Az utolsó tánc?

 – Ma játszottátok másodszor a Tiszta tánc című esteteket. Valaki azt mondta, valószínűleg ez volt az egri tánctagozat utolsó előadása. Ez igaz?

– Az utolsó bemutatónknak valószínűleg ez volt az utolsó előadása. Mivel a szerződésemet Blaskó Balázs mindenképpen meg akarja szüntetni (ami egyébként 2013-ig szól), mert más tánctagozat-vezetőt akar, ezért bizonyára ez volt az utolsó előadásunk. Ugyanis a táncosaimnak az az egyöntetű véleménye, hogy ha nem maradhatunk így együtt, akkor ők sem maradnak tovább a színháznál. Tehát ebben a felállásában megszűnik a tánctagozat.

– Mivel indokolja Blaskó Balázs, hogy nem akarja, hogy te legyél a tánctagozat vezetője?

– Ő csak egyszerűen engem nem akar a színházban látni, hiszen az kiderült, hogy a tánctagozat egy jó konstrukció, gazdaságilag és művészileg is működőképes, máris erős színfoltja lett az egri színháznak, tarható értékekkel és többarcú működéssel. Azért sem értem Blaskó döntését, mivel már tudom a tánctagozat új vezetőjének nevét, tehát még azt sem mondhatom, hogy valaki olyan érkezik, aki teljesen más művészi irányvonalat képvisel. Így nem annyira értem mit ért a 180 fokos fordulat alatt.

Barta Dóra

– Ki érkezik?

– Topolánszky Tamást kérte fel erre a feladatra, aki hajdanán, akárcsak én, a Szegedi Kortárs Balett táncművésze volt, tehát kimondottan „ugyanarról a tőről fakad”, mint én. Ilyen értelemben végképp nem értem, hogy mi Blaskó szándéka Topolánszky Tamással, hiszen az ő művei – amiket én ismerek – talán még kevésbé sorolhatóak abba a vonalba, amit Blaskó most fennen hangoztat és hirdet. Tehát egyértelműen arról szól a történet, hogy Blaskó engem akar eltávolítani a színházból. Nem tudom, hogy miért. Talán azért, mert én is indultam az igazgatói pályázaton, amit ő nyert meg. Nyilván ez szabja meg a sorsom.

– Van egy rossz magyar szokás, hogy a vetélytársait az ember, ha igazgató lesz, ki szokta irtani maga körül.

– Igen, lehet, hogy én is büntetést kapok most. Habár én megpróbáltam lezárni azt az időszakot és tulajdonképpen egyszerűen szakmai ügynek tartani azt, hogy pályáztam az egri színház élére. Amint megvolt a döntés, és az új direktor Blaskó Balázs lett, úgy gondoltam, hogy mint a tánctagozat vezetője fogom tenni tovább a dolgomat. Tehát számomra ez nem volt érzelmi ügy, és semmiféle konfliktust nem jelentett volna az együttműködés. De Blaskó egyre jobban azt érzékeltette, hogy nincs rám szüksége, és a napi munkát olyan szinten nehezítette meg és lehetetlenítette el, hogy egyszerűen méltatlan helyzetekbe kerültem. Ez engem is elgondolkodtatott az együttműködés további értelmében.

– Ott tett keresztbe, ahol tudott?

– Így van.

Joseph Tmim és Feledi János a Tiszta tánc próbáján

– Van valami remény, hogy ezt a társulatot sikerül megmenteni, továbbvinni, megőrizni?

– Valószínűleg könnyebben viselném ezt a helyzetet, ha csupán másfél év munkájáról lenne szó, amit a tánctagozat tényleges működése jelentett. De nekem abban, hogy Egerben létrejött a tánctagozat, 17 év munkája van benne. Ugyanakkor azt is tudom, hogy miképp jöttek létre azok a státuszok, aminek eredményeként a tánc integrálódott a színház működésébe. Közreműködésem eredményeként történt mindez. Csizmadia Tibor, a volt igazgató generálta azt, hogy a műfaj bekerüljön a színházba, de az én személyemnek szólt a közgyűlés egyhangú határozata, hogy létrehozta ezeket a státuszokat, mert hittek bennem, hittek a munkámban. Ezeket a másfél évvel ezelőtt megszavazott státuszokat – magát az egri tánctagozatot – most kénytelen vagyok átadni Blaskó Balázsnak és Topolánszky Tamásnak. Én azt szerettem volna elérni a fenntartónál, hogy az a 11 státusz, amit a tagozat jelent, kerüljön ki a színház fennhatósága alól, és – akárcsak a Harlekin Bábszínház – külön gazdasági és művészi egységként működjön. Ez lenne az egyetlen alternatíva a jövőre nézve, de ehhez segítség kell.

– Van valami remény erre?

– Volt. Úgy érzékelem, hogy a város próbálta támogatni ezt az elképzelést, kezdett megfogalmazódni az erre vonatkozó városi szándék, de ennek ellensúlyozására a megyénél kikezdték a nevemet. Valami ürügyet kerestek, hogy megtámogassák Blaskót, és azt kezdték el hangoztatni, hogy nincs is meg a papírom ahhoz, hogy tagozatvezető lehessek. Ennek az ellenem irányuló méltatlan hadjáratnak a következtében kezdtek elbizonytalanodni a tagozat sorsát rendezni kívánó szándékok. Itt jelezném meg finoman, hogy a körülöttem zajló események egyre inkább politikai felhangot kaptak. Pedig a szűkebb létszámú, az új direktorral konstruktívan együttműködő köztisztségviselőt, én inkább helyi érdekszövetségnek definiálnék. Valahogy ellenségképet csináltak belőlem, alaptalanul. De így biztosan könnyebben igazolják majd, miért helyezkedtek ilyen mélyre, szakmai ügyekben. Sajnos a direktor mozgósítja ezeket a politikai erőket.

– Milyen papír kell ahhoz, hogy tánctagozat-vezető lehess?

– Felsőfokú végzettségnek kell kenni, amit az én esetemben kivált az érdemes művész kitüntetés, és ezt egy minisztériumi levél alá is támasztja. Ugyanakkor a megye is rendben lévőnek találta a papírjaimat, amikor részt vettem az igazgatói pályázaton. Ha igazgató lehettem volna, akkor középvezető miért nem? Nincs másról szó, mint hogy  páran  segítenek a színház igazgatójának az eltávolításomban.

– Szóval még nem tudjátok, hogy mi lesz?

– Nem. Próbálkozunk mindenfélével. Én is mindent megpróbálok. Sokáig azt gondoltam, hogy amíg lehet, megpróbálom pusztán szakmai ügyként kezelni ezt a kérdést. Azt is tudom, hogy nagyon-nagyon sok támogatónk van. Annak ellenére, hogy nagy kiábrándultság veszi körül a színházat – ahogy manapság a hétköznapjainkat is.

– Tehát nem fogjátok a Tiszta táncot tovább játszani?

– A színházon belül valószínűleg nem. Pedig egy értékes munkáról van szó. Ráadásul úgy terveztük a produkciót, hogy majd kerüljön bele a következő évad bérletkonstrukciójába, ekkor lett volna gazdaságos a létrehozása. Úgy gondolom, hogy luxus ezt a befektetést kiengedni a színházból, de hát Blaskó az igazgató, ő dönt a következő évad műsortervéről.

Zachár Lóránd a Tiszta tánc próbáján

– Azért szomorú ezt hallani, mert azt látom, hogy a Tiszta tánc egy „terv részeként” került bemutatásra. Kétféle értelemben is fontos: egyrészt a társulat építésében, másrészt a közönségkapcsolatok alakításában. Közönségbarát előadásokkal kezdtetek, amelyek megpróbálták megnyerni a táncnak a színház vagy az irodalom felől érkező nézőt. Most jutottatok el oda, hogy tiszta táncot lehetett mutatni az egri közönségnek.

– Egy következetes építkezés fontos állomása volt ez a bemutató. Ezt a módszert már a táncfesztiválok kapcsán kipróbáltam Egerben, hogy miképp lehet egy olyan városban otthont teremteni a táncművészetnek, ahol addig nem volt jelen. Műfaji sokszínűségre törekedtem, keresetem a lehető legtöbb kapcsolódási pontot ezen művészeti ág befogadásához Egerben. Szeretek hosszútávon gondolkodni, türelemmel viseltetek az ilyen folyamatok estében. Tudom, hogy látványos statisztikai eredményt csak évek múltán jelentenek. Jó érzéssel figyelem egykori növendékeim már érett munkáit. De a társulati munkán belül is keresem a közösségi kreativitást. Ezért tartottam azt is fontosnak, hogy ne csak rólam szóljon a tánctagozat. Nem akartam megengedni magamnak azt a luxust, hogy csak az én elképzelésem, ízlésvilágom uralja az előadásokat, ezért most hátrébb léptem, és csak táncosként vettem részt az új estben.

– A társulat építése szempontjából mit jelentett ez az est?

– Három külföldi koreográfust hívtam, akiktől a táncosok is sokat tanulhatnak. Olyan alkotókkal találkoztak, akik önmagukban is nagyon izgalmas és erős személyiségek. Mindegyiküknek megvan a maga stílusa, egyéni technikája, ebbe csöppentek bele a táncosok a közös munka során, és arra kényszerültek, hogy ennek a külső jegyeit is magukra öltsék nagyon rövid idő alatt. Szerintem a táncművész életében roppant erős és intenzív lépcsőfok az, amikor efféle nyomás alá kerül, hogy a megszokott formanyelven túl valami olyat kell csinálnia, ami a saját táncosi kifejezésmódját, egyáltalán a táncos létét feszegeti. Ez segít túljutni azokon a korlátokon, amelyekről talán a táncos sem tud, hogy megvannak benne. Ugyanakkor itt nemzetközi szakemberekről van szó, tehát velük találkozva mindenki kicsit jobban, objektívebben el tudta helyezni önmagát ebben a rendben. És szerintem jó, hogy ha egy táncos nagyjából tisztában van azzal, hogy milyen képességei vannak. Hogy más tükrében milyennek látszódik, ez fontos tájékozódási pont minden táncos számára. Nem jó, ha csak én ítélem meg őket, mert akkor csak a szűk környezetből táplálkoznak. Fontos, hogy egy táncost (mint minden művészt) rengeteg impulzus, sokféle hatás érjen. Ebben egyrészt önmagát is jobban megtalálhatja, másrészt elkezdheti kicsit másképp használni a testét. Ez hatalmas kincs, ha az ember újabb tartalmak kifejezésérre is alkalmassá válik. Úgyhogy a táncosok számára technikailag is nagyon nagy előrelépést jelentett ez az időszak, amikor a Tiszta táncon dolgoztunk. Ezért fájdalmas nekik is búcsúzni ettől. Hiszen a tánctagozat tagjaiként nagyon alázatosan, tisztességesen elvégezték a színház repertoárján lévő előadásához kapcsolódó feladatokat, de azért a valódi lényük az, amit ezen az esten táncművészként megmutathattak. Nekem kötelességem volt megadni nekik azt a lehetőséget, hogy úgy érezzék, táncosként is kielégíthetik a művészi vágyaikat.

Joseph Tmim és Csere Zoltán a Tiszta tánc próbáján

– Mutasd be ezt a három alkotót, akikkel dolgoztatok! Mit tudnak, mit képviselnek, miért őket hívtad?

– Joseph Tmim izraeli származású, de főleg Németországban, elsősorban Berlinben dolgozó koreográfus. Őt Magyarországon ismertem meg…

– Dolgozott a Budapest Táncszínházzal és a Szegedi Kortárs Balettal is…

– …és kurzusokat is tartott Magyarországon. Őt az a fajta fizikalitás, a mély tónusú mozgás, az a fajta erőkifejtés jellemzi, amit én izraeli táncnyelvnek szoktam hívni. Ez engem azért érdekel, mert valami olyan mély ösztönvilágot generál a tánc fizikai állapotában, ami nagyon izgalmassá teszi a mozgást. Nagyon erősen, stabilan fogja a teret, de fizikális értelemben is rendkívül mozgalmas. Nem beszélve arról, hogy nagyon érdekes az a fajta alkotói attitűd, ahogy Tmim dolgozik. Egészen különleges éntudattal közelít a munkához, amit szerintem egy figyelő táncos mindenképpen észrevesz. Eszerint nem csak azon múlik a táncos teljesítménye, hogy milyen a fizikalitása, hanem azon is, hogy képes-e a személyiségében azonosulni azokkal az alaphabitusokkal, amelyekkel rendelkezik. Ezt a falat nem biztos, hogy mindenki át tudta törni, de a figyelmet föl tudta ez iránt kelteni Tmim. Rá tudta irányítani a táncosok figyelmét arra, hogy nemcsak maga a mozdulat fontos, hanem a mozdulat olyan irányú minősége, ami magán a táncosokon válik láthatóvá.

– Zachár Lóránd milyen szemléletet hozott közétek?

– Ő a rotterdami Danceworks táncosa volt tíz éven keresztül. Azt tudtam róla, hogy remek táncos, de mint alkotót kevésbé ismertem. Ő egy olyan darabot készített az esthez, amit én nagyon szeretek, fontosnak tartok. Ez egy finomra hangolt, részleteiben rendkívül gazdag mű. Szeretem az ehhez hasonló, elmélyülést teremtő darabokat, mert ritkán látok efféléket. Olyan, mint egy virtuóz zene, főleg az első fele, amit négy táncosra alkotott. Az a fajta aprólékosság, a technikának az a részletgazdagsága jelenik meg itt, amelynek sűrűségétől különleges atmoszféra teremtődik, amely tényleg egy hangszerhez teszi hasonlóvá a testet. Zachár Lóránd hegedűre és a zongorára építette fel ezt a négyest, de peng a tánc is, végig pengeti a testet, és ez nagyon érdekessé teszi a darabot. Azt látom, hogy nagy előrelépés volt a táncosoknak ilyen módon dolgozni. Van néha a magyar táncéletben egyfajta mozgáskényelmesség, kicsit a komfortosabb, kényelmesebb tréningeket szeretjük, ez az alapvető habitusunk. Ha egy külföldi érkezik – ezt látom –, föl kell tempóznunk magunkat,  föl kell zárkóznunk az alkotóhoz vagy tréningvezetőhöz.

Zachár Lóránd a Tiszta tánc próbáján

– A harmadik rész Gustavo Ramirez Sansano munkája

– Mindig megfog az az atmoszféra, amit teremteni képes a darabjaiban. Valamiféle elemelt, a realitásoktól távoli minőségük van. A mozgásoknak nála különösen gyorsnak kell lenniük. Asszisztense, Raquel Miro Rocca kimondottan nyomás alá helyezte a táncosokat, és többeknek tényleges fizikai problémát okozott az, amilyen tempóval dolgozott. Az általunk bemutatott darab egy már megvalósult mű – ez az egyetlen darab az estből, amit készen vettünk meg –, de mindenképpen ránk alakította, mert nem ragaszkodott semmi olyanhoz, amiről úgy látszott, hogy nem lehet végigvinni. Bár semmi konkrétumról nincs szó a darabban, egyfajta lebegtetés az egész, mégis itt éreztem a legjobban, hogy a társulat táncosainak különféle személyiségjegyei meg tudtak jelenni, ettől az egész sokkal karakterisztikusabbá vált. Sőt azt látom, hogy a társulatban most jelentek meg igazán az egyéni arcok, és ezt nekem nagyon jó volt nézni.

– Most úgy beszélsz a darabokról mint társulatvezető, de táncoltál is bennük. Táncosként hogy érezted magad?

– Remekül. Miközben ez egy nehéz időszak volt, hiszen napi küzdelmekből kellett berobbannom a balett terembe. De oda – úgy éreztem –, egészen más agy és test érkezett meg. Nekem mindenképpen könnyebb, ha csak táncosként kell létezni. Az alkotómunka összetettebb, nehezebb feladat, legalábbis én így élem meg. Először úgy volt, hogy markánsan benne tudok lenni az első darabban is, de abból kivettem magam, mert arra már tényleg nem maradt energiám. Az utóbbi időben nem tudtam igazán táncosként megjelenni a darabokban, de volt bennem igény erre, és többféle impulzus is ért az utóbbi időben, hogy táncoljak még. Végül is lehet, hogy nekem is ez volt az utolsó táncos feladatom, ilyen szempontból jó is, hogy nem hagytam ki.

– Reméljük, hogy nem így lesz.

– Tényleg nem tudom. Ritkán van az életemben úgy, hogy nem tudom, mi lesz majd. Sőt még talán ilyen helyzetben nem is voltam soha. Most valahogy nem tudom uralni ezt a helyzetet. Egyedül nem. Nem esne jól, ha egyetlen működő alternatívát csak a külföld jelentené. Többször is hívtak külföldre, de mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy itthon dolgozzam. Mindig azt akartam tovább vinni, amit elkezdtem építeni. Szívesen járok a világban bárhol, de számomra nincsen jelentősége annak, hogy az ember New Yorkban vagy Egerben építkezik-e. Én legalábbis nem érzem nagy különbségnek. Most azonban az az érzésem, ha nem sikerül Egerben folytatni a munkát, akkor valahogy az országot is el kell hagynom. Ezt feltétlenül kudarcként élném meg. Mert úgy érzem, hogy szinte mindent megtettem, hogy itthon dolgozhassak. Nem rajtam múlik a sorsom, hanem egy vidéki színészen.

– Most kitől számítasz segítségre?

– A fenntartótól. Csak és kizárólag a fenntartó segíthet. Egyszerűen csak egy technikai kérdés, hogy a közgyűlés elfogadja-e, hogy a 11 státusz különváljon a színháztól, és önálló egységként működjön tovább.