Aki egészen egyedül van

Ez a darab nem tartozik a gyakran játszott Ibsen-drámák közé. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen ősbemutatót tartott belőle a Katona. Bár az 1882-es darabot (melynek eredeti címe: En folkefiende) már 1891-ben műsorára tűzte a Nemzeti Színház (Vikár Béla fordításában Népgyűlölő címmel), de csak négy előadást tartottak belőle.

1966-ban Hajdú Henrik újrafordította a művet (A hazaáruló címmel, amely a Magyar Helikon kétkötetes Ibsen kiadásában jelent meg), de színházak nem játszották, helyette Arthur Miller 1950-es átdolgozását vették elő (Vajda Miklós fordításában). Ezt mutatta be A nép ellensége címen 1974-ben Szinetár Miklós rendezésében a Nemzeti kamaraszínpada, az akkori Katona József Színházban (ami a mai helyén működött). (Dr. Stockmannt Kállai Ferenc, a fivérét, a polgármestert Őze Lajos játszotta. Az előadás a Katona átépítése idején, 1978-ban – a főszereplőket tekintve változatlan szereposztásban – átkerült a Nemzeti színpadára.) De Miller átdolgozását játszotta 1989-ben a Vígszínház is Balikó Tamás rendezésében Tordy Géza és Vallai Péter főszereplésével. (Ugyanebben az évben az újvidéki színház Hajdú Henrik fordításában mutatta be az Ibsen-művet.) Ugyancsak a Miller-féle változat ment Békéscsabán 1995-ben (rendező Konter László, főszereplők Gáspár Tibor és Karczag Ferenc), 2004-ben Győrben (Ács János rendezésében, Gáti Oszkár és Maszlay István főszereplésével) és Pécsett 2008-ban (Csiszár Imre rendezésében Pál András és Széll Horváth Lajos főszereplésével).

Most a Katona József Színház visszatért az eredeti Ibsen-műhöz, és ehhez új fordítást készíttetett Kúnos Lászlóval. A fordító mellett a dramaturg, Török Tamara is alapos munkát végzett a szöveggel: az eredetileg öt felvonásos művet a Katonában egy részbe sűrítették. Ám ebben az alig több mint másfél órás előadásban rendkívüli erővel szólal meg Ibsen 131 éves szövege.

A legfeltűnőbb ebben a szövegváltozatban a darab aktualitása. Már-már túlontúl direkt is a megfeleltethetőség a napi hírekkel. „Bekapcsolom a rádiót, és ezt hallom benne" – magyarázza elégedetlenül az előadás után a ruhatár felé menet a lépcsőn egy fiatalember, és partnere egyetértően kontrázza: semmi újat nem kapott az előadástól. Hiszen minden ismerős számára, ma is (még mindig / már megint) ugyanígy zajlik minden, mint ahogy azt a darab ábrázolja. Ehhez hasonló felvetések néhány írott kritikában is megfogalmazódnak: mit tud hozzátenni egy ilyen előadás ahhoz a tudásunkhoz, amit nap mint nap a hatalom és a tömegmédiák működéséről, manipulációiról közvetlen tapasztalat útján szerzünk? Vagy másként feltéve a kérdést: tud-e egy A nép ellenségéből készült előadás többet, mélyebbet megmutatni a köz ügyét érintő kérdésekről, mint a valóságot közvetlenül, a konkrét történések által megragadni kívánó tényfeltáró újságcikk vagy riport?

Eredetileg a darab alapötletét is egy valós újsághír adta: egy fürdőorvos rájött, hogy a városában épült gyógyfürdő vizét kolerabacilus szennyezi, és óvintézkedéseket követelt. A fürdővendégek természetesen eltávoztak, és a belőlük élő helybeliek bosszúból beverték az orvos ablakait. Ez az eset napihírként nem több, mint botrány: szenzációértéke van. Ibsen azonban meglátta benne, mögötte azt a „kis mechanizmus"-t, a (kis)polgári érdekérvényesítés és érdekféltés elvakult működésmódját, ami, ha kell, szembemegy az igazsággal, és maga alá gyűri azt. Ha tézisdrámaként olvassuk, A nép ellensége ennek a kishatalmi erőtérnek a modellje, s egyben az ezzel szembeszegülő „magányos harcos" finoman ironizált apoteózisa. Zsámbéki előadása azonban nemcsak azt mutatja meg metsző élességgel, hogyan működik a közélet, hanem azt kínálja – apró részletekbe menően – szemlélendő, vizsgálandó tárgyul, azt teszi átláthatóvá, hogy milyen emberi magatartások, gyengeségek, meghatározottságok, szilárdabb vagy erősebb vállalások, ill. megbicsaklások bukkannak fel a dráma által felvetett helyzetekben. Ezek végigkövetése pedig nemcsak felelevenítheti a saját személyes tapasztalatainkat, hanem új szempontokat is tud adni hozzájuk, új felismerésekhez képes vezetni a figyelmes nézőt.

Ezt a vizsgálódást segíti a Katona előadásának tere is (tervező: Khell Csörsz). Az üres színpadot határoló fekete falakat (amelyeket teljes pőreségükben már láthattunk A mizantrópban) egyszerű fekete függönyök fedik. A tágas tér közepén egy peremmel határolt fém „medence": ez a sötét ürességből kihasított térdarab a játék helye. Seszínű bútordarabok (mintha sár száradt volna rájuk), székek, asztal jelzik az egyes helyszíneket, a doktor lakását, a szerkesztőséget – a személyes kisvilágokat. A nagy ürességben zajló kicsiny játszmák – így is fordítható A nép ellensége tere. Ám Zsámbéki azt is jelzi, hogy ezek a privát történések sosem maradnak meg a falakon belül: a háttérben, a félhomályban ott gyülekeznek azok a szereplők is, akik csak később lépnek be a történetbe. Ettől a konstrukciótól csak a népgyűlés jelenetében tér el az előadás, amikor is hirtelen megnő a játéktér: kivilágosodik az egész színpad, hátulra valószerűtlenül magas székeket állítanak be (ezeken kap helyet a „nép" és választott képviselői), azaz vertikálisan is kitágul a világ. De egy újabb dimenziót is behoz ez a jelenet: a jelen lévő és állandóan dolgozó operatőr a tömegtájékoztatás virtuális világát is meg tudja jeleníteni a színpad elején ide-oda tologatott fehér paravánon.

A darabot – és az előadást – az is aktuálissá teszi, hogy a mai politikai életünk fő mozgatója (és nem csak Magyarországon) szintén a botrány. A megbotránkozás (és másik oldalról a megbotránkoztatás, vagyis a megbotránkozás felkeltésére irányuló cselekvés vagy kijelentés) lett mára a közéleti kommunikáció alapformája. A botránykommunikáció természetéhez pedig hozzátartozik, hogy benne a hangsúly a botrány tárgyáról nagyon gyorsan áthelyeződik a diskurzusba bekapcsolódók önreprezentációjára, így válik a mai közbeszédünk a személyes érdekérvényesítési törekvések küzdőterévé. Mindeközben lényegében tisztázhatatlanná lesznek a valódi problémák, mert racionális érvek helyett az elvakultság irracionális erői szállnak egyre vadabb csatába egymással.

Ezt a csatát követhetjük végig a Katona előadásában is. A kiindulópontja az, hogy Doktor Tomas Stockmann (Fekete Ernő) fürdőorvos jelentős felfedezést tett. Feltűnt neki ugyanis a sok megbetegedés a fürdővendégek közt, és a vizet kezdte vizsgálni. Mintákat küldött belőle bevizsgálásra az egyetemre, és az eredményről most értesül: „Kimutatták, hogy rothadó, organikus anyagok, infuzóriumok találhatók a vízben – méghozzá nagy mennyiségben. A vizünk tehát ártalmas az egészségre – mind ivóvíz, mind fürdővíz formájában." A doktor nem titkolt büszkeséggel cselekvést sürget, és már el is készítette a javaslatot a fürdő igazgatóságának a vízvezetékrendszer átépítésére. Fekete Ernő Stockmannja láthatóan nem csak megoldandó problémát lát a víz szennyezettségében, hanem elégtételként is fogadja azt, hiszen annak idején a javaslata ellenére építették meg a vízgyűjtőmedencét túl alacsonyra (és ez az oka annak, hogy fertőző víz jut a város éltető forrásaiba). Egy egészen apró szövegbeli változtatás (pontosítás?) azonban új megvilágításba helyezi a kérdést az előadásban: itt Stockmann világosan az egész város ivóvizét nevezi mérgezőnek, nem csupán a fürdőét. Ettől válik különösen drámai, szép pillanattá az, amikor a diadalittas Stockmannt döbbenten kérdezi domborodó hasú felesége (Rezes Judit): „De miért tartottad titokban?" Kérdésében a védtelen, fejlődő élet kap egy villanásnyi figyelmet, s hogy mennyi lesz a foganatja, azt az utolsó kép mutatja majd meg: Stockmannék növendék fia arccal zuhan a padló alól megállíthatatlanul bugyogó sárba.

A doktor felfedezése mindenkit felvillanyoz a környezetében. Ismerősei sorra meglátogatják a dicsőséget mint jó puncsot kortyolgató Stockmannt, hogy gratuláljanak neki, és felajánlják segítségüket. De nem a veszély ébreszti fel tettvágyukat, a látogatók kimondva, kimondatlanul azt kutatják, hogyan fordíthatnák a saját hasznukra a szenzációt. Stockmann apósa (pontosabban a feleségének a nevelőapja), a mogorva Morten Kiil (Ujlaki Dénes) például ügyes tréfának tartja az ötletet, hogy „valamilyen állatok kerültek a vízbe", „de látni nem látja őket senki", amivel – szerinte – Stockmann a polgármestert próbálja lóvá tenni. Régi sérelmét látja így megtorolni: „kiszavaztak a képviselőtestületből, és kiebrudaltak a bizottságból is. De most megkapják érte a magukét."
Hovstadt, a Népújság főszerkesztője (Ötvös András) egyből szimbolikusan értelmezi a felfedezést, és politikai síkra akarja terelni az ügyet. Szerinte a fertőzés nem „a talajból szivárog", a mölledali mocsárból", hanem „egészen másfajta mocsárból". Amikor Stockmann visszakérdez, hogy mire gondol, kifejti, hogy „a város ügyeinek intézése a vezetők egy kis csoportjának kezébe került. Akik nem vezetők, azok is az ő híveik és barátaik... ők uralkodnak, ők irányítanak mindent a városban". És azt is bevallja, hogy lapját politikai célokra akarja használni. „Azóta tervezem, hogy szétrobbantom a hatalom birtokosainak ezt az összetartó körét, amióta átvettem a Népújságot."

De felkeresi Stockmannt az óvatoskodó Aslaksen (Bán János), a háztulajdonosok egyesületének elnöke (és az antialkoholisták egyesületének titkára) is. Ő „az egyszerű emberek, a város polgárainak", a „többség"-nek a támogatását ajánlja fel a vízművek átépítéséhez. Nem ártana a közös fellépés, mondja: „Jól ismerem a hatóságokat: a városi urak nem szívesen fogadnak el olyan javaslatokat, amiket nem ők találtak ki." Ezért akar „valamiféle elismerő nyilatkozatot" fogalmazni „a város polgárainak nevében azért a fontos munkáért, amit ön a köz érdekében végez. Mondanom se kell, hogy a kellő körültekintéssel fogalmaznám meg, hogy ne sértse a hatóságokat." Aslaksen láthatóan semmit nem fogott fel a helyzet veszélyeiből, különösen azt nem, hogy a fürdőt az építkezés idejére be kellene zárni. „A gyógyfürdő egy kis aranybánya a város számára. Mindannyian meg tudunk élni belőle, főként mi, háztulajdonosok, akik szállást biztosítunk a fürdővendégeknek" – áradozik polgári mértékletességgel.

Ezekben a segítőkész gesztusokban egyetlen közös elem van: a látogatók mindegyike a hatalom jelenlegi birtokosát, a polgármestert (Kulka János), Peter Stockmannt (aki egyben a fürdőigazgatóság vezetője is) teszi meg potenciális ellenféllé. Peter nem mellesleg a doktor bátyja, amit senki nem mulaszt el szóba hozni. A polgármester az első felvonásban fel is kereste családi körben az öccsét, de hiába csomagolta tétovaságba bizalmatlanságát, a gesztusaiból egyértelmű, hogy mindenen rajta tartja a szemét, nem szereti, ha tudta nélkül történik bármi. Ezért is bizalmatlan az öccse felfedezésével szemben. Viszont Tomas Stockmann ekkor még bizakodóan nyilatkozik a látogatóinak a helyzetről. A város vezetőit „értelmes, agilis emberek"-nek nevezi, „most majd helyrehozzuk, amit elrontottak". Szerinte ehhez nincs szükség „a sajtó frontális támadás"-ára. „Biztos vagyok benne, hogy a bátyám..." intézkedni fog – mondaná, ha Hovstad nem fojtaná belé a szót. „Ez egy teljesen egyszerű, sima ügy" – nyugtatja meg Aslaksent. És képtelenségnek tartja, hogy „a polgármester nem akarja nyilvánosságra hozni az ügyet". Ebben az esetben – ezt megígéri Hovstadnak – közölheti a Néplap a fürdőigazgatóságnak írt jelentést.

A kételkedő „barátok" és a bizakodó testvér után maga polgármester is megnyilatkozik az ügyben. Már úgy érkezik a doktorhoz, hogy elolvasta az öccse jelentését, és a városháza főmérnökénél is tájékozódott az átépítés lehetőségeiről. Kiderült, hogy hatalmas pénzbe kerülne, és legalább két évre be kéne zárni miatta a fürdőt, miközben „a város jövője függ a fürdőtől". Azaz kiderül, hogy az emberek egészségét fenyegető felfedezés a polgárok anyagi érdekeibe ütközik. Emiatt a polgármester előbb kisebbíteni próbálja a bajt, majd a vita hevében teljességgel negligálja az emberi (egészségügyi) szempontokat. Végül határozottan, keményen kijelenti a felfedezésről, hogy „titokban kell tartani – a közjó érdekében." Azaz „a fürdő jelenlegi vízellátása megmásíthatatlan adottság, amit a helyén kell kezelni." Persze alkalmas időben az anyagi lehetőségek függvényében szó lehet bizonyos átalakításokról – teszi hozzá.

Ezt a doktor annyira abszurdnak tartja, hogy személyes síkra tereli a vitát. És ekkor dühödt, személyes vita alakul ki. Szerinte a polgármester csak a saját hibáját akarja leplezni, hisz annak idején ő erőszakolta ki, hogy a fürdőt ellátó vízmű oda kerüljön, ahol most baj van vele. A polgármester fel se veszi a vádat: „És ha így van? Ha óvom a tekintélyemet, a város érdekében teszem. Anélkül nem lehetek városvezető." Azaz számára a hatalom megtartása s nem a baj orvoslása a fő prioritás. De ő is személyeskedni kezd: önfejűnek és kötekedőnek nevezi az öccsét, aki egyáltalán nincs tekintettel a családjára. Majd a testvér szerepéből a hivatali felettes szerepébe helyezi át magát, hogy egyértelmű legyen a köztük lévő hierarchia. És ebből a pozícióból határozottan, sőt kíméletlenül utasítja Tomast, hogy – mivel eltusolni már nem lehet – maga cáfolja meg az eredményeit. Ha erre nem hajlandó, vagy ha a közvéleményhez fordul, akkor el fogják bocsátani a fürdőorvosi állásából.

Érvek helyett tehát fenyegetések hangoznak el. A problémát helyettesíti a probléma kommunikációs kezelésének kérdése, ami valójában erőpróbaként vetődik fel, így küzdelmet, harcot generál. Azaz valójában a polgármester és a doktor vitájában azok az előfelvetések lépnek életbe, amely alapján Stockman „barátai" értelmezték a helyzetet. Eközben eltűnik maga az alapprobléma, amelyre a doktor evidenciaként figyelmezteti a polgármestert. Ez abszurd magasságokba emeli a politika irracionalitását: „Értsd már meg, az a forrás mérgező! Hát teljesen elment az eszed?! A mocskot adjuk el, abból élünk!" – kiabálja a doktor. „Aki képes így megrágalmazni saját szülővárosát, az a társadalom ellensége" – hirdeti ki végül szigorú arccal a polgármester.

Az indulatos vita (és felesége számonkérése után) maga a doktor sem viselkedik racionálisan. Erre utal mindaz, amit a szerkesztőségben elmond. (A darab harmadik felvonása itt játszódik másnap délelőtt.) „Meg akarnak alázni, meg akarnak törni, azt akarják, hogy mondjak le a meggyőződésemről... Mindenfélével megfenyegettek, és meg akarnak fosztani az emberi jogaimtól..." – magyarázza, hogy miért akar a nyilvánossághoz fordulni. Szövetségeseknek azokat találja meg, akik korábban ajánlkoztak erre a szerepre. Sőt bizonyos értelemben átveszi a szemléletüket is, és már ő sem csak a vízmű átalakításáról, hanem politikai változások szükségszerűségéről beszél: „itt már nemcsak a vízellátásról és a csatornázásról van szó. Hanem a közéletünkről. Azt kell megtisztítani, azt kell fertőtleníteni..." – mondja szenvedélyesen Hovstadnak, átvéve annak metaforikus beszédmódját.

A reakciókból az derül ki, hogy a szövetségeseket továbbra sem a konkrét probléma érdekli, hanem a saját érdekeik alapján próbálják kezelni a doktor fellépését. Hovstad szinte ironikusan nyilatkozik a doktorról. Emögött cinizmus is lappang. Elsősorban azért akarja lehozni a cikket – és nap mint nap megírni a lapban, hogy „a polgármester alkalmatlan" –, mert „legfőbb ideje, hogy a mi nemzedékünk vegye át a város vezetését". „És mi foglaljuk el a legfontosabb pozíciókat" – teszi hozzá Billing (Kovács Lehel), aki titokban már be is adta pályázatát a városházára egy titkári állásra. Aslaksen viszont inkább gyanakvónak tűnik. Úgy érzi, hogy a doktor csak akkor lehet számukra hasznos, ha „megmarad a gyógyfürdő ügyénél. De ha továbbmegy, nem hiszem, hogy vele kéne tartani."

A polgármester váratlanul megjelenik a szerkesztőségben. Úgy látszik, tényleg mindenütt ott van, ahol valami számára veszélyes dolog történik. Miután a testvérét képtelen volt meggyőzni, most az öccse szövetségeseit próbálja meg maga mellé állítani. Ebben simulékony és magabiztos technikákat alakított ki az évek alatt. De ez azt is jelzi, hogy a problémakezelés már egyértelműen taktikai kérdéssé vált. Előbb Aslaksent „világosítja fel" a polgármester, hogy nagy kára lenne abból, ha a doktor javaslatai megvalósulnának, hisz a városnak kellene hitelt felvennie az átépítésre, mert maga a fürdő képtelen erre, és ezt a polgárok adójának emelésével lehet csak fedezni. Másrészt két teljes évre elesnének „a háztulajdonosok" a fürdővendégek hozta bevételektől. Azt viszont csak sejtjük, hogy a polgármester mivel „veszi meg" a két újságírót, hiszen ez nem a nyílt színen történik. De végül Hovstad határozottan kijelenti a doktor cikkéről: „Nem tudom, nem akarom, nem merem közölni". Mert „a cikke teljesen tönkretenné a polgárok életét, ha megjelenne" – teszi hozzá Aslaksen.

Így kényszerül a doktor az igazság magányos bajnokának szerepébe (csak a közvetlen családja áll mögötte). „Azt képzelik, el tudnak hallgattatni? Belém tudják fojtani az igazságot?" – kérdezi döbbenten. De nem hagyja magát. Előbb saját költségén akarja kinyomtatni a röpiratot, majd – miután Aslaksen ezt egyértelműen visszautasítja – népgyűlésen akarja a város elé tárni a felfedezést.

A hatalom manipulációja a népgyűlésen is folytatódik. Ez a (negyedik) felvonás teljesíti ki a darab irányait, amely a szűk családi körből a közélet egyre tágabb köreibe vezeti a cselekményt. Nemcsak teret és léptéket vált az előadás, hanem határozottan játékstílust is: sokkal harsányabb, kitettebb, plakátszerűbb lesz a játék. A nyílt „színvallások" sora kezdődik: mindenki szinte magára írja, mit is képvisel, nehogy félreérthetővé váljék érdektársai előtt Azt is megmutatja ez a jelenet, hogy mindez hogyan fanatizálja a közembereket (Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás), akik semmit nem értenek abból, ami körülöttük történik.. Azt is láthatjuk, hogyan generálnak a félig sem megértett szólamok, agyonkoptatott politikai kifejezések kontrollálhatatlan indulatokat és fanatikus gyűlölködést. Az operatőr által közvetített képeket kinagyítva látjuk a kivetítőn: elképedt, ostoba arcok, bamba tekintetek, vigyorba torzult ajkak reagálnak(?) az elhangzottakra. Nem értenek semmit, de bármikor készek tehetetlen dühüket s ezt nyomatékosítandó kereplőiket és dudáikat az ellen fordítani, akit felkínálnak számukra. Itt most ezt a koncot Stockmann doktor jelenti.

A népgyűlésen megtörténik az a képtelenség, hogy a doktor által összehívott rendezvényen megvonják tőle a szót. Előbb levezető elnököt választanak, pedig a doktor egyértelműen tisztázza az esemény státuszát: „Nem engedtétek a hivatalos gyűlést – ez egy magánösszejövetel". Mire a polgármester közli, hogy a hét elején módosították a gyülekezési rendeletet, s eszerint ennyi ember jelenlétében már levezető elnökre van szükség. Erre a szerepre Aslaksent választják meg, aki azonnal a polgármesternek adja a szót – a háztulajdonosok valódi érdekeit megértve már tudja, ki mellé kell állnia. A doktor egy darabig küzd azért, hogy elmondhassa, amiért összehívta a gyűlést. De amikor látja, hogy itt senkit nem érdekelnek a tények, hangot vált. A fertőzés metaforáját továbbfejtegetve a többségi demokrácia létjogosultságának megkérdőjelezéséig jut el. „Az igazság és a szabadság legveszedelmesebb ellensége... nem más, mint a többség. Igen, az úgynevezett demokratikus többség." Az ebből a tételből származó következtetéseket (amit a 60-as években írt magyar Ibsen-kismonográfia anarchista zagyvaságnak nevezett) még egy évtizede furcsálkodva hallgattunk volna, de mára keserűen érvényesnek hat: „Társadalmunkban a többség az, ami megfoszt a szabadságomtól, és meg akarja tiltani nekem, hogy kimondjam az igazságot... A többségé a hatalom – sajnos –, de nem az igazság. Az igazság az enyém, a keveseké, az egyes emberé. Mindig a kisebbségnek van igaza."

A gondolatokat Stockmannál a tettek (vagy legalábbis az arra irányuló szándék kinyilvánítása) követik: „Forradalmat akarok kirobbantani az ellen a hazugság ellen, hogy a többségé az igazság. Mert miféle igazságok köré szokott a többség összecsődülni? A történelemben bőven akadnak példák, amikor rettenetes végkifejlethez vezetett a többség hatalmas támogatása. Az ilyen igazságok morális skorbutot okoznak, és megbetegítik az egész társadalmat." A nézőtér felé fordulva, hozzánk beszélve Stockmann nem veszi észre, milyen artikulálatlan indulatokat szabadít fel a hallgatóiban egyfelől, ill. milyen lesajnáló, az újra a nyeregbe került ember magabiztos fölényét sugárzó mosolyokat vált ki másfelől. És amikor a doktor arról kezd szónokolni, hogy az olyan városnak, annak az országnak, amely a hazugságra épül, pusztulnia kell, Zsámbéki vérfagyasztó (mindazonáltal ismerős) abszurdba fordítja a jelenetet: a népgyűlés tagjai – mintegy ördögűzésként – eléneklik a norvég himnuszt. A tényeket, ami miatt a doktor harcolni kezdett, hazafias demonstráció döngöli az altalajba. Éneklés közben szitkok záporoznak a doktorra („szégyelled a hazád himnuszát? Énekelj, te tetű!"), majd a denmokratikus többség határozatba foglalja, hogy doktor Tomas Stockmann fürdőorvos a nép ellensége. Végrehajtási utasítás ugyan nincs hozzá, de a felbőszült csőcselék anélkül is tudja, mi a teendője: a doktor házához vonul, hogy betörje az ablakait.

A darabbeli ötödik felvonásban a teljes vereséget ábrázolja Zsámbéki Gábor rendezése. Nemcsak az ablakát törték be a doktornak, hanem véres disznólábakat is küldözgetnek, s a falakat is összekenték ürülékkel (közben a lányát elbocsátották a tanítói állásából, a fiát pedig hazaküldték az iskolából). Ebben a helyzetben próbálja magát a doktor továbbra is a szabad ember szerepébe helyezni: „Nagyon nehezen viselem, ahogy a csőcselék nekem esik. Ebben az országban mindenki a pártjának a rabja. Lehet, persze, hogy a szabad nyugati világban is mindenhol így van; ott is a többség uralkodik, a demokratikus közvélemény. De a viszonyok tágasabbak; ott is megölhetnek, de nem vonnak kínpadra, és nem fojtogatják örökösen a szabad szellemet, mint idehaza. A legrosszabb esetben pedig félre lehet vonulni. Ha olcsón vehetnék egy darab őserdőt vagy egy kis lakatlan szigetet valahol a trópusokon..."

Fekete Ernő Stockmannja máshonnan ugyan, de egy pillanatra ugyanoda érkezik, mint A mizantróp Alceste-je: a szabad értelmiségi számára nincs hely a társadalomban. De azt is világossá teszi a Katona előadása, hogy a doktor veresége egyben az egész város romlása is. A népgyűlés berekesztésekor Aslaksen valami furcsát pillant meg a játék szűkebb teréül szolgáló „medencében", ám gyorsan rálegyint. Aztán lassan mi is meglátjuk, mi történik: alulról világosbarna lé – sár vagy trágya, tetszés szerint – kezdi elönteni a színpadot. Lassan kikerülhetetlenné válik, amiről korábban a doktor beszélt, hogy „az egész gyógyfürdő, úgy, ahogy van, egy hatalmas trágyadomb, vagy még inkább, egy hatalmas, mérgező pöcegödör." Ez a város alatt húzódó trágyalé árasztja el közönyösen az egész színpadot. A doktor korábbi szövetségesei, akik most cinikusan üzletet kötni jöttek, finnyásan kerülgetik, bele-belelépnek, de nem vesznek tudomást a beszennyeződésükről. Beleroskad a doktor is, kétségbeesetten szavalni próbál még a jövőről, de nem tud már mozdulni, amikor a fia hull bele arccal a sárba. Állj fel, könyörög neki a felesége. „Nem tudok. Nem merek" – ismeri be megtörten (Hovstad népgyűlésbeli szavait ismételve) Stockmann.

Jelentős bemutató a Zsámbéki rendezte A nép ellensége. Formátumában, vállalásában és legfőképpen intelligenciájában több mint hírlap-színház, több, mint forradalmi színház. Fórum színház.

Kúnos László fordítása elérhető az Ellenfény drámamellékleteként.

Henrik Ibsen: A nép ellensége

Katona József Színház

Fordította: Kúnos László

Díszlet: Khell Csörsz m. v.

Jelmez: Szakács Györgyi m. v.

Videó: Varga Vince

Zenei vezető: Sáry László

Dramaturg: Török Tamara

Rendező: Zsámbéki Gábor.

Szereplők: Fekete Ernő, Kulka János m. v., Bán János, Ötvös András, Kovács Lehel, Rezes Judit, Pálos Hanna, Bezerédi Bendegúz m. v., Ujlaki Dénes, Lengyel Ferenc, Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás, Székely Kriszta eh.

Bemutató: 2013. április 27.