Győzni kell

 – Búcsúelőadás született az Olympiából Egerben: az előadás nagyon határozottan kimondott szavakkal zárul. Amikor azt kérdezik főszereplőtől, hogy mikor látják legközelebb, azt mondja: „sehol és soha többé.”

– Szó szerint ezekkel a szavakkal zárul a darab.

– De most valahogy mégis nagyon hangsúlyos lett ez a végleges búcsúzás a záróképben.

– Amióta megtörtént az igazgatóváltás Egerben, azóta minden előadásunk kap efféle felhangot. A nézők sok mindent megéreznek vagy beleéreznek az előadásokba. Ezt éljük át A Mester és Margaritánál és a Proliknál is. Most számomra is meglepően az Olympia is ilyen hangsúlyokat kap. Természetesen miközben próbáltuk, akarva akaratlanul is beszüremkedett a külvilág, és valóban kapott efféle hangsúlyokat a játék. De mi nem akartunk erről beszélni, nem akartunk direkt üzenni, mert ez elnehezítette volna az előadást.

Olympia (Bozó Andrea, Szabó Emília) - Fotó: Gál Gábor

– Mintha ezt az előadást felszabadultabban csináltad volna, mint A Mester és Margaritát. Mintha könnyedebben dolgoztatok volna.

– Más a két előadás műfaja. A Mester és Margarita az én defincióm szerint egy moralitás, az Olympia pedig egy vígjáték. Nyilván másképp viszonyul az ember ezekhez a műfajokhoz. A Mester és Margarita esetében maga a regény is súlyt adott a munkának. De nem gondolom, hogy azt az előadást görcsösen csináltam volna. Inkább arról lehet szó, hogy neked nem igazán tetszett az az előadás.

– A Mester és Margaritában az okozott számomra hiányérzetet, hogy miközben az előadás nagyon határozottan arról szólt, hogy ebben a világban nem lehet élni, annak megmutatása hiányzott, hogy milyen is ez a világ, amelyben nem lehet élni. A regényben ezt a húszas éveket bemutató moszkvai életképek jelzik, de ezek nagyrészt kimaradtak az előadásból.

– Hát igen, amikor dolgoztunk rajta, kidobta magából az anyag ezeket a kis életképeket. Tehát sok szempontból egy lecsupaszított világot lát a néző, és valójában a színészekben van ott ez az érzés. A húszas évek Moszkváját most nagyon sokan átélik.

– És miről akartatok beszélni az Olympia kapcsán?

– A magunk számára úgy fogalmaztam, hogy ez a darab győztesekről és vesztesekről szól, miközben senki nem akar veszíteni. Sem a bridzsben, sem a szerelemben. És a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét sem akarja elveszíteni az arisztokrata család, de pechükre a legjobb „bridzsjátékossal” hozza össze őket a sors. Ettingenék ki tudnak gúnyolni egy vidéki csendőr alezredest, de Kovácsnál megáll a tudományuk. Ma is egy olyan korban élünk, amikor nem szabad vesztesnek lenni. Harcolni kell azért, hogy győztesek legyünk. Az sem mindegy, hogy győztesnek mutatjuk-e magunkat, vagy valóban győzünk-e. Győzni kell – mindenáron.

Olympia (Schruff Milán, Bozó Andrea) - Fotó: Gál Gábor

– Nagyon fontos, hogy erőteljes monarchikus miliője van az előadásnak, hisz a darab a boldog békeidőkben játszódik egy osztrák fürdőhelyen. Ez megjelenik a rendkívül esztétikus díszletben és jelmezben is. Ugyanakkor a darab is és az előadás is megpróbál e mögé a csillogás mögé látni.

– Ezt én úgy fogalmaztam meg, hogy Molnár Ferenc egy pornográf szerző. A gondolatok szintjén borzasztóan pornográf. Miközben kimond egy mondatot, mögötte mélységes romlottság és társadalmi perverzió húzódik meg. De ennek a fájdalmai és küzdelmei is benne vannak a szövegben. Ez színészileg borzasztóan izgalmas és hálás feladatokat teremt. Mert arról szól a munka, hogy hányféleképpen lehet egy mondatot kimondani, és mögötte hányféle jelentést lehet felfedezni. Molnár azért is jó szerző, mert erre a legjobb értelemben vett „színpadi hazugságra” rengeteg lehetőséget ad.

– Színészileg nagyon határozott stílusa van az előadásnak. Az irónia minden gesztusban érzékelhető. Miközben mindenki eljátssza azt a szerepet, amit a társadalmi helyzete ráró, a színészek engedik, hogy a figurák mögé is lássunk. A fölény mögött ott van a szerencsétlenség, a győzelem mögött az elveszettség.

– Az volt a próbamódszerünk, hogy amikor nagyjából felvázoltuk az előadás rendszerét, akkor utána elég sokat foglalkoztunk azzal – valójában a fél próbaidőszak ezzel ment el –, hogy mik ennek a darabnak az emberi igazságai. Tulajdonképpen csak az utolsó héten kezdtük el a dekorációkat rárakni. Akkor arra törekedtünk, hogyan lehet mindezt könnyedebben, nagyvonalúbban csinálni. A jelmez nagyon sokat adott hozzá a színészi játékhoz. Ebben az előadásban a fiúk is fűzőt viselnek. Azaz Vajda Milán és Ötvös Andris is be van fűzve, ettől van egy tartásuk, és a fogalmazásmódjuk is ehhez igazodik. Tényleg nem szétzuhant figurákat látni.

– És hogy sikerült ehhez könnyedséget társítani?

– Amikor az utolsó héten a színészek felvették a ruhákat, az adott egy olyan levegőt az egész játéknak, ami meghatározta az irányokat is. Füzér Anni az egyik legjobb jelmeztervező az országban. Vele azt beszéltük meg, hogy tűpontosan csináljuk meg azt a kort, amelyben a történet játszódik. Tulajdonképpen innen jött Cziegler Balázsnak a fürdő ötlete is. Ha egy szalonban játsszuk, akkor gyönyörű helyszínt lehetett volna létrehozni, de nem lehetett volna azt érzékeltetni, hogy ez egy császári tér, és Ettingenék kivagyisága abban is megnyilvánul, hogy ők tulajdonképpen a császár fürdőjében kapnak helyet. És ők ezt így is fogják fel, mint egy nagyon komoly megkülönböztetett figyelmet, ami kijár nekik.

– Az előadás világához szervesen hozzátartozik a jelmez és a díszlet is, amelyek önmagukban is értékesek. Ezért olvastam meglepődve, hogy a téged váltó igazgató azt javasolta, hogy Kecskemétről kellett volna kölcsönkérni egy kastélybelső díszletét, és abban lejátszani az Olympiát, ugyanakkor a ruhákat pedig a jelmeztárból kellett volna összeszedni. Ezt azért érzem fontos megnyilatkozásnak, mert a színházi gondolkodás radikális megváltozására utal. Egyre több jelből érzékelhető az, hogy nagyon sokan – akik színházvezetői pozícióban vannak – megkérdőjelezik az autonóm színházművészet létét. Például azt, hogy minden egyes előadásnak külön világa van. Tehát nem lehet a jelmezét és a díszletét egy másik előadás díszleteivel és jelmezeivel helyettesíteni.

– Nézd, a pénztelenség nagyon sok kompromisszumra rákényszeríti az embert. Az Olympiában is megvannak azok a kompromisszumok, amelyeket még vállalni lehetett. Elárulhatom, hogy például az előfüggöny azért tüllfüggöny, mert ez volt raktáron, és arra már nem futotta a pénzből, hogy egy tisztességes előfüggönyünk legyen.

– Mégis illik az előadás világához.

– Erre törekedtem. Azért játsszuk azt, hogy egy kicsit áttetsző, áttört világ jelenjen meg. Nyilván a „talált tárgyakat” az ember átstilizálja, megpróbálja hozzá illeszteni az előadás világához. De nem hiszem, hogy az a kompromisszum vállalható lenne, hogy egy kölcsön kért díszletben csináljuk meg az előadást. Én továbbra is azt gondolom, hogy minden egyes előadás egy önálló műalkotás.

Olympia (Bozó Andrea, Kaszás Gergő, Szabó Emília) - Fotó: Gál Gábor

– Az utóbbi időben mintha az is megkérdőjeleződött volna, hogy azért érdemes egy darabot bemutatni, mert a rendezőnek, a társulatnak önálló véleménye, gondolata van Molnár Ferencről, Shakespeare-ről vagy akár Kacsóh Pongrácról. Mintha nem lehetne minden egyes előadás egy szuverén olvasata egy-egy darabnak, hiszen a klasszikusokat sokak szerint csak klasszikusan lehet játszani, mintha rögzítve lenne az, hogy miről szólhat mondjuk a Hamlet vagy a János vitéz.

– Ez egy tévút, ezzel nem lehet mit kezdeni. Igen, efféle gondolkodással több színházban találkozni. Az új igazgató kimondta, hogy 180 fokos fordulatra van szükség. Lehet, hogy ezen a téren is sor kerül majd Egerben hátraarcra. De én nem hiszem, hogy a jövő évad rendezői majd kölcsön díszletekben fogják megcsinálni az előadásokat Egerben.

– Vége annak a tíz évnek, amíg te voltál Egerben az igazgató. Én tudom, hogy a színház egy romlékony műfaj, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelen és nyom nélkül elmúlhat minden, ami Egerben történt.

– Nem hiszem, hogy nyom nélkül elmúlna. Azért a város közönségében ott vannak azok a nyomok, emlékek, ami miatt nem lehet könnyen kitörölni vagy semmisnek tekinteni az elmúlt tíz évet. Szerintem Blaskó Balázs is csak a nyilatkozatokban beszél a 180 fokos fordulatról. Például Radoslav Milenkovic fog itt jövőre rendezni. Ő az a rendező, aki az igazgatásom alatt nyolc előadást készített. De maga Blaskó Balázs is rendszeresen rendezett, és évente átlag két szerepet el is játszott. Mi ez, ha nem a folytatás?

– Csak azt gondolná az ember, hogy ha egy társulat eljut egy szintre, az valahogy generál egy ízlést, gondolkodásmódot. Hogy ennek nem lehet ilyen könnyen hátraarcot parancsolni, mint ahogy itt történik.

– Mi akadályozná ezt meg?

– A jó ízlés.

– Ugyan! De az is elképzelhetetlen, hogy Egerben a közönség táblákkal kivonuljon az utcára, és azt követelje, hogy ne így legyen. Bár hallottam, hogy a József Attila Színházzal kapcsolatban volt egy néző, aki szervezett efféle demonstrációt a társulat megmentésére. De efféle megmozdulást itt elképzelhetetlennek tartok.

Csizmadia Tibor

– Te részt vettél a színházi törvény előkészítésében is. Ennek van néhány értéke, például az, hogy az igazgatóváltás esetén biztosítani akar egyfajta folyamatosságot. Nem éles váltást, törést, hanem átmenetet képzel el: míg lezárja az évadot a régi igazgató, addig előkészíti az új a következőt. Ezzel szemben téged Blaskó Balázs megválasztásának napján felmentettek a további igazgatói teendők alól.

– Ez egy speciális helyezet. A törvény előkészítése során vita volt, hogy mi legyen az új igazgató belépésének határnapja, az augusztus vagy a február. A február mellet az szólt – amit te is mondasz –, hogy lépjen be valaki fél évvel korábban, tanulmányozza a színház működését, készítse elő a következő évadot, de ne legyen rajta olyan teher, ami megoldhatatlan feladatot jelentene számára. Így vettem át én is Egert Beke Sándortól tíz évvel ezelőtt. De Beke is bizonyos átfedéssel vette át a színházvezetést Gali Lászlótól. A mostani pályázat is ilyen átmeneti idővel lett kiírva. Aztán az új önkormányzat minél előbb a maga emberét akarta pozícióban látni. Ez összefügg az önkormányzati választásokkal. Engem nem ismertek, mert új garnitúra került a fenntartó megyénél pozícióba. Egyszerűen úgy gondolták, hogy a saját emberük iránt nagyobb a bizalmuk. És Blaskó ezt a helyzetet elfogadta. Azt gondolom, hogy az általad is idézett megnyilatkozásai – túl a jóakaraton és az ízlésen vagy ízléstelenségen – abból is fakadnak, hogy már évad közben döntéseket kell hoznia, például súlyos anyagi kérdésekről.

– De azért mégis csak a színházi törvény betűjével ellentétes, ahogy téged felmentettek.

– Hol számít most a törvény betűje? Sok minden ellentétes ezzel, ami mostanában történik.

– Te azzal a feltétellel fogadtad el a felmentésedet, hogy az évad az előzetes tervek szerint bonyolódik le.

– Így van.

– De azt olvasom, hogy ez végül nem így lesz.

– Nem így lesz. Tehát az önkormányzat nem tartotta be ezt a szerződési pontot sem.

– Mi változik?

– Messziről kezdem. Látszott, hogy 2011 nagyon rossz anyagi feltételek között lezajló év lesz az egri színház számára. Ezért én már 2010-ben megpróbáltam megvalósítani az évadunk nagy részét: négy nagyszínházi bemutatónk, egy gyerek- és egy stúdióbemutatónk is megtörtént az évad első felében. 2011-re az évadból csak a Gül baba című operettbemutatónk maradt, illetve a Csörgess meg! folytatásaként tervezett Hivatalszínház. Ennek a helyére került egyeztetési okok miatt az Olympia. Amikor a velem való megállapodás megszületett, szinte másnap kezdődtek az Olympia próbái. E bemutató után közvetlenül kezdődött volna a Hókirálynő próbaidőszaka is, amit Szegvári Menyhért rendezett volna. Ezekre a produkciókra is megvoltak a szerződések, megállapodások. Amikor a közös megegyezéssel történő távozás felmerült az önkormányzatnál, akkor azt mondtam, hogy ennek az legyen feltétele, hogy a hátralévő előadások úgy valósuljanak meg, ahogy az a próbatáblára ki van írva, ahogy a kötelezettségvállalások megtörténtek. Ők ebbe beleegyeztek. Ebből az Olympia megvalósult, de a Hókirálynőt az új igazgató kicserélte egy kisebb apparátusú produkcióra. Likviditási problémákra hivatkozik, a megye ugyanis nem adott még át a támogatásából csak annyit, amennyi a közalkalmazotti fizetésekre kell. Tehát a dologi kiadásokra, pont arra, ami a szerződésekben rögzítve van, nem utaltak át még egyetlen fillért sem. Ehelyett azt olvasom, hogy én félrevezettem a megyét. Ezzel szemben az az igazság, hogy a fenntartó pontosan tudta, mi mibe kerül, mert a közös megegyezésünk mellékletében ott vannak a szerződések, hogy kinek mennyi pénzt kell kifizetni majd az elvégzett munkáért. Ennyi a történet.

Csizmadia Tibor

– Van egy másik függő ügy is. Az egri színház történetében fontos esemény volt, hogy Barta Dóra vezetésével két évvel ezelőtt megalakult a tánctagozat. Róla azt mondta Blaskó Balázs, hogy Barta Dóra marad, ha maradni akar, hisz 2013-ig szól a szerződése, de a vezetői megbízatását visszavonja, mert azt szeretné, ha más vezetné a tánctagozatot.

– Az egri tánctagozat Dóra személyéhez kötődik. Azért jött létre, mert volt egy egri táncművész, akiben volt annyi energia meg erő, hogy létrehozzon egy tagozatot. A színház számára is előnyös a tagozat léte, mert a magasan képzett és tréningben tartott táncosok azon túl, hogy részt vettek a zenés darabokban, önálló bemutatókat is létrehoztak. Illetve több olyan előadás is született, amelyben – a két műfajt keverve – a táncosok és a prózai színészek közösen vettek részt. A Bifidus essensis vagy A kaméliás hölgy volt ilyen előadás. De a gyereknek szóló bemutatók egyike is mindig táncelőadás volt: korábban a Diótörő, most az Állatmesék.

– A helyzetet az teszi pikánssá, hogy az igazgatói pályázaton Barta Dóra Blaskó Balázs vetélytársa volt, és azt a saját bőrömön is tapasztaltam, hogy az új igazgatók nem szokták megtűrni az intézményükben a korábbi vetélytársakat. Ez egy rossz magyar szokás.

– Szerintem nem magyar szokás, bár Magyarországon valóban sokszor tapasztalni ilyet. Amikor én pályáztam az egri igazgatói posztra, akkor a jelöltek közül többen Moravetz Leventét támogatták. De én azután, hogy megkaptam az igazgatói megbízást, nem gondoltam, hogy nekik nem lenne helyük a társulatban. Blaskó Balázs, most úgy látom, mást gondol erről.

– Feltűnő volt, hogy a színházi emberek közül nem pályázott senki Egerre. Nem lett volna senki, akinek lett volna esélye, hogy valamit folytasson abból, ahová eljutott az egri társulat?

– Nézd, ma már a szakmai embereket annyira elkeseríti a pályáztatások során tapasztalható önkormányzat dominancia…

– …nevezzük egyszerűen politikai arroganciának…

– …hogy az, aki igazán ad magára, nagyon ritkán száll ringbe. Tíz évvel ezelőtt, amikor igazgató lettem, még jobb volt a helyzet.

– Igen, csak ennek az a következménye, hogy a színházművészetnek nem sok helye maradt.

– Így van.

– Te mint a Színházi Társaság elnöke, illetve maga a Társaság gondol valamit arról, hogy mit lehetne ebben a helyzetben tenni?

– Mit lehet tenni a politikai arroganciával szemben? Folyamatosan tiltakozni lehet. Esetleg tiltakozásképpen nem tartani meg előadásokat. De a közönséget nem lehet ezzel büntetni. Nyilván azon kell dolgozni, hogy a politika belássa, hogy neki is rossz, hogy ez a helyzet alakult ki. És hogy az arrogancia nem igazán célravezető eszköz. Pillanatnyi győzelmet adhat, de hosszabb távon nem jelent megoldást.

– A saját pályád hogy fog alakulni Eger után?

– Tanítok, meghívásokra rendezek. Tíz évig nem fogadtam el egyetlen felkérést sem. Az fog történni, ami Eger előtt volt. És nyilván keresek majd olyan helyzetet, ahol ezek a nagyon tehetséges színészek, akik esetleg most elkötelezik magukat máshová, majd egy szerencsésebb csillagzat alatt újra együtt tudnak dolgozni.