Az ifjúság megszólítása

A Bárka Színház nem először (de talán utoljára) jelentkezett speciálisan középiskolásoknak szóló produkcióval. 2002-ben a Pál utcai fiúkból mutattak be adaptációt, 2004-ben a Legyek urát tűzték műsorra, 2006-ban pedig az Iskola a határon színpadi változatát vitték színre. Mindhárom előadást Vidovszky György rendezte, aki nemcsak rendező, hanem pedagógus is: hosszú évek óta tanít drámatagozatos gimnáziumokban, egyike a legjelentősebb diákszínjátszó rendezőknek, a nevéhez számtalan fesztiválgyőztes produkció kapcsolódik.

Szerencsés döntés volt a Bárka vezetői részéről, hogy felkérték Vidovszkyt színházi előadások készítésére, hiszen végeredményben a magyarországi színházi repertoárban unikumnak számító produkciók születtek. Vidovszky a Bárkán is az iskolai tevékenységét folytatta (ha úgy tetszik: tejesítette ki), hisz „kőszínházi” rendezéseinek szereplői is többségükben diákok. Így velük sem csak művészi, hanem pedagógiai (művészpedagógiai) munkát végezett. Nemcsak színészpedagógiai feladatokat vállal magára (a több előadásban is résztvevő szereplők fejlődése szemmel látható), hanem arról sem feledkezett meg, hogy aki diákokkal dolgozik, diákoknak rendez, az feltétlenül pedagógiai feladatokat is magára vállal. A Bárka Színház új igazgatója azonban nem tartott igényt Vidovszky további munkájára, de más színházakban (Kolibri, Debrecen) lehetőséget kapott újabb rendezésekre.

Az Iskola a határon sok szempontból Vidovszky trilógiájának legmerészebb vállalkozása. Ottlik Géza regénye ugyanis jóval bonyolultabb, mint Molnár Ferenc vagy William Golding írása. Ottlik számára a történet elmesélésénél fontosabb a történetmesélés összetettsége, azok az idősík- és nézőpontváltások, amelyek bizonyos értelemben kiismerhetetlenné (és megítélhetetlenné) teszik a történetet. Vidovszky és az adaptációt készítő Gyarmati Kata több helyes döntést is hozott ez ügyben, nyilván már a munka kezdetén. Az derül ki színpadi változatukból, hogy nem értelmiségi kultuszelőadás, hanem kamaszszínház létrehozására törekedtek. Bár nem szerkesztettek a regény motívumaiból lineáris történetet, az idősík váltások, áttűnések némileg az előadásban is megmaradtak (sokszor izgalmas asszociációk szervezik a jelenetváltásokat, de még a térhasználatot is), de a színpadra állítókat nem az érdekelte, ami Ottlik művét a magyar irodalmi elbeszélés egyik etalonjává, példaértékű alapkönyvévé teszi. Őket az a kamasztörténet izgatta, amely az egykori katonai fiúiskolában lezajlott. És ezt nem is modellhelyzetként kezelték, hanem olyan konkrét időhöz nem rögzíthető szituációként, amely a mai diákok életére is érvényes.

Abból is egyértelműen kiderül, hogy az előadás a kamaszok történetére koncentrál, hogy zárójelbe kerülnek a felnőtt szereplők. A körletparancsnokot és a tábori lelkészt (igencsak ellentétes jellemvonásaikkal és viselkedésmódjukkal) valamint az orvost ugyanaz a színész játssza (Gados Béla), a női szereplők közül viszont csak Medve anyja jelenik meg (Varga Anikó). Így egy zárt „férfivilág” születik, amely azonban nem a katonai fiúiskola teljes működését idézi fel. A középpontba az a konfliktus került, amely az új diákok, Medve (Dér Zsolt) Bébé (Fancsikai Péter) és társaik, illetve a régiek, Merényi (Juhász Lajos) és „bandája” között alakul ki. Egy feszültségekkel teli, vérre menő, sokszor már az irracionalizmus határát súroló játszma alakul ki köztük, amelyhez a felnőtt világ csak asszisztál, s amelyben – bármerre is fordul a történet – valójában mindannyian csak vesztesek lehetnek. Olyan előadás született a Bárkán – nem kis részben a kamaszszínészek hiteles, pontos, meggyőző játékának köszönhetően –, amely őszintén szegez a nézőinek olyan kérdéseket, amelyről nem szoktunk igazán beszélni.

A Kolibri Színház sem először szólítja meg a kamaszokat. A korosztálynak szánt előadások közül kétségtelenül a Kövek (2003) emelkedik ki, amely két kamasz véletlenül (vétlenül) gyilkosságba torkolló tengését-lengését jelenítette meg. Miközben a nézők izgalmas színházi (színészi) játék részesei voltak, valódi etikai problémákkal is szembesültek. Ezt az előadást folytatja a Csatárok (2006) is, amelyet szintén az ausztrál Stefo Nantsou állított színre. Afféle színházi mindenes ő. Maga írja, rendezi, játssza is a darabjait, zenél is bennük. Kis társulatával felnőtt témákat dolgoznak fel kamaszok számára.

A Kövek éppúgy újsághír kapcsán született, mint a Csatárok. Ez a darab egy falusi focicsapat fiatal „sztárjainak” egy napját követi. Miközben készülnek a mindent eldöntő nagy meccsre, az edző tilalma ellenére bulizni is mennek, ahol félreértések, szerelmi bonyodalmak támadnak. Ez egymásnak ugrasztja a fiúkat, így nemcsak a sorsdöntő mérkőzést veszítik el, hanem véletlen tragédiákba is torkollik az életük: az egyik fiú meghal, a vétlen vétkeseket kiközösíti a falu. Hasonló élményt hagy a nézőkben a Csatárok is, mint a Kövek: miközben senki nem követett el súlyos bűnöket, az apró vétségek, meggondolatlan lépések, pici árulások visszavonhatatlan következményekkel járnak. Olyan megrendüléshez, amely a hétköznapok súlytalan döntéseinek felelősségével szembesítik a kamaszszereplőket.

A Köveket folytatja a Csatárok abban az értelemben is, hogy a számtalan szerepet egy igencsak szűk színészcsapat játssza el. A Kövek remek duója (Ruszina Szabolcs és Szanitter Dávid) a Csatárokban kiegészült Megyes Melindával, aki szintén összeszokott csapattag. Játékukat virtuóz technika jellemzi, amelyben könnyedén lépnek ki és be a szerepekbe, szabadon váltanak nemcsak a figurák, hanem a mesélés és a felidézés helyzetei között is. A játékstílus is elsősorban a kamaszközönséget szólítja meg: záporoznak a humoros ötletek, a jól eltalált gegek, amelyek azonban utat nyitnak a megrendülés felé is. Két okból tűnik azonban a Csatárok kevésbé sikeresnek, mint a Kövek. Egyrészt sokkal kuszább a története, a rengeteg fölösleges szál miatt az „életvétség” problémája sem tud olyan plasztikusan megjelenni benne. Másrészt – az előzővel szoros összefüggésben – a színészek is jóval több szerepet játszanak (nemcsak a teljes focicsapatot, a buli összeverődött közönségét, hanem a szülők nemzedékének kocsmai társaságát is), így ha felismerhetővé akarják tenni az összes megjelenített alakot, akkor óhatatlanul is a karikírozás, elrajzoltság irányába kell elmozdulnia a három színésznek. A néhány vonással felvázolt figurák azonban csökkentik a főszereplők hitelességét is, különösen azért, mert a színészeknek nem jut elég energiájuk és terük arra, hogy mélyebben ábrázolják azokat az alakokat, akikről mégiscsak szól ez a játék.

Furcsa mód több ponton egybecseng a Kolibri előadása a Krétakör Színház legújabb vállalkozásával. Schilling Árpád ugyanis a Hamlet radikális változatát rendezte meg, amelyben a darab 23 szerepét csak 3 színész játssza el. Tehát ez az előadás is szerepekbe való be- és kilépések láncolatára épül. Ugyanakkor a Hamlet is tele van olyan gegekkel, ötletekkel (kiszólásokkal, játékokkal, zenei idézetekkel), amelyek a középiskolás közönség számára lehetnek igazán ismerősek, még ha ez a diákos hangütés – szemben a Csatárokkal – nem is tekinthető az előadás alapminőségének.

A cikk egy nagyobb tanulmány része, amely a Drámapedagógia Magazin 2007. évi őszi számában jelenik meg.