„Egész Théba megbolondult

Amphitryonok

 

Az Amphitryon állandóan visszatérő repertoárdarabja a magyar színházaknak, bár igazán kiemelkedő jelentőségű előadás még nem született belőle. Pedig a téma többféle feldolgozása is színre került. Játszották néhányszor az ősforrást, Plautus Ampituroját (például 1962-ben Szombathelyen a Savaria napokon Huszár Klára rendezésében, Mészáros Ági, Ráday Imre főszereplésével, a fiatal Fodor Tamással Sosia szerepében vagy 1989-ben a vajdasági Tanyaszínház vándor előadásában Soltis Lajos rendezésében). Gyakrabban játszották Moliére (kivételesen) antik mintákat követő művét, az Amphitryont (például 1977-ben a Nemzeti Színházban Major Tamás rendezésében vagy szabad feldolgozásban 2010-ben Tatabányán Harsányi Sulyom László rendezésében). Néhányszor színre került Peter Hacks feldolgozása (például 1975-ben a főiskolás Csiszár Imre rendezésében Miskolcon Blaskó Péterrel és Lázár Katival a főszerepben, és 2004-ben a zalaegerszegi Erdei Színházban Bodolay Géza rendezésében), de 1984-ben a főiskolán játszották Giraudoux-darabját is, az Amphitryon 38.-at, amelynek címe arra utal, hogy a szerző szerint az ő darabja a 38. feldolgozása a mitológiai témának. (1960-ban Kazán István Örök Amphitryon címmel mutatott be előadást, amely Plautus, Moliére, Kleist és Giraudoux darabjai alapján készült.)

Magyar színpadokra leggyakrabban Kleist 1805–06-ban írt darabja került, amely alapvetően a moliére-i mintát követi (az alcíme is utal erre), néhány részletet szó szerint vett át a forrásából, de például Alkméné alakját (és helyzetének érzelmi zűrzavarát) jobban kidolgozta. A darab először 1939-ben került színre a Nemzeti Színházban. Ekkor szólalt meg először Szabó Lőrinc fordítása, amely ugyanebben az évben nyomtatásban is megjelent. Az előadást Németh Antal rendezte, a főszerepeit Tőkés Anna, Lehotay Árpád és Makláry Zoltán játszották. 1945 után (a Színházi Adattár szerint) 12 bemutatója volt a Kleist-darabnak. Ezek közül kiemelkedik a Madách Színház 1964-es előadása (Pártos Géza rendezésében Domján Edit, Garas Dezső és a főiskolás Huszti Péter játszották a főszerepeket), a Katona József Színház 1985-ös előadása (Ács János rendezésében Udvaros Dorottya játszotta Alkménét, Sinkó László Sosiast, Vajda László Merkúrt, Balkay Géza Amphitryont, Dörner György Jupitert), illetve a Stúdió „K" Fodor Tamás rendezte 1989-es bemutatója, és a 2008-as kaposvári előadás (melyben Znamenák István mellett Kovács Zsolt, Kocsis Pál, Karácsony Tamás is játszott). E kiemelkedő társulatok életében azonban nem az Amphitryon-bemutatók voltak az adott évad legkiemelkedőbb előadásai.

Magam talán ezt mondanám a Nemzeti Színházban idén bemutatott Gothár-rendezésre is (jó évada ez a színháznak, több emlékezetes előadás is műsorra került), de a POSZT válogatói nem így gondolták, így a Nemzeti repertoárjából ez a produkció került be a Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába.

 

A szövegváltozat

 

Gothár Péter 2008-as kaposvári rendezése volt az első, amely nem Szabó Lőrinc klasszikus fordítását használta. Az előadás számára Forgách András készített új fordítást, és a Nemzeti Színház mostani bemutatója is ebből indul ki, bár az előadáshoz Gáspár Ildikó készített új szövegváltozatot.

Az új változat egyik legfőbb törekvése egyrészt az, hogy világosabbá váljon, hogy mi is történik a szereplőkben, illetve a szereplők között. Ugyanakkor az is teljesen egyértelmű szándék, hogy az alkotók teljesen maivá hangolják az előadás szövegét. Rengeteg új kiszólás, szellemes fordulat került bele. Néha irodalmi játékokat is megenged magának a szövegváltozat (amikor például a csatából hazatérő Sosias – Znamenák István – azt próbálja, hogy mit is fog majd mondani a ház úrnőjének „főnöke" diadaláról, akkor lihegve fut helyben, mintha futva tette volna meg a hosszú utat, majd elzuhanva, elfúló hangon a Marathonnál elesettek sírfeliratát idézi: „megcselekedtük, amit megkövetelt a haza". A Hamletre kétszer is rájátszik a szövegváltozat: „őrült beszéd, de nincs benne rendszer, mondja Amphitryon, amikor Sosias beszámolóját hallgatja mindarról, hogy mi történt vele hazatérve. Merkúr (Udvaros Dorottya) viszont a kizökkent idő helyretolásáról beszél, amikor azt kapja feladatul, hogy engedje végre útjára a meghosszabbított éjszakát.

Alapvetően szellemes Gáspár Ildikó szövegváltozata, még ha nem is mindig kellően indokoltak a változtatások (a színészek Forgách András fordítását is tudnák olyan hangsúlyokkal mondani, hogy az legyen a jelentése, mint amit az új változat egyértelműsít). Ugyanakkor az új szöveg teljesen kiiktatja a verses formát (amihez Forgách András fordítása természetesen ragaszkodott), és ezzel a költőiség lehetőségei is szűkülnek az előadásban. Nyilván ezzel is összefügg, hogy amíg Kleist tele van metaforikus, sőt metafizikai tartalmakkal, addig Gothár Péter előadása egyértelműen emberi történetként jeleníti meg a művet, amely nagyon határozott gesztusokkal utal a mai viszonyainkra.

 

A tér

 

Ezt erősíti az előadás tere is. Míg Gothár 2008-as kaposvári rendezése nagyszínpadra helyezte a játékot, most kamaratérbe került a produkció. A játéktér egy középre állított dobogó, amelyet három oldalról ülnek körbe a nézők. Ez az elrendezés az antik színház formáját idézi, különösen azáltal, hogy a negyedik oldalt Amphitryon palotájának bejárata alkotja. (Innen lépnek ki és be azok a szereplők, akik bejutnak a házba, és itt képednek el vagy dühöngenek, akiket az isteni machináció megakadályoz ebben.)

Az előadás tere tehát egyszerre utal az antik színház fórum jellegére, illetve utal Théba főterére, ahol az események játszódnak. Ezt erősíti, hogy a szereplők többször kiszólnak a nézőkhöz, thébaiként szólítják meg őket, sőt a darab végén tőlünk várnak ítélet, hogy döntsük el, ki az igazi Amphitryon. Fontosak az előadásnak ezen gesztusai. Ha ugyanis mi vagyunk a thébaiak, akkor a történet, amit látunk, a mi történetünk, a mi problémánk. Kezdenünk kell valamit vele. Valamit meg kell értenünk a helyzetünkből. A csapdahelyzetekből, amelyekbe belesodródtunk. A sorsunkból.

 

Elemző nézőpont

 

Ehhez Gothár Péter rendezése határozott segítséget ad (s nem csak a maira hangolt szövegváltozattal). A darab – akárcsak az eredeti mitológiai történet – tele van bohózati elemekkel. Jupiter, a főisten együtt akar hálni Amphitryon feleségével, Alkménével, ezért felveszi a férj alakját. („Nászukból" születik majd meg Héraklész.) Az asszony természetesen azt hiszi, hogy a férjével volt együtt, a férj pedig nem érti, hogy a felesége a fél éves távol lét után miért fogadja ilyen hidegen: „máris itt vagy?" Nem tudhatja, hogy Alkméné épp az imént búcsúzott el az ál-Amphitryontól. A szerepkettőzés és összetévesztés bohózati helyzeteit abszurddá fokozza, hogy Amphitryon hazatéréséről hírt hozó Sosias az ő alakját felvevő Merkúrral, azaz saját magával találja magát szembe, amikor a palotához érkezik. (Merkúr vigyáz, nehogy bárki is megzavarja Jupiter szerelmes együttlétét Alkménével.)

Gothárt szemmel láthatóan nem érdekelték ezek a bohózati elemek. Ennek egyértelmű jele, hogy szakít azzal a hagyománnyal, amely a nézők számára bizonyos fokig összetéveszthetővé teszi Amphitryon megkettőződött figuráit. A Nemzeti előadásában alkatilag sincs semmi hasonlóság Amphitryon (Nagy Zsolt) és az alakját felvevő Jupiter (Alföldi Róbert) között. (Még apró játék is erősíti, hogy nemcsak a nézők számára nyilvánvaló a különbség, hanem hogy ebből valamit Alkméné is megérez. Amikor Jupiter elé áll, akkor alacsonyabbnak találja, mint megszokta, ezért leveszi magas sarkú cipőjét, hogy ismét a megszokott helyzetben találja magát, amikor a „férje" előtt áll. Később, amikor megjelenik az igazi Amphitryon, akkor Alkméné azt érzi, hogy megint nem stimmel valami, ezért visszabújik a magas sarkú cipőjébe, hogy a magasabb férfi mellett is visszaálljanak a megszokott magassági viszonyok.) Sőt abból, hogy Merkúr is felveszi Sosias alakját, még viccet is csinál az előadás. Bár a hazatérő szolga azt mondja, hogy alkatra és kinézetre az ál-Sosias ugyanolyan, mint ő, de Znamenák Istvánnak és Udvaros Dorottyának nemcsak az alkata teljesen különböző, hanem még a neme is.

Gothár szakít azzal a játékhagyománnyal is, hogy ha nem is hasonlítanak egymásra a megkettőzött figurákat játszó színészek, de azért hasonló ruhát viselnek, hogy az összetéveszthetőség lehetősége azért elvben fennálljon. A Nemzeti előadásában teljesen más ruhát viselnek, csak a vak nem látja, hogy ők teljesen különbözőek. És a történet szereplői vakok, mert hisznek a szemüknek, engednek a látszatoknak, foglyul ejtik őket az illúziók.

Az előadás fontos szándéka, hogy ne az ő szemükkel lássunk. De lássuk azt, ami velük történik. De kívülállóként figyeljük őket. Így talán többet megérthetünk abból, ami megesik velük, ami lejátszódik bennük. Ezért illeszt Gothár előjátékot is a darabhoz: látjuk, amikor a magasból egy csigalépcsőn aláereszkednek a földre az istenek. Ez a mozzanat nincs benne a darabban, ott a nézőknek (olvasóknak) a történet alakulásával párhuzamosan kell felismernie, hogy ki kicsoda, hogy mi is lehet az összetévesztések magyarázata. A Nemzeti előadásában (nemcsak az előjáték, hanem a határozottan különböző öltözékek miatt is) könnyebben megy a szereplők azonosítása. Mi, nézők, nem téveszthetjük össze őket. Ezért talán könnyebben megérthetjük őket, mint mondjuk saját magunkat, ha hasonló helyzetbe sodródnánk.

 

Emberi próbatételek

 

Mert az előadás elsősorban azokról az emberi próbatételekről szól, amelyekkel a darab figurái találják szemben magukat. „Egész Théba megbolondult" – mondja Amphitryon, mert mindenki úgy viselkedik, mintha eszét vesztette volna, a nyilvánvalóról nem tudja, hogy nyilvánvaló, a képtelenről azt, hogy elképzelhetetlen. Egy irracionális világ képe rajzolódik ki, amelyben nem lehet a régi önazonosságok alapján megvetnie az embernek a lábát.

Gothár Péter rendezése elsősorban azokat a személyiségvonásokat és emberi viszonyokat dolgozza ki, amely alapján láthatóvá válik, hogy hányféle magatartás is képzelhető el az elképesztő valóságban. A nagyszerű színészi alakítások is segítenek abban, hogy ezek az élettaktikák nagyon markánsan rajzolódjanak ki az előadásban.

Két figurája van a darabnak, amely azzal találja magát szemben, hogy megkérdőjeleződik az, amit addig a saját identitásukról tudtak. Egyszerűbben szólva: az kérdőjeleződik meg, hogy azonosak maradhatnak-e saját magukkal. Hogy fenntartható-e az addig énjük. A két figura határozottan eltérő választ ad erre a kérdésre. A most is nagyszerű Sosias az örök kisember válaszát adja: ha erővel és hatalommal találja magát szembe, boldogan megosztja az énjét mással is, elfogadja, hogy más is lehet Sosias. Nemcsak hogy beengedi a bitorló személyiséget saját magába, hanem még valami családias viszonyt is megpróbál kialakítani vele. Mintha a hatalom kíméletlen személyiségbitorlója (ezt a vonást egyértelművé teszi Udvaros Dorottya Merkúr-alakítása) afféle ikertestvére lenne a valódi Sosiasnak, akit egy anya szült vele, sőt még az ágyuk is közös. Az énről való lemondás indoka teljesen nyilvánvalóvá lesz: a kisembernek nincs mit őriznie magából, ha a világban való otthonosság némi lehetősége megőrződik benne. Például ha megmarad a lehetőség, hogy ehet végre egy jót a kolbászból és a melegített káposztából.

Ezen önfeladó kompromisszumkészséggel áll szemben Amphitryon (Nagy Zsolt) makacs dühe, aki mind nagyobb erőket kénytelen mozgósítani, hogy megőrizze a lehetőséget, hogy Amphitryonnak mondhassa magát. És addig-addig makacskodik, amíg a hozzá legközelebb állók is megtagadják őt. Nemcsak Théba népe vonja kétségbe kilétét, hanem a szolgája és a felesége is az ál-Amphitryont nevezi meg az igazinak.

A két női főszereplőt viszont a másik emberrel való viszonyában támadja meg az identitásválság, az önazonosságvesztés. Sem Alkméné (Tenki Réka), sem Charis (Nagy Mari) nem tudhatja, hogy ki is valójában az, akit a férjüknek hisznek. Szépen kidolgozott az előadásnak az a része, amíg Alkméné a Jupiterrel átélt mámoros éjszaka boldogsága után eljut az érzelmi zavarig, sőt saját maga bűntudatáig, ahhoz a kínzó érzésig, hogy olyan bűnt követett el, amelyet saját érzékeinek engedve soha nem követett volna el. Charisban mindennek komikus ellentétét látjuk (a humoros hatást erősíti, hogy Nagy Mari ezúttal ízes tájszólásban beszél).

Az előadásnak az is feltétlen erénye, hogy nagyon pontosan ki van dolgozva benne a Jupiter-szál is. Alföldi Róbert alakítása szépen építi fel, hogy miképp születik meg az istenben az elképesztő vágy, hogy ne a hatalma miatt, hanem önmaga miatt szeressék. Hogy szeretőként befúrhassa magát Alkméné szívébe, aki csak a férjet látja benne. És ezért a „férfiúi" vágyért semmi sem drága. Így űzi egyre képtelenebb helyzetekbe a halandó emberpárt.

Mindennek vége a megdicsőült összeomlás. Megrendülten, összeomolva, megalázva áll egymás mellett az előadás végén Amphitryon és Alkméné. A férj megállíthatlanul csuklani kezd, amikor Jupiter közli vele az isteni dicsőséget: a felesége hős fiat fog szülni tőle. Alkméné előbb ájultan összesik, majd később megtörten, lehajtott fejjel áll, amikor az istenek visszatérnek az égbe. Veszteseket és meggyötörteket hagynak maguk után. Önmagukat elvesztett halandókat. Összetörten állnak. De annyi erejük még akad, hogy rémülten összekapaszkodjanak, és fájdalmasan kimondják egymás nevét, még rájuk nem ereszkedik a sötétség.

 

 

Heinrich von Kleist: Amphitryon Nemzeti Színház

 

Fordította: Forgách András

Jelmez: Tihanyi Ildi

Dramaturg: Gáspár Ildikó

Díszlet, rendező: Gothár Péter

Szereplők: Alföldi Róbert, Udvaros Dorottya, Nagy Zsolt, Znamenák István, Tenki Réka, Nagy Mari, Eke Angéla eh., Márkus Sándor eh., Czupi Dániel eh., Kozma István eh.

 

Bemutató időpontja: 2013. február 23.

Helyszín: Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad

 

 

13. 06. 22. | Nyomtatás |