„A csalárd valóságból szerkesztett szilárd költészetet"

Az Othello 1603 körül íródott. Shakespeare itt is (mint a legtöbb művében) egy mástól átvett történetet alakít át. Az Othello esetében Giovanni Battista Giraldi (1504–1573) itáliai költő és író Hecatommithi című művében olvasható novella volt a forrása. Ebben Giraldi Cristoforo Moro (a beceneve „a mór") történetét dolgozza át, aki a velencei flotta admirálisa volt. 1505-ben kinevezték Ciprus helytartójának. 1508-ban 14 gályával visszaindult Velencébe. Candia felé hajóztak (a mai Kréta, akkor a Velencei Köztársaság része), a feleség titokzatos körülmények között, utazás közben eltűnt. 1515-ben újra megházasodott. Feleségül vette egy lezzei nemesember, Donato lányát, aki egy igen nehéz természetű hölgy volt, ezért fehér ördögnek (Demonio Bianco) hívták a háta mögött. 

Giovanni Battista Giraldi

„Giraldi történetében az egyetlen megnevezett szereplő Desdemona, a név görög jelentése szerencsétlen, az olasz pedig démontalan. A többi figura csak általánosságban van megnevezve úgymint: a kapitány, a Mór, vagy zászlós. Az eredeti történetben a zászlós epekedik Desdemona után, aki azonban elutasítja őt, ez sarkallta arra, hogy bosszút álljon. Othellóval ellentétben Giraldi mórja nem bánja meg szeretett feleségének megölését. Ezután a mór és a zászlós megszökik Velencéből, és csak később ölik meg őket. Giraldi erkölcsi mondanivalóját Desdemona által fejezi ki; az (európai) nőknek oktalanság feleségül menni másik fajta fiaihoz." )

Az Othello először 1604-ben került színre az udvar előtt a Whitehall palotában. 1610-ben a Globe színházban játszották. Az első kvartó kiadása 1622-ben, az első fólió kiadása 1623-ban jelent meg.

Shakespeare

„Shakspere hazájában Othellot tartják legtökéletesebb tragédiájának, s ha ez óriási alkotás közűl egyiknek vagy másiknak oda kell ítélni az elsőség pálmáját, bizonyára Anglián kívül is sokan lesznek, kik a mély tragikum, a szenvedély megrázó hangjai, a jellemzés igaz volta mellett a világos és meggyőző indoklásért, a fokozatosan és kitérés nélkül haladó cselekvényért, az egységes, minden ízében szorosan összeillő szerkezetért Othelloban csodálják a nagy költő legtökéletesebb alkotását. Színpadon, csak némileg megfelelő előadásban is, soha sem téveszti el megrendítő hatását, és a legnagyobb tragikus szinészek, Burbadgetől egész a korunkbeli kiváló Shakspere-tomácsokig, Othello szerepében aratták legfényesebb diadalaikat. Jellemző, a mit Greguss följegyez, hogy a legnagyobb magyar tragikus költőnek, Katonának, szinészkorában Othello volt legkedvesebb szerepe" – írta a Szász Károly fordítását kiadó könyv előszava.

Majd így folytatja: „A magyar színpadokon már a színészet első korszakában, a jelen század [azaz a 19. század] elején, előfordul Othello, »a velenczei szerecseny«. A nemzeti színházban eleinte Vajda Péter fordításában adták; a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában Szász Károly fordításában jelent meg, s azóta a színen is ezt használják. Othello legkitűnőbb ábrázolói a magyar színpadon Egressy Gábor és az idősebb Lendvay voltak; Jago Fáncsynak és Tóth Józsefnek, Desdemona az idősebb Lendvaynénak és Márkus Emmának alakításában nyerte eddig legméltóbb kifejezését."

Othello, 1799

Az első Othello-fordítás az erdélyi Boér Sándor nevéhez köthető, aki egy német változat alapján ültette át magyarra a művet. Ezt a változatot Kelemen Lászlóék 1794-ben el is játszották Kolozsvárott. Az első angol eredetiből készül fordítást Vajda Péter (1808–1846) költő, drámaíró, pedagógus, evangélikus gimnáziumi tanár készítette az 1830-as években. Ezt 1842-ben el is játszotta a Pesti Magyar Színház, de Bajza József egy esszéjében ekkor megkérdőjelezte a fordítás hitelességét.

Az 1860-as években indította el a Kisfaludy Társaság Shakespeare minden munkájának kiadását. Ebben a sorozatban jelent meg Szász Károly (1829–1905) református lelkész, püspök, költő, drámaíró, műfordító, esztéta, politikus több Shakespeare-fordítása, elsőként az Othello 1864-ben. 1869-ben a Nemzeti Színház be is mutatta a fordítást Paulay Ede rendezésében. Az előadást a 19. században többször felújították.

1929-ben Harsányi Kálmán (1876–1929) költő, író, drámaíró, színikritikus készített új Othello-fordítást, amit be is mutatott a Nemzeti Színház. 1937-ben Németh Antal is színpadra állította Harsányi fordítását a Nemzeti Színházban.

Nemzeti Színház, 1949 (Major Tamás, Tímár József)

1949-ben Mészöly Dezső (1918–2011) író, költő, műfordító, dramaturg készített új fordítást az Othellóból. Ezt a Nemzeti Színház Nádasdy Kálmán (1904–1980) rendezésében mutatta be. (Othello: Tímár József, Jago: Major Tamás, Desdemonda: Szörényi Éva). Az előadást 1954-ben felújították, de a darab próbái Nádasdy Kálmán Kossuth-díjas főrendező távollétében Major Tamás vezette. Ekkor már Bessenyei Ferenc játszotta Othellót, Gábor Miklós Jagót. Ezt a Nádasdy–Major rendezést 1962-ben felújították a Nemzetiben. Bessenyei Othellója mellett Jagót ismét Major Tamás játszotta, Desdemondát pedig Kohut Magda.

Mészöly fordítását sokfelé játszották vidéken is, Debrecenben (1952), Kecskeméten (1957, itt is Németh Antal volt a rendező), Szolnokon (1960), Győrben (1960), Pécsett (1963), Veszprémben (1964, rendező ismét Németh Antal), Miskolcon (1964), a vidéket járó Déryné Színházban (1966), Kaposvárott (1966), Békéscsabán (1968).

Nemzeti Színház, 1962 (Major Tamás, Bennyenyei Ferenc)

Szintén Mészöly fordításában mutatták be 1973 szeptemberében Ádám Ottó rendezését a Madách Színházban. „Színházi életünk hosszú ideje nélkülözi az igazi, a jelző nélküli sikert. Azt, amely nem közönség- és nem szakmai siker, hanem a kettő együtt – tehát siker" – írta az előadás kapcsán Szántó Erika. „Ádám Ottó Madách színházbeli Othello-rendezése szinte ünnepi lelkesedést váltott ki, élményt, s az élménybe való belefeledkezés lehetőségét nyújtotta sokaknak, s a teljes azonosulás szellemi-érzelmi örömét szerezte meg elképzelése legtöbb elemzőjének is."

Az előadásban ismét Bessenyei Ferenc játszotta Othellót. „Én gyermekinek látom Bessenyei Othello-arcát" – írta az alakításról Koltai Tamás. „Vonásai nyugodtak, mint azoké, akiket sohasem ért csalódás. Bessenyei Othellója még sohasem csalódott az életben. Vagy elkényeztette őt az élet, vagy kívül maradt az életen. Az első lehetőséget kizárhatjuk. Színes bőrűnek lenni és magas rangot viselni egy olyan világban, ahol Brabantiók vannak, nem lehet keserű tapasztalatok nélkül. Marad a második: Othello gyermeki lelkülete, amely megóvta a valóságtól, de egyúttal kívül is rekesztette a realitásokon."

Madách Színház, 1973 (Bessenyei Ferenc, Piros Ildikó)

Majd hozzáteszi: „Ádám Ottó rendezését látva, először nem értjük, hogyan lehet előadni az Othellót a társadalmi motívumok gondos kidolgozása nélkül. Rövidesen nyilvánvalóvá válik: Bessenyei Othellója számára teljesen mindegy, hogy a világ jó-e vagy rossz. Aki egy Brabantio mocskolódásait ilyen szelíd nyugalommal tudja végighallgatni, ahhoz a világ – legyen bármilyen – nem ér föl."

Az 1973-as előadás nagy újdonsága az volt, hogy a főszereplője Jago lett. Ezt Huszti Péter játéka is megerősítette. „Huszti Péter Jago-alakítása nemcsak hosszú évek óta az egyik legérdekesebb színészi teljesítmény, hanem meggyőződésem az is, hogy ez a gazdag és soktitkú alakítás nem egy magányos színészi erőfeszítés eredménye, hanem Ádám Ottó rendezői elképzelésének sikeresen megvalósult lényege" – írta Szántó Erika. A színháztörténeti elmozdulást, amelyet a Madách Színház előadása jelentett az Othello magyar színpadi életében, Szántó Erika így érzékelteti: „Mindeddig jobban ismertük és szerettük az Othellóban a megrázó példabeszédet, a zengő költeményt, mint a drámát. S bármennyire paradoxonnak tűnik, mintha nem is hittük volna igazán az annyiszor »legszebbnek« nevezett Shakespeare-drámának nevezett drámáról, hogy tényleg az. Hogy dráma. Sem élő emlékeinkben, sem színháztörténetünkben nem lelni nyomát, hogy valaki megpróbálkozott volna a mű alakjait kimozdítani az eleve elrendeltség állapotából. Úgy tűnik, Jago mindig úgy lépett a színpadra, mint aki kegyetlen intrikusként jött a világra."

Madách Színház, 1973 (Huszti Péter)

Ezzel szemben „Huszti Péter úgy játssza el szerepét, mintha sosem hallott volna arról, hogy valaha máshogy is játszották. Sőt: mintha sosem hallott volna erről a Jagónak nevezett valakiről. Az ő Jagója úgy jelenik meg a színpadon, úgy kezd élni, beszélni, mozogni, mint akinek fogalma sincs róla, hogy ennek az egésznek milyen rossz vége lesz. Elbizakodott, fiatal és gyanútlan. Kegyetlen, mint mindenki, aki még keveset élt, keveset szenvedett. Könnyedén hazudik, csal, gazdálkodik mások hitével, érzelmeivel, mint mindenki, akit a környező világ erre biztatni látszik".

Egy komáromi (1975) és egy kecskeméti (1988) előadás után az Othello következő fontos bemutatója 1989-ben Kaposvárott volt. Ekkor Eörsi István új fordításában játszották a darabot. Az előadást Ács János rendezte, Othellót Lukáts Andor, Jagót Kulka János, Desdemonát Nagy-Kálózy Eszter alakította. Kovács Dezső így jellemezte az előadást: „lehetséges és koherens »olvasat« az, amelyet ez az előadás nyújt: a testiség, az ösztönvilág középpontba állításával megváltozik a játék tétje, s nem Othello idegensége, kivetettsége kerül a dráma centrumába... Othello elsősorban biológiai lény, olyan férfi, aki feltehetőleg éppen férfiúi különlegességével szerzi meg Desdemonát, aki történetesen fiatal, tapasztalatlan és erényes velencei lány... Desdemona e játékban az a kivételes érzékenységű lány, aki valószínűleg az első testi kapcsolatot, mint az érzékiséget felszabadító mágikus erőt tapasztalja meg, de azt – partnere szerecsensége miatt – mindjárt társadalmi devianciaként kénytelen átélni, s mivel erényes és becsületes, e deviancia mellett hűséggel kitart, bármi áron is megvalósítja szerelmét a mórral."

Kaposvár, 1989 (Lukáts Andor, Nagy-Kálózy Eszter)

1991-ben Miskolcon ismét Mészöly Dezső fordításában játszották a darabot. (A rendező Galgóczy Judit, Othello: Gesztesi Károly, Jago: Szervét Tibor.) 1993-ban a nyíregyházi színházat igazgató Verebes István rendezte meg színházában az Othellót. (Ő Mészöly Dezső és Kardos László fordításából saját szövegváltozatot készített. Othello: Safranek Károly, Jago: Kerekes László.) „Az előadást ugyanaz az emblémaszerű kép keretezi: Othello a karjaiban tartja s a magasba emeli Desdemonát mint elnyert szerelmét és zsákmányát, mint társát és áldozatát. Innen indul a történet, és ide tér vissza, az előadás elhagyja a végkifejlet részletezését, nem látjuk Emília és Othello halálát, nem halljuk a Jagóra kimondott fenyegető ítéletet. Mindezt a kezdő kép megismétlése, illetve kiegészítése helyettesíti: három maszkos alak takarja el a feleségét karjaiban tartó mórt. Hátul halványkék ruhás-álarcos, galamb formájú kalapot viselő figura áll, előtte egy másik, bronzbarna ruhájú s álarcú figura, akinek maszkja egy szarkofág férfifejét éppúgy idézi, mint az oroszlán vagy a Nap képzetét is. Legelöl pedig – mint a legvégső diadal mindenen uralkodó birtokosa – fekete öltözetű, csontfehér álarcú figura látható. Ők hárman a főszereplői az előadást átszövő némajátékoknak, táncos betéteknek, s gyakran a drámai jelenetek hátterében is megjelennek. Mindez azt is jelenti, hogy Verebes rendezése nemcsak konkrét emberi történetként, hanem három, világot meghatározó princípium küzdelmeként is értelmezte a történetet. A szerelmet, békességet képviselő nőiség, a hatalmi harcokat, erőt próbáló játszmákat indukáló férfias magatartásmód, s a minden emberi küzdelem közös eredőjeként meghatározható halálelv örök küzdelme fogalmazódik újra Desdemona, Othello és Jago történetében" – írta az előadásról Sándor L. István.

Nyíregyháza, 1993 (Kerekes László, Safranek Károly)

Még 1948-ban készült, és 1960-ban megjelent Kardos László Othello-fordítása, de ez először csak 1995-ben került színre. (Ekkor Ivánka Csaba rendezte a Várszínházban a darabot, Othellót Oszter Sándor, Jagót Rubold Ödön játszotta.) Ugyancsak Kardos fordításából készült a következő színháztörténeti jelentőségű bemutató: 1995-ben a Budapest Kamaraszínházban Ruszt József rendezte a művet. Othellót az akkor végzett Kamarás Iván, Jagót pedig Gálffy László játszotta. A két 1995-ös előadást így veti össze Szántó Judit: „A hagyományos Othello-felfogás – a várszínházi is – abból indul ki, hogy Othello csak külsőleg más, és ezért csak gazembereket ingerel támadásra, azokat, akik nem törődnek vele, hogy a sötét bőrű idegen bévülről éppolyan, mint környezete, sőt, adott esetben többet ér náluk. Ruszt – a dráma legfrissebb recepciótörténetében nem elsőnek, de engem a komparatisztika a színházi élmény közvetlen egyidejűségének izgalmához képest soha nem érdekel – a másság belső tünetein és következményein tűnődött el, és megállapította: Othello belsőleg sem lehet olyan, mint a többiek, mert másra van kondicionálva.

Budapesti Kamaraszínház, 1996 (Gálffy László, Kamarás Iván)

Először is kizárt, hogy anyanyelvi szinten beszéljen olaszul (azaz angolul, illetve magyarul), amely körülmény – tudjuk – anyanyelvi környezetben azonnal spontán reakciófolyamatokat indít el (lám, még szerelmes felesége is játékos csúfolódással utánozza fura akcentusát), de más egész viselkedése, mozgása, mimikája, reflexkészlete, támadó és védekező mechanizmusa is. Othello Velencében kicsit olyan, mint a 168 óra-beli Ódzsé Szabolcsban, nemcsak azért, mert a szabolcsi fehérek másnak látják, hanem mert valóban más is. Kívül-belül. Esete határeset: kevés mór emelkedik Velencében ilyen magasra – de kevés velenceit is lehetne ilyen könnyen ledönteni egyszer már kivívott pozíciója talapzatáról. (Hasonlóképpen lenne Ódzsévá egy velencei a mórok között; ez már csak így van.) Vagyis: Othello és Jago itt valóban feltételezi egymást. Jago provokálva van; ezt az Othellót nem könnyű tudomásul venni, még kevésbé napi érintkezésben s legkevésbé főnökként elviselni."

1998-ban is két bemutatója volt az Othellónak. Békéscsabán Mészöly Dezső fordításában Konter László rendezésében játszották (a címszereplő Karczag Ferenc volt, Jagó Gáspár Tibor). Pécsett Kardos László fordítását Csiszár Imre vitte színre (Othello: Balikó Tamás, Jagó: Fillár István). A következő évben ugyanezt a fordítást Kiss Csaba vitte színre, előbb a Gyulai Várszínházban, majd az Új Színházban. (Othello: Gáspár Sándor, Jago: Bubik István) „Kiss Csaba az indulatokról, pontosabban két, jól leírható, gyilkos gyűlölettípusról beszél Shakespeare ürügyén: a kisebbrendűségi érzésből születettről és a féltékenységből fellángolóról. A kettő között nincs értékkülönbség, hiszen mind a kettő őrült öldöklés bölcsője: Jago ármánykodása semmivel sem visszataszítóbb, mint Othello vérgőzös dúvadsága. Ugyanakkor ebben az értelmezésben nincs jelentősége sem Othello bőrszínének (szó sincs arról, hogy idegennek tekintenék akár Velencében, akár Cipruson), sem a külvilág eseményeinek" – írta az előadásról Karsai György.

Új Színház, 1999 (Györgyi Anna, Gáspár Sándor)

A 2000-es évek Othello-bemutatóinak sora Debrecenben kezdődött. A 2002-es előadást Gárdos Péter rendezte, Othellót Gesztesi Károly, Jagót Széles László játszotta vendégként. Ugyanebben az évben Győrben Tordy Géza is színre vitte (Othello: Gáti Oszkár, Jago: Epres Attila). A következő évben Tatabányán Koltai M. Gábor rendezte (Othello: Menszátor Héresz Attila, Jagó: Huszár Zsolt). „A tatabányai Othello a húszas éveiben járó korosztály életérzésdrámája. Koltai M. Gábor hangsúlyozottan fiatal előadást rendezett, minden szereplője nagyjából ugyanannak a generációnak a tagja. Ettől nem csökken a féltékenységtragédia ereje, de megerősödik a darabon végighúzódó pozícióharc. E koncepcióból egyértelműen következik, hogy ez az Othello Jagóról szól. Huszár Zsolt nem ördögi intrikust játszik, de nem is a gonoszkodásban, mások tönkretételében mint intellektuális kihívásban élvezkedő manipulátort eleveníti meg. Az ő Jagójának valóban létkérdés, hogy a mór hadnagya legyen" – írta az előadásról Nánay István.

Sepsiszentgyörgy, 2004 (Kicsid Gizella, Pálffy Tibor)

2004-ben Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi László rendezte az Othellót. „A sepsiszentgyörgyi Othello egy fejjel magasodik ki a többiek közül – lelki értelemben. A Pálffy Tibor játszotta figurának nem az alkata, hanem a belső ereje »hadvezéri«. Rend van benne, tudja a dolgát, ismeri a helyét a világban. A létezés más minőségét képviseli, mint a többiek. Ebből a magabiztosságból fakad, hogy könnyed játékokra is képes. Például minden ismerősével eljátszik egy-egy néma akciót, amikor megérkezik Ciprusra. Cassióval (Mátray László) például egy mímelt párviadalt játszik le, bizonyára szokásos férfias bajvívásaikat idézve meg. Jago (Váta Lóránd) felé pedig hanyag mozdulattal egy láthatatlan tőrt hajít, melyet – elképzelt mozgását követve – a zászlósa karjába vezet. Nem veszi észre, hogy ez a vesztessé minősítő helyzet mélyen sérti Jagót – némileg magyarázatot adva arra is, hogy mi mozgatja a férfit. Pálffy Othellója először merő képtelenségnek tartja Jago feltételezéseit. De a lehetetlent a képtelenségek irányította valóságban csak egy paraszthajszál választja el a valószínűtől. Nem magában kezd el kételkedni, amikor fontolgatni kezdi Jago feltételezéseit, inkább a körülötte lévő valóság természetét kezdi el kiismerni" – írta az előadásról az Ellenfény.

Szolnok, 2005 (Alföldi Róbert)

A következő év elején Szolnokon is színre került a darab Telihay Péter rendezésében. „A szolnoki előadás indítása azonnal Jagóra tereli a figyelmet. Ő áll viharkabátban az előtérben, majd lényegében az ő monológja indítja a produkciót. A vihar folytatásaként egy belső vihar fokozatai tárulnak fel, Alföldi Róbert Jagójában eleve túlfűtött szenvedélyek dúlnak: sérti a mellőzöttség, indulatot gerjeszt benne a méltatlanság, hogy nem őt választotta a mór vezér hadnagyává. Frusztrált önérzete bosszúra sarkallja. Minden, amit ravasz kiszámítottsággal ezután tesz, ebből az elvakult dühből vezethető le" – írta az előadásról az Ellenfény.

Vígszínház, 2009 (Fekete Ernő, Nagy Zsolt)

2009-ben a Vígszínházban Eszenyi Enikő állította színpadra az Othellót. „Nagy Zsolt Othellója eleinte túl magabiztosnak, kissé macsósnak, már-már pökhendinek tűnik. Nem egy robosztus mázlistát játszik, de nem is egy naiv figurát, hanem egy zömök energiabombát, egy szenvedélyes fiatal férfit, akiben fortyog a könnyen koordinálhatatlanná váló, kivételes erő. A karakter különböző arcai (a boldog, a megzavart, illetve a gyilkosság után nyöszörögve megtört) élesen különböznek egymástól, ám Othello bukása így sem katartikus, és nem megrendítő. Ebben nagy szerepe van annak, hogy az a kivételes szuggesztív erő, ami a kisebb terekben vagy egy lakásszínházban (Szörprájzparti) sugárzik Nagy Zsoltból, a hatalmas színpadon valahogy elvész." Jagóként „Fekete Ernő fellépésével, orgánumával uralja a teret. Alakítása igazán nagyszínpadi, ám ereje az Othellóval folytatott dominanciaharcban is megmutatkozik. Elsősorban a mindenek felett álló, kivételes intellektusával diadalmaskodik. Fekete azonban a karakter frusztrációit is hitelesen ábrázolja (karrier; megaláztatások; ő is féltékeny Cassióra, így a bosszú az övé is). Érezzük, mennyire fájó pontok ezek saját identitásában, így változtatja Fekete Ernő játéka kétarcúvá a figurát: egyben emberivé az egyébként ördögit, a sokszor taszítóan hímsoviniszta Jagót" – írta az előadásról az Ellenfény.

2011-ben az Othello sajátos feldolgozása került színre Sepsiszentgyörgyön az M Stúdió produkciójában. Az Othello és hőn szeretett Desdemonája című előadást Mihai Măniuţiu rendezte, Othellót Györgyjakab András, Desdemonát Györgyjakab Enikő, a három Jagót Dávid Attila Péter, Nagy Attila, Szekrényes László játszotta. 2014-ben Szegeden Bodolay Géza vitte ismét színre Szász Károly fordítását. (Othello: Kárász Zénó, Jago: Pataki Ferenc, Desdemona: Gidró Katalin.)

M Stúdió, 2011

Ugyanebben az évben Zsótér Sándor rendezte a darabot W. S. Othello címmel. A darabhoz maguk az alkotók, Ambrus Mária, Ungár Júlia és Zsótér Sándor készítettek magyar szöveget. Most Kecskeméten Rusznyák Gábor is ebből a szövegváltozatból rendez előadást. „Ambrus Mária díszlete egy közepesen tágas konyhát formáz, megágyazva ezzel a minden emelkedettségtől mentes játéknak." „Jago úgy viselkedik, mint egy ordenáré házmester. Hangoskodik, csörtet, gesztusai vulgárisak. Mindenkire megjegyzéseket tesz, káromkodik, handabandázik. Cselszövései voltaképpen gyermetegek. Az intellektuális intrikus szerepköréhez semmi köze; nem szellemi fölényével manipulálja az embereket, hanem hangerejével, azzal, hogy szinte rátelepszik mindenkire. A szerepet alakító Rába Roland játéka hangsúlyozottan teátrális, nem pusztán túlzásai miatt, hanem azért is, mert gyakran reflektál a figurára, sőt, a színpadi helyzetre is: voltaképpen mindvégig sajátos narrátora az előadásnak, néha pedig egyértelműen »kifelé«, a nézőknek játszik.

Stúdió K, 2014 (Kaszás Gergő, Földeáki Nóra)

Othello (Kaszás Gergő) mór vagy néger voltának nincs különösebb jelentősége az előadásban. Az őt körülvevő közeg nem feltűnően rasszista, az sem látszik, hogy Othellóra csupán hasznos katonaként tekintenének, amúgy pedig iszonyodnának tőle, vagy egzotikus vadállatként kezelnék. ... Othello elsősorban azért más, mert mentesnek látszik az őt körülvevő közeg harsányságától, vulgaritásától. Formátumnak tűnik, természetes hát, hogy a kisszerű közeg – ha már asszimilálni nem tudja – elpusztítja" – írta az előadásról az Ellenfény.

2015-ben Telihay Péter ismét megrendezte az Othellót, ezúttal a József Attila Színházban (A címszereplő Nemcsák Károly, Jago: Szalma Tamás). 2018-ban a MU Színházban a győri RÉV Színházi és Nevelési Társulat és a KB35 Inárcs Társulat közös produkcióját mutatták be. (A rendező és a címszereplő: Balla Richie.) 2018 végén volt az Othello újabb premierje, Kiss Csaba másodszor is megrendezte a darabot, ezúttal a Nemzeti Színházban. (Othello: Horváth Lajos Ottó, Jago: Farkas Dénes.)

Nemzeti Színház, 2018 (Horváth Lajos Ottó, Ács Eszter)

„Tragédiát látunk, feketében, fehérben. A fehér: a világ világossága, minden szín együtt. A fekete: a sötétség, a színek teljes hiánya. A fekete a bűn, a fehér az erény. Ami rossz, az rút; a jó eszményi egységet alkot a széppel. Igaz ez? Milyen színű ott az igazság, ahol Jago fehér, Othello fekete? Tudnunk kellene, hiszen csak meg tudjuk különböztetni a feketét a fehértől. Látjuk, és mégse tudjuk. Olyan színjátékot látunk, amely megzavarja értelmünket és érzékeinket. Előttünk áll az erkölcsi képlet, s mi képtelenek vagyunk különbséget tenni a jó és rossz között. Lehet, hogy bennünk van a hiba; emberek vagyunk, nem csalhatatlanok. Mint ahogy embereket mutat be a tragédia is, a csalárd valóságból szerkesztett szilárd költészetet" – írja az Othellóról Géher István.

A nagylead: a kecskeméti színház Othello-bmutatója

A darab Szász Károly fordításában

Almási Miklós esszéje a darabról

Koltai M. Gábor jegyzetei az Othellóról