Üres minden

Az Átrium széles színpadát még függöny takarja, ez elé lép ki Trepljov (Porogi Ádám), és az esti előadásra készülődvén – Szorinhoz (Derzsi János) intézve szavait – hosszasan bírálja a mai színházat. Szenvedélyes kifakadása alaposan kibővíti, a jelenre vonatkozó keserű kijelentésekkel gondolja tovább a Csehov által írottakat (szövegkönyv: Fekete Ádám). Csehovnál Trepljov az anyjához való viszonyát magyarázza a nagybátyjának, azt, hogy mi zavarja abban, ahogy Arkagyina színésznőként gondolkodik a művészetről. Ebből jut el az általánosításig: „csak rutin és előítélet a mostani színház. Ha felgördül a függöny, ... ezek a nagy tehetségek, a szent művészet papjai egy háromfalú szobában, esti világításban azt utánozzák, hogyan esznek, isznak, szeretnek, járnak az emberek". Majd annyit tesz még ehhez hozzá, hogy ő menekül a színházból, „ha e bárgyú jelenetekből és mondatokból morált iparkodnak kicsikarni", méghozzá „házi használatra szánt, közérthető, sekélyes morált", „ezer változatban mindig ugyanazt"1 .

Az utóbbi megjegyzés helyett az előadásban hosszas fejtegetésbe kezd Trepljov. Nagy triádákban meséli el, mit gondol a jelen színházi viszonyairól: „A színpadon egyetlen elhangzó mondatnak sincs semmi értelme" – kezdi. „A színészek vagy fröcsögve ordibálnak ... vagy ostobán és emésztetlenül" mondják el a szövegüket. „A rendezők vagy bárgyú műaktualitással, vagy szenvedélytelen álfeszültséggel próbálják felborzolni közönségük eltompult idegrendszerét. Vagy olyan tehetségesen zökkentenek ki üres hatásaikkal, hogy végül valóban semmi ne érintsen meg, így sikerül nekik teljesen érdektelen szintre zülleszteni mindent."

A kortárs drámára vonatkozó csípős megjegyzései után így folytatja: „senki nem mond semmit, csak előre gyártott, könnyen fogyasztható, házi felhasználásra szánt mondanivalókat kárognak és röfögnek az arcomba, és ezerféleképpen próbálják meg ugyanazt és ugyanazt lenyomni a torkomon. Kőszínházak és független társulatok egyaránt. Sehol semmi új. Sehol semmi határátlépés."

Majd a létező struktúra működésének következményeiről beszél dühödten: „A színházak törvényszerűen tönkreteszik a színészeiket. Kifosztják, tönkreteszik, és végül megölik őket. A legrosszabbat hozzák ki belőlük, és elhitetik, hogy ez a legjobb, amit ki lehetett hozni belőlük. Hazugságba és önhazugságba kergetik őket. Boldogtalanná és beteggé teszik őket. A mai színház kitermeli a maga tökéletesen beteg, testi és lelki bajokat egyszerre hordozó alkalmazottait. Alkalmazza őket, amíg ki nem égnek, és alkalmazza őket még utána is, amíg meg nem törnek, össze nem omlanak és meg nem halnak. És alkalmazza őket még utána is."

Trepljov végső konklúziója keserűen abszurd: „A mai színház egy színész-megsemmisítő gép. És gondolat-megsemmisítő gép. És végső soron egy államilag támogatott művészet-megsemmisítő gép."

Új formák kellenek?

Trepljov közvetlenül hozzánk, nézőkhöz intézi szavait, mert Szorin (Derzsi János), akihez a szituáció szerint szólnak ezek a mondatok, hátul, a nézőtér szélén áll. Az öreg a szenvedélyes kifakadásra csak annyit jegyez meg – nyilván, mert egy kukkot sem értett az egészből –, hogy azért színház is kell. Mire Trepljov csendesen csak annyit felel: „nem kell. Új formák kellenek. És ha nincsenek, akkor ne is legyen semmi."
Az indulatos szóözön után ez a visszafogott megjegyzés foglalja össze mindennél pontosabban Trepljov gondolatvilágát – és vetíti előre saját életkudarcát. Mert valójában nem egy új színház teremtésének vágya hajtja, a színház (és az írás) csak a megjelenési formája annak a kétségbeesett keresésnek, ami belülről feszíti. Egy – minduntalan alkalmatlannak bizonyuló – médium arra, hogy megnyilvánuljon, megfogalmazódjon általa mindaz, ami ki akar törni belőle, ami eleven, ami valódi. Nem az új művészi forma megtalálásának szenvedélye vezeti, hanem az anyját (Oszvald Marika) provokálja az általa írt darab előadásával, amiben Nyinának (Trokán Nóra) jut az egyetlen szerep, hisz benne keresi azt az embert, akihez tartozhatna (ha már az anyja számára ő egy senki).

De nem csak Trepljovot hajtja a hiábavaló, reménytelen keresés. (És nem csak az ő gondolataiban kerül egyenlőségjel a 'valakivé lenni' késztetése és a 'művésszé válni' törekvése közé.) Ez horgad fel időről időre Szorinban is – Derzsi önsajnálattól mentes bohócos, mégis súlyos játékában –, amikor egyre csak azt hajtogatja, hogy még élni szeretne. (És nála is az életvágy az íróvá lenni – be nem teljesült – vágyában nyer kifejezést.) Reménytelenül keres Mása (Szilágyi Csenge) is, Trepljovot hajkurássza, követi egyre jobban belegabalyodva a reménytelen szerelembe, és egyre inkább elveszve a saját életében. És a sor hosszan folytatható, hogy a darab szereplői közül ki kit kerget hiábavalóan, ki, miért, hogyan hárítja el a másik közeledését – dühödten vagy lemondóan, kíméletlenül vagy lelkifurdalástól gyötörve.

Mert mindenkiben hatalmas hiány tátong. Ezért akar alkotni mindenki. Vagy legalább a művészek közelében maradni (esetleg ostoba anekdotákat mesélni róluk, mint Samrajev – Mihályfi Balázs). Mert mindenkiben ott az a nagy éhség, az a betöltethetetlen vágy, az az elérhetetlen, ködös cél, amelynek nincs pontos neve. De ha mégis megnevezni próbálnánk, jobb híján azt mondhatnánk, hogy maga az élet az.

Részlet egy hosszabb elemzésből. A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/3. számában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megvásárolhatók az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft