A szerzői és a rendezői változat
Bartis Attila: Rendezés – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat; Vígszínház Házi Színpad
Bartis Attila a Vígszínház számára írta a Rendezés című darabját. Az ősbemutatóra mégis Marosvásárhelyen került sor, ahol a szerző maga állította színpadra a művét. Ebben az évadban azonban a Vígszínház is műsorra tűzte a darabot, a Házi Színpadon tartott bemutatót Szikszai Rémusz rendezte. Bartis Attila darabjáról és két előadásáról Mátyás Edina ír.
[...]
Szerencsés helyzetben van az a néző, aki mind a marosvásárhelyi, mint a budapesti előadást látta, hisz a darab kétféle arca mutatkozik meg előtte. Az eltérő megközelítések egy szerzői és egy rendező változatot rajzolnak ki.
Bár Bartis nem rendező (és a bemutató után azt nyilatkozta, hogy nem is szeretne pályát váltani), de egy teljesen működőképes színpadi változatot hozott létre a darabjából. Bartis a marosvásárhelyi előadást beharangozó sajtótájékoztatón azt mondta, hogy „három és fél héten keresztül napi nyolc órában kizárólag olvasópróbákat tartottak, ugyanis a hangsúly a szöveg által indukált érzelmek átadására kerül."3 Ezt azt jelenti, hogy Bartis számára fontosak a darabjában kavargó érzelmek, ezeket komolyan veszi, előadásában is megpróbálta kibontani őket: Olga és János kétségeit, Sándor és Péter dilemmáit, Lili bizonytalanságait; másrészt János és Palika, illetve János és Laci közti feszültségeket, a János és Anna közötti eldöntetlenségeket.
Rendezéséből úgy tűnik, hogy Bartis nem akart semmiféle nagy történetet összerakni, a mikroszituációk, az apró helyzetek, az egyes jelenetekben megmutatkozó érzelmi problémák foglalkoztatják, amelyek a legkülönfélébb kapcsolatokat egyaránt eldöntetlenné teszik. Mindez a teljes érzelmi kuszaság képzetét kelti, valamennyi darabbeli figurát lelki káosz ural belül, és úgy tűnik, hogy ezt a másik ember inkább csak elmélyíteni tudja, nem pedig feloldani.
Bartis szerzői változatának furcsa ellentmondása, hogy nem igazán válnak szét a darabbeli és a próbahelyzetben megjelenő figurák. Ehhez talán tényleg szükség lett volna egy-két olyan rendezői fogásra, amely segíthetett volna a színészeknek a kettős figurateremtésben. P. Béres Ildikó például komolyan veszi Olga „őrületét" – amit Sándor mindig úgy pontosít, hogy csak a valóságot nem viseli el, attól roppan össze – de Olga markáns személyiségének az az ára, hogy a szerepéből kilépő színésznőt, Klárát viszont teljesen mattnak látjuk. Hasonlóképp vagyunk Sándor-Palika és Péter-Laci alakpárjaival is. A darabbeli figurák tétova bizonytalansága a szerepeket játszó színészekre is átsugárzik. Csak Anna alakja összetettebb, hisz a színésznőt valódi dilemmák elé állítja a próbahelyzet – és ezt Kádár Noémi játéka ki is emeli –, itt viszont a szerepről, Liliről érezzük úgy, hogy nincs igazán dolga a darabbeli darabban. Korpos András Sándora nem különösebben erőszakos rendező. Úgy tűnik, hogy inkább magával van baja, s nem a színészeivel, a próbákon belüli feszültségek is ebből adódnak. Mert minden igazságra való törekvés mögött ott van egy még mélyebbre rejtett titok. Ez derül ki a marosvásárhelyi előadás utolsó jelenetéből, ahol Palika egy most kézhez kapott irat alapján azzal szembesíti Jánost, hogy ő jelentett róla a titkosszolgálatoknak.
Kérdésként fogalmazódik meg, hogy vajon Szikszai Rémusz „lelövi-e a poént", amikor a vígszínházi előadását ezzel a (Bartisnál utolsó) jelenettel kezdi. A leleplezés azt a kulcsot kínálja, hogy nézzük Jánost is úgy, mint aki nem viseli el a valóságot, ezt a saját igazságai mélyére temeti, akárcsak darabbeli „alteregója" Olga. (Tehát a vígszínházi előadás megerősíti azt a párhuzamot, amelyet a marosvásárhelyi változat nem különösebben emel ki: hogy János éppúgy hazudik, mint Olga, amelyre a rendező próbainstrukciói mindig fel is hívják a figyelmet.)
A vígszínházi előadás felütéséből is egyértelmű, hogy Szikszait a nagy történet érdekli, a társadalmi ellentmondások, ha úgy tetszik hazugságok, az emberi gyarlóságokra is ennek részeként tekint, de nem fordít különösebb figyelmet a mikrohelyzetek, az érzelmi ellentmondások kibontására. Ezen közben azért gazdagon jellemzett figurákat mutat, s ebben a színészek is remek partnernek bizonyulnak. A Hevér Gábor játszotta János konok igazságkeresése mögött azért egy kiállhatatlan embert ismerünk meg, aki a frusztráltságát a színházi munkájában is érvényesíti, s ezáltal agresszív légkört teremt. Herczeg Adrienne Olgája megszenved minden emberi bűnt (a saját vétkeit is), ami ellen színésznőként egészséges, fölényes közönnyel védekezik. Lukács Sándor ügyésze már csak a formátumot őrzi, miközben Sándor belülről már rég kiüresedett. Ebből könnyen következhet a figurát játszó Palika végső összeomlása is. A Lengyel Tamás játszotta Laci színész valóban egy jelentéktelen alak, akinek tényleg nagy hisztit kell csapnia ahhoz, hogy valakinek látszódjon.
Mindezenközben az is kiderül a vígszínházi előadásból, hogy Szikszai rendezésének sokkal világosabb a fókusza, mint Bartis szerzői változatának...
[...]
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2016/6. számában.
Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft
