Megmutatni egy embert

Párbeszéd a szereppel

– Onnan kanyarodtunk el, hogy az évad elején úgy tűnt, nincs semmi munkád Pesten.

– Ez már az előző évad végén látszott. De jöttek a zenés melók az Operaházban, meg kellett csinálni két nehéz operát. Budapesten egyedül a Nemzetibe hívtak. Illetve a Stúdió K-ba, ahol a W.S. Othellót csináltam. Nagypál Gábor még két évvel ezelőtt hívott, amikor Kisvárdán zsűriztem, de csak most tudta ezt realizálni. Nagyon kedvesen megengedte, hogy „vendégeket" is hívjak az előadásba. Például Rába Rolandot, akinek nagy kedve volt Jagóval foglalkozni. Ha neki nagy kedve van ehhez, akkor nekem még nagyobb kedvem lesz hozzá, ami őt még jobban inspirálja, és viszont. Úgy éreztük, hogy meg lehet fosztani Jago szerepét attól az ál-intellektuális hagyománytól, ami hozzátapadt. Ha valaki figyelmesen olvassa el Shakespeare darabját, akkor legalább vitaalapnak elfogadja azt, amiből mi indultunk ki, hogy Jago unalmában tesz tönkre rengeteg embert maga körül. Nincs benne semmilyen bonyolult elszántság, nincsen megjelölhető indok, szó sincs démonikusságról – egyáltalán szó sincs arról a csacsiság-halomról, amellyel intellektuális álpátosszal ruházzák fel a szerepet, és így berakják az intellektuális szerep-skatulyájába. Eszerint is osztják ki arra, akiről azt gondolják, hogy roppantul intellektuális. Pedig szerintem az efféle alakok inkább komikusak. Csak azt hiszik róluk, hogy intellektuálisak. Nagyon jó dolgozni egy olyan színésszel, aki azt mondja, hogy ez lényegében egy Neil Simon-darab, egy reneszánsz Furcsa pár.

– Csak az évad végén sikerült megnéznem az Othellót, és meglepődtem, hogy mennyire fontos előadás, miközben alig olvastam róla valamit.

– Szinte semmit.

– Az Othello színpadi történetében tartom fontos fordulatnak ezt az előadást.

– Ezt senki észre nem vette. Rendre az történik, hogy a rendezők afféle „közleményben" fejtik ki „gondolataikat", hogy mit szeretnének egy-egy előadással megcsinálni. Amit aztán a kritikusok és a nézők is hajlamosak úgy látni, ahogy azt a rendező leírta. Ezzel szemben én sokkal fontosabbnak tartom, hogy érzékileg legyen ott a színpadon a véleményem egy darabról, egy szerepről, mert akkor ezt a nézők is érzékien, zsigerileg tapasztalják meg. De ezeknek a próbálkozásaimnak kevés nyoma maradt az előadások fogadtatásában. Egy szót le nem írtak arról, hogy például Orosz Ákos mit csinál Don Juannal vagy Rába Roland hogyan játssza el Jagót. Magyarán magáról a színészi alkotó munkáról semmiféle beszéd nincs. Pedig ez engem százszor jobban érdekel, mint a többi fecsegés. Mert ebben van az igazi kulcs, mert ennek révén történhet meg az előadás. A színészekről való beszéd olyan mértékig tűnt el, szűnt meg, halványult el, semmisítődött meg, lett érdektelen, hogy azt el sem lehet mondani. Inkább az alkotók fecsegnek, és közben hallgat a mély. Pedig a színészekben történik minden. Részben intuitív alapon, részben elemző módon, de legfőképpen annak a színésznek a tehetsége révén, aki játssza a szerepet. Az is megért volna egy misét, hogy Kecskeméten a Hosszú útban mi mindent csináltunk végig Trokán Nórával. Fontos lett volna, hogy valaki végiggondolja, színészileg mit jelent az, hogy ő játssza a női szerepet – húsz évvel fiatalabban, mint amilyen idős a figura. Jó lett volna olvasni arról, hogy ez miért működik, ha működik, vagy ha nem működik, akkor miért nem. Egyáltalán, hogy mi jön létre ott. Mert ez az igazán fontos, hogy a színész minden energiájával mi mindent tesz hozzá egy szerephez. Egyszerűen elkeserítőnek tartom az erre való figyelmetlenséget. Lehet, hogy régebben is így volt, de ezt most nagyon kiélezetten érzem. Pedig szerintem a színházban az a legfontosabb, hogy tehetséges párbeszédbe kezdenek a szereppel – az alakítás szót mellőzném –, s aztán ezt mutatják meg a nézőknek. Akár Trill Zsolt, akár Törőcsik Mari, akár Trokán Nóra esetében ez a fontos. Utoljára akkor olvastam valamit a színészről, amikor Kováts Adéllal csináltam a Vágyvillamost a Radnótiban. De róla sem tudták leírni, hogy mit csinál, hogy mi ebben az érdekes, mi a viszonya a szerepsémához vagy a toposzhoz, hogyan szól hozzá ahhoz a hagyományhoz, ami a darabhoz, a szerephez tapadt, mit mozdít el benne, hogyan teszi a sajátjává, ezáltal teljesen egyedivé. Érthető, amit mondok?

– Persze. Te le tudnád írni, hogy mondjuk Trokán Nóra mit csinál a Hosszú út az éjszakában női főszerepével?

– Csak egy részét, mert hála Istennek, az alkotó embernek az a minősége jelenik meg a játékában, amit nem nagyon lehet szétboncolni. De ha létezne még deskriptív megközelítése egy alakításnak, akkor mozzanatról mozzanatra végig lehetne követni, amit egy külső szemlélő láthat. Ezzel talán közelebb lehetne férkőzni hozzá. De még akkor is maradna egy tartomány, ami ő maga. Jó pillanatban és jó helyen találkozott a szerep: Mary Tyrone és Trokán Nóra

A teljes beszélgetés jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/2. számában.

Az Ellenfény korábbi számai megvásárolhatók az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft