Nem akármi

A kassai színház és a Káva szakmai kapcsolata több mint három éves múltra tekint vissza. A kávások több színházi nevelési előadásukkal jártak náluk, és tréningeket is tartottak a színházi nevelés iránt érdeklődő kassai színészeknek. A két színház közti együttműködés újabb állomása ez a közös munkával létrejött tantermi színházi nevelési előadás. A Káva színész-drámatanárai (Gyombolai Gábor, Kardos János, Milák Melinda) az előadás színházi nevelési programjának megalkotásában vettek részt, magát az elkészült előadást pedig a kassai színészek játsszák, viszik az iskolákba. Az új kezdeményezésre látatlanban is erős fogadókészség mutatkozott a környékbeli iskolákban, és már a bemutató előtt minden előadás-időpontot lefoglaltak. Ez a megelőlegezett bizalom azt mutatja, hogy a színházról való ilyenfajta gondolkodás, a részvétel, a közös töprengés lehetőségének felkínálása a fiatal nézők számára létező társadalmi szükségletet talált meg a Felvidéken is.

Kassán az elmúlt évad közepén mutatták be Kárpáti Péter Akárki című drámáját. Czajlik József rendező az előadás mellé eleve tervezett egy tantermi változatot is ugyanebből az anyagból az előadásban szereplő színészek egy részével, de ez alatt nem valami „könnyített olvasmányt", rövidített (utazó)verziót képzelt el, hanem egy komplex színházi nevelési előadást. A tantermi előadás tervezése a színházi bemutató után kezdődött. A kassai előadás alkotói és színészei a kávás színész-drámatanárokkal közösen először olyan témákat, kérdéseket, problémaköröket gyűjtöttek a darabból, amelyek a megcélzott korosztály, a 16-19 éves fiatalok számára (és természetesen maguk a színészek számára is) érdekesek, fontosak lehetnek. (Sok mindenen múlhat, hogy egy tantermi előadás hogyan hat, mennyire hiteles, de az egyik legfontosabb tényező, hogy olyan probléma köré szerveződjön a program, ami a színészek számára is eleven dilemma. Valahol itt húzódik a határ a színházi nevelés és a didaxis közt.)

Kárpáti Akárkije a halállal való találkozás, a végső számvetés nagy történetét a köznapiság, a banalitás közegébe helyezi, a mindennapi elintézendőkbe porciózza szét a számadás kényszerét, amit hiába végez el az ember, mégsem tudja általa megtalálni létezésének valódi feladatát. A történet főhőse, a középkorú Emma a halál felé indulván végső soron sem magával, sem a körülötte élő emberekkel nem tud elintézni semmit, nem talál valódi kapcsolatot sem az anyjával, sem a volt férjével, sem a lányával. A múltat fehér fal zárja el előle, a jövő elfogyott, csak a sürgősen elintézendő feladatok, elveszett Patyolat-cédulák, elromlott mosógép, eldugult lefolyó maradtak – meg egy lány, akinek már nélküle kell felnőtté lennie.

Az Akárki tantermi előadásának alkotói Emma történetét ennek a 17 éves lánynak, Verának a nézőpontjából gondolták újra (ezért is a többes szám a tantermi változat címében: Akárkik). Az ő szemszögéből nézve a történet fókuszában nem a halálra, a végső elszámolásra való készülődés áll, hanem annak a keresése, hogyan lehet kapcsolatot találni a másikkal. Milyen kerülőutakon férkőzhetünk a másik közelébe, ha az láthatóan bajban van? Segíthetünk-e valakinek, ha az nem kéri? Az alkotók a felelősségvállalás fogalmában jelölték meg tantermi előadásuk fő témakörét (ez az a fogalom, amely a kassai színház és a Káva munkájában is az egyik legfontosabb motiváció): azt kívánják a diákokkal együtt közelebbről megvizsgálni, meddig terjednek a személyes felelősségvállalás lehetőségei, és vannak-e határai.

Az Akárkik egy laza, tágas beszélgetőkörrel indul: a színészek azt firtatják, kinek mi jut eszébe a felelősség szóról. Talán nem mindig indul be ilyen könnyen a beszélgetés, de az általam látott délelőttön, a MU Színházban a Közgazdasági Politechnikum diákjai nagy kedvvel kezdenek közösen gondolkodni a felkínált fogalmon. Sokféle megközelítése hangzik el a felvetett problémának: felelősség a focicsapatért, a családért, egy háziállatért, de felmerül a tanulás iránt vállalt felelősség gondolata is, és előkerül a gyerekvállalás felelőssége is. Jó látni, milyen odafigyeléssel vannak a fiatalok a másik gondolatai iránt, hogyan fűzik azt tovább, és azt is érdekes végigkövetni, hogyan árnyalódik a téma, jelennek meg új fogalmak (kényszer, kötelesség, önkéntesség), és ezek közt hogyan próbálnak különbséget tenni, viszonyokat felállítani a diákok.
Miután nyugvópontra ér a beszélgetés, egy képet mutatnak a színészek: egy nőt (Szabadi Emőke) látunk, mosolyog, egy fehér szegélyű kerek tükröt szorít magához, majd lassan elkomorul, belenéz a tükörbe, és a távolba mered. A kép megbeszélésében szintén kiválóak a fiatalok, pontosan érzékelik az apró részleteket is, nagy empátiával olvasnak a gesztusokból, arckifejezésekből, sokféleképpen értelmezik a látottakat. Nagyon megnyerő, hogy nem akarnak egyetlen megoldást találni, hanem szívesen gondolkodnak tovább az első felmerült ötlet után is. Az ellentét helyett a mellérendelés jellemzi a diskurzust, a különböző megközelítések közül nem akarnak választani a diákok, s ez nem kis mértékben a beszélgetést irányító színészek érdeme is.

A képet egy jelenetsorozat követi. Feláll egy lány (Lax Judit), és rámutat a már alaposan megszemlélt nőre: ez az anyám. Majd elmeséli a kép előzményeit, a reggelt, amikor az anyja váratlanul hazaállított, furcsákat mondott, rejtélyesen viselkedett, majd elment, magára hagyván őt a „Légy felnőtt!" parancsával. Hogy megtudja, mi történt/történik az anyjával, Vera a nyomába ered, és felkeresi azokat az embereket, akiket az anyja utoljára meglátogatott: az orvost, a barátnőt a boltban és végül az apját. A Kárpáti-darab jelenetei az ő visszaemlékezéseikként idéződnek fel, ahogy Verának elmesélik a találkozásukat Emmával. A jelenetekhez néhány jelzésszerű díszletelemet és tárgyat használnak csupán a színészek, hasonlóképpen a színházi változat tárgyi világához (tervező: Őry Katalin). Itt is megjelenik egy fehér ajtókeret, amely a színházban hangsúlyos, jelképes tartalmakat hordozó díszletelem (az átlépések, megtorpanások szimbolikus helye), az iskolai térben azonban inkább praktikus, térszervező funkciója van. Ugyancsak a színházi előadás világából került át a tantermi változatba a többféle szerepben megjelenő fehér asztal.

Az utolsó jelenet után, amelyben Vera újra találkozik az anyjával a metrónál (ez az a helyzet, amelyben először láttuk Emmát), a még mindig tanácstalan lány ismét a diákokhoz fordul: segítsenek neki megérteni a látottakat. Ismét számos gondolat érkezik a diákoktól, amelyben az a különös, hogy mennyire nem egyértelmű a fiatalok számára Emma betegségének komolysága. (Emma valódi bajának szándékolt lebegtetése az előadásban nem áll távol Kárpáti darabjától sem: a műnek két érvényes befejezése van, az egyikben Emma halálával ér véget a történet, a másik záróképből viszont az derül ki, hogy Emma nem a halállal, hanem az élettel volt viselős: gyermeket szült.)

A történetről való gondolkodás kiscsoportokban folyik tovább. A kassai színészek arra egyelőre még nem vállalkoznak, hogy a megbeszélések során is szerepből szólaljanak meg, de minden elfogódottság és fenntartás nélkül, igazi kíváncsisággal tudnak átlépni a drámatanári szerepbe. A diákok egy-egy szereplő (orvos, barátnő, apa, ismeretlen férfi) köré gyűlnek, és arra keresnek válaszokat, miért úgy zajlott le a szereplő találkozása Emmával, ahogy azt láttuk, illetve a segítség módozatait vizsgálják, keresik: mit tehetett volna az adott szereplő, hogy ez másképp történjen. Ez a kérdésfeltevés újabb nézőpontokkal egészíti ki az alaptörténetet, ami ismét gondolatébresztő, de közben elejtődik az a szál, amely a lány dilemmájának megoldásához vezetne közelebb. A Verával exponált kérdés – mit tehetek én a bajba jutott családtagomért – elcsúszik afelé, hogy mit tehetnek mások, a világ a másik emberért.

A zárókép ennek a csoportmunkának a főbb gondolatait összegzi: felsorakoznak a szereplők, és elmondják – a kiscsoportban elhangzottakból improvizálva –, hogyan látják a saját szerepüket, mit tehettek volna másként – vagy sem. Az Akárkik a két szerzői befejezés helyett egy harmadik megfejtését adja az anya történetének: Emma nem élet és halál határán egyensúlyozott, hanem egyszerűen besokallt. Nem a közeli halál tudata, hanem a fullasztó mindennapok sodorták ebbe a krízisbe. Ez a gondolat, ez az értelmezés a kávások nagyszerű Apalabirintusának (amelyet szintén Kárpáti Péter írt) világához áll közel: nem kellenek nagy megrázkódtatások ahhoz, hogy az élet mindenestül felforduljon.

[Innen nézve vissza az anya és lánya közt zajló jelenetre, az egy létező, és igen mérgező szülő-gyerek viszonyt villant fel. Az anya parancsa, hogy 'légy felnőtt!', tulajdonképpen arra irányuló segélykiáltás, hogy ments meg. De mennyire tehető felelőssé egy gyerek (nem életkora, hanem státusza szerint) a szülei problémájáért? Ráterhelheti-e egy felnőtt a saját válságát a gyerekére? Hol van itt a szülői felelősség? Persze lehet, hogy ezeknek a kérdéseknek nem itt, hanem egy felnőttek számára készített Akárkik előadásban lehetne jó helyet találni, és megpróbálni az anyát elvezetni a lányához.]

Akárkik

Thália Színház, Kassa

Díszlet, jelmez: Őry Katalin

Dramaturg: Forgács Miklós

Rendező: Czajlik József

Szakmai programvezető: Gyombolai Gábor

Színészek: Lax Judit, Szabadi Emőke, Havasi Péter, Madarász Máté, Varga Lívia /Nagy Kornélia

Színész-drámatanárok: Gyombolai Gábor, Kardos János, Milák Melinda

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft