok a sémák, amelyek irányítják a választásaikat. Talán készül is erről egy szociológiai tanulmány, ami a Folytassátok! előadásain tapasztaltakat fogja vizsgálni.
