Színházi társasjátékok

Az idei kaposvári Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé egyik fődíját elnyerő Szociopoly alapja egy táblajáték, amit Bass László és Fodor Kata szociológus fejlesztett ki 2011-ben. A Szociopoly eredetileg olyan érzékenyítő társasjátéknak készült, amin keresztül a mélyszegénységben élőkről, helyzetükről, kilátásaikról, életstratégiáikról és a hozzájuk tapadó előítéletekről szándékoztak valamit megéreztetni, megértetni a játszókkal. A játékot sokfelé vitték, iskolákba, intézményekbe, de például nyári fesztiválokon (Sziget, Ördögkatlan stb.) is lehetett vele találkozni. A játék mellé született egy részletes szakmai útmutató is, ami a játékvezetőknek segített abban, hogy az egyes játékhelyzetek által modellált valós élethelyzeteket is be tudják mutatni a résztvevőknek.

A Szociopoly játék távoli mintája a Kádár-kor egyik népszerű társasjátéka, az először 1966-ban kiadott Gazdálkodj okosan!. A játék alaphelyzete az egyszerű dolgozó mindennapjait modellezte: a rendszeres időközönként (körönként) fizetést kapó játékosok célja, hogy minél előbb megteremtsék azt a szolid, de biztos egzisztenciát, ami a szocialista álmot megtestesítette: kifizetett hitel, bebútorozott lakás, egyszerű háztartási gépek, autó, kis félretett pénz. A cél elérését váratlan kiadások akadályozzák, és takarékosságra, előrelátásra buzdító vagy tanító-nevelő jellegű mezők (pl. Posta – Jól írtad fel az irányítószámot, lépj előre két mezőt!) segítik. A sors olykor beleszól a tervezhető életbe, ajándékot ad, vagy már megszerzett javakat vesz el, de kis szerencsével ezek a csapások sem vetnek véget a játéknak, és előbb-utóbb sikerül eljutni a célig. A játék a mai napig kapható, a pénzösszegek és az üzletek természetesen változtak, de a játék lényege ugyanaz, mint évtizedekkel ezelőtt.

A Szociopoly játék tábláján a mezők egy hónap napjait jelképezik: ezen kell végighaladniuk a játékosoknak, és a szűkös anyagi lehetőségeikkel kihúzni valahogy a hónap végéig. A játék során a Gazdálkodj okosan!-ban bevált stratégiák sorra csődöt mondanak. A játékosok azzal szembesülnek, hogy nem tervezhetőek a kiadások, mert nincs miből tervezni: ezen a szinten, amit ez a játék leképez, már nincs holnap, mindig az aznapot kell túlélni. Egyszerű helyzetek, hétköznapi kiadások tudnak áthághatatlan akadállyá válni, ezért a döntés mindig pillanatnyi, és máshová kerülnek az ésszerűség határai.
Fábián Gáborék a játékmezők kínálta egyszerű helyzetekben látták meg a színház lehetőségét. Színházi társasjátékuk megtartotta a táblajáték szerkezetét, célját (egy hónap túlélése), csak épp a három színész (Hay Anna, Jaskó Bálint és Fábián Gábor) egy egész falut teremt, számos emlékezetes figurát hoz be a játékosok köré. A két és fél-három órás színházi társasjáték dramaturgiája egyszerű játékszabályokra épül. A nézők négy csoportban egy-egy családot alkotnak, a játék során a „családtagok" közösen hoznak döntéseket a felmerülő kérdésekben. A kiinduló helyzet minden családban ugyanaz: munkanélküli családfő, gyesen lévő anya, egy csecsemő és egy iskolás gyerek. A család jövedelme a hónap elején a segélyekből és a gyerekek után járó állami támogatásokból áll, ebből kell kifizetni a hónap során valamikor a rezsit, és ebből kell élelmiszert venni (ez utóbbi nem halogatható, a család nem éhezhet, de lehet választani a heti kis- vagy a havi nagybevásárlás közt). Az egyik szerencsés családfő közmunkát is vállalhat, ez számára rendszeres heti jövedelmet hoz. (A játék során szóba kerülő pénzösszegek – ahogy azt a játékvezető elmondja – hozzávetőleg megegyeznek a valós számokkal.)

A játék négy fordulóból, azaz négy hétből áll. Két állandó figura keretezi a heteket: minden hétfőn megjelenik a boltos (Fábián Gábor), nála lehet élelmiszert vásárolni (egy ideig hitelbe is), a hét zárásaként pedig jön a postás (Hay Anna), hozza a közmunkás fizetését, és vinné a befizetett rezsit (többnyire hiába). A hét során minden nap másik család szembesül valamilyen kérdéssel: tápszer, szemüveg, cipő kell a gyereknek, váratlan haláleset történik, vagy épp kínálkozik valami kis mellékes (ha nem is egészen törvényesen), fekete munka, vasazás, szerencsejáték stb. Vannak egyszerűbbnek tűnő választások, mint például hogy kiváltják-e vagy sem a gyerek szemüvegét. A választás azért „könnyű", mert az igazi következmény (a tanulmányi eredmény romlása) csak később jelentkezik. De vannak nehezebb csapdahelyzetek is, például amikor a védőnő azzal fenyeget nagyon kedvesen, hogy elviteti a kisgyereket, ha nem veszik meg neki tápszert. Hónap elején kevesebbet hezitálnak a családok, hogy jut-e a cipőre a gyereknek, mint huszadika után, hogy aláírnak-e a polgármesternek egy biankó papírt a temetési segély fejében. Ha hirtelen megszorul a család, a bármikor készségesen megjelenő uzsorás Jenőtől kaphatnak gyorssegélyt – kétszeres áron. Néha akad jövedelem is: a vállalkozó Sanyi hetente ajánl munkát, ám ennek megvan a kockázata. Ha nem éhbérért akar naphosszat gürcölni, és feketén dolgozik a családfő, az ellenőrzésnél (egy kockadobás szimbolizálja) lebukhat, és akkor elvonják tőle a segélyt is.

Minden választási helyzet után előlép a játékvezető (Bass László), és valós adatokkal, tényekkel, a terepmunka során szerzett tapasztalataival egészíti ki a játékbeli szituációt. Beszél azokról az előítéletekről, amelyek az adott helyzethez tapadnak (például hogy egyes csoportok csak a segélyekért vállalnak-e vajon sok gyereket), és egyszerű világos érvekkel cáfolja azokat. Beszél a rendvédelmi szerveknél és szociális intézményekben tapasztalható megkülönböztető bánásmódról, az egyes látszólag felelőtlen döntések mögött sötétlő kilátástalanságról (például hogy a szerencsejátékra látszólag felelőtlenül elköltött utolsó ezres talán a család egyetlen lehetséges befektetése) és arról is, hogyan működik, mi élteti az uzsorát.

A játék során sokféle figura jelenik meg, hogy döntés elé állítsa a családokat: bekopoghat a foghíjas szomszédasszony, jöhet a pedáns védőnő vagy a gyerek negédes osztályfőnöke (Hay Anna pompás karakterei); lekapcsolhat a rendőr, meglátogathat egy városi ügyvéd (Fábián Gábor tenyérbemászó figurái), de felbukkanhat az elfoglalt orvos, és segítőkészen előmosolyoghat az uzsorás (Jaskó Bálint) is. Mellettük megismerhetjük a falu politikai és gazdasági „elitjét" is: a polgármester Lajost (Fábián Gábor), aki gondterhelten már az újraválasztására gondol; a hetek múlásával lassan delíriumba szédülő vállalkozó Sanyit (Jaskó Bálint) és határozott feleségét, a kocsmáros Ildikót (Hay Anna), aki szintén szívesen fölözné polgármesterként a fejlesztési pénzek sűrűjét. A visszatérő alakok egyre ismerősebbek, némelyiknek kevésbé, másoknak jobban belelátunk az életébe (például a szomszédasszony mindennapjaiba a halálos beteg férjével). A postás habókos morfondírozgatását is várjuk már péntekenként a világ és a falu dolgairól. És van egy „krimi" szál is a játékban: a cigány Lacikának (Jaskó Bálint) az áradó Hernádban végződő története.
A játékbeli hónap végén eredményhirdetés következik, az a család győz, amelyik a legkevesebb adóssággal zárta a hónapot, de ez majdnem mindegy is, mert a megáradt folyó úgyis mindent elmos a szegénysoron – akinek nem volt biztosítása (kinek lett volna?), mehet, amerre lát, Lajosék pedig az ár levonulása után nekifoghatnak a fentről finanszírozott újjáépítésnek.
Hasonlóan nehéz kérdésekkel, a menekültek döntéshelyzeteivel, lehetőségeivel szembesíti a játékosokat a Mentőcsónak második színházi társasjátéka is. A Menekülj okosan! alapja szintén egy létező társasjáték, az Amnesty International angol szervezete által kifejlesztett The Great Escape, bár ettől sokkal jobban elrugaszkodtak a színházi alkotók, mint ahogy az a Szociopoly esetében történt. Akárcsak az előző színházi társasjátékban, itt is egy szakértő játékvezető segíti a résztvevőket: a magyar Helsinki Bizottság munkatársa, Iván Júlia, aki – Bass Lászlóhoz hasonlóan – a bizottság által feltárt tényekkel árnyalja a játékbeli helyzeteket.

A Szociopolyban a játék megkezdése előtt tisztázza a játékvezető a nézőkkel, hogy mi is az, amiben részt vesznek: egy játék, ahol nem kell színészkedni, átélni, szerepbe lépni, csak a játék kínálta helyzetekben dönteni. Mást, többet a Menekülj okosan! sem vár a résztvevőktől, ezért fölösleges és hiteltelen kontextusnak tűnik az a televíziós túlélőshow, amelynek kereteibe helyezték az alkotók a színházi játékukat. A színészek (Kurta Niké, Fábián Gábor) ugyan profin hozzák a túlforszírozott tévés műsorvezetői kliséket, de olyan tömegkommunikációs formát használnak, amely pontosan az ellenkezőjét sugallja annak (a tények nélküli, csak a kommunikáció által kreált pszeudo világ képét), mint amiről a Menekülj okosan! valójában szól.

Holott megjelenik a tényleges valóság is ebben a színházi társasjátékban. Nemcsak a szakértő játékvezető köti időről időre a tényekhez a játékban előforduló fiktív helyzeteket, hanem a két színész mellett harmadikként szerepet kap a játékban egy fiatal afgán menekült is. Rezai Mohammed Amin a játék elején részletesen elmeséli a saját történetét, azt a sok viszontagsággal teli utat, ami szülőföldjéről először Iránba, majd évekkel később Törökországon, Görögországon és Szerbián keresztül Magyarországra vezette. A végül Budapesten otthonra lelt fiatalember elbeszélése a másfél órás színházi produkció egyik legemlékezetesebb, legmegrázóbb része.

A játék folyamán a játékosok egy magyar falu lakosságát alkotják (ismerős módon négy kisebb csoportra, „családra" osztva), akik a hazájukat elnyelő iszapszörny elől menekülnek a távoli Finisztánba, ahol oltalmat remélnek az életüket fenyegető veszedelemtől. A szabályok értelmében meghatározott idő alatt kell a falunak egy háborús és egy nyugodtabb országon keresztül eljutni a célig úgy, hogy közben lehetőleg senkit ne hagyjanak hátra, ne veszítsenek el. A falunak egyetlen értéktárgya van, ezzel egyszer fizethet az út során. Menekülés közben többször választási helyzetbe kerülnek a játékosok, amikor is először a családok hoznak egy döntést megszabott időn belül, majd a falu közösen szavaz, és jut egyezségre a kérdésben. Ez a szabályok diktálta tempó meglehetősen feszített, a körülmények zaklatottak (a visszaszámláló óra hangosan ketyeg, a játékvezető állandóan sürget), a kérdések mélyebb körüljárására nincs idő – ahogy valószínűleg egy ténylegesen menekülő számára sincs.

Az út során négy alkalommal kell döntést hoznia a falunak. A választási lehetőségek mindig hasonlóak: vagy időt veszít a közösség, vagy az egyetlen értéktárgyuktól kell megválni, vagy embereket kell hátrahagyni (ami a biztos halállal egyenlő), vagy valamilyen jogi, ill. erkölcsi törvényt kell áthágni. Az első dilemma: el kell-e temetni, és ha igen, milyen áron az orvlövész leterítette polgármestert? Melyik a nagyobb parancs? A halotté vagy az élőé? Abban a játékban, amelyen részt vettem, a falu azt választotta, hogy a holttestet temetetlenül hátrahagyva menekül tovább. Különös élmény volt megtapasztalni, hogy egy ilyen (és a játékban felvetődött többi) kiélezett helyzetben az alapvetően érdeklődő, európai kultúrkörben iskolázott emberek (akik közül néhányan még a Szputnyik legendás Antigoné-előadását is látták) milyen gyorsan hagyják maguk mögött mindazokat az értékeket, amelyek egyébként, békeidőben a gondolkodásukat meghatározzák. Azt is növekvő keserűséggel tapasztalhattuk, hogy lépésről lépésre teljesítjük be mindazokat az előítéleteket, amelyekkel a bulvármédia és a közvélekedés a „migránsokat" vádolja.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ebben a menekülőjátékban annyira erős a társasjáték dramaturgia, hogy „segít" eltávolítani ezeknek a dilemmáknak a mélységét. A Menekülj okosan!-ból hiányoznak azok az emberközeli helyzetek, amelyek olyan magával ragadóvá teszik a Szociopolyt (például amikor a Hay Anna játszotta szomszédasszony odaül a család mellé, és közvetlenül az „anya" fülébe duruzsolja, hogy nincs cipője a gyereknek). Itt, úgy tűnt, ahogy figyeltem magamat és játékostársaimat, hogy könnyebb csak úgy mondani valamit, és inkább a nyerő taktika megtalálása válik fontossá.

Pedig nyerni itt sem lehet, a cél előtt a határőrök feltartóztatják az egész falut, és egy menekülttáborba zárnak mindenkit. A tábort később felszámolják, és a túlélőket visszatoloncolják ahhoz a határhoz, ahonnan elindultak. A játék végén kockadobás dönti el, ki lesz az ötven résztvevő közül az a néhány szerencsés, aki esélyt kap arra, hogy elinduljon a menekült-státusz megszerzésének hosszú és nehéz útján.