Belső ügyek?
…és egyéb programok a 2011-es Vidor Fesztivál első napján: Tündöklő középszer – Pintér Béla Társulata
A Vidor Fesztivált idén Pintér Béla és társulata nyitotta. Visszatérő vendégei, sőt állandó díjazottjai ők a fesztiválnak. (2002-ben A sehova kapuja, 2003-ban a Parasztopera, 2004-ben a Népi rablét, 2007-ben a Korcsula kapott díjat). Idén a nagyszínpadra épített kamara jellegű térben játszották el legújabb bemutatójukat.
Közhelyszámba megy, hogy Pintér Béla előadásai mindig valami fontos társadalmi problémát bolygatnak. Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal az alkotó – a POSZT fődíjas Szutyokkal ellentétben – belső problémákkal foglalkozott, némileg belterjesen, nem minden tekintetben egyértelmű alapállásból és bizonytalan beszédmódban. A Tündöklő középszer vicces képsorozat egy alternatív (amatőr?) társulat küzdelmes útjáról a próbáktól a bemutatóig. Adná magát a gondolat, hogy akár szatirikus társulati önarcképről lehet szó, ám a játékból nehéz valódi öniróniát kihallani. A gegek, poénok szintjén felvillanó azonosítások (pl. a színpadi társulat vezetőjének neve – Pincér Géza – Pintér Béla nevére rímel) megmaradnak a felszínen, az egy-két markáns vonással megfestett figurák és a kiszámíthatóan bonyolított történet sem ereszkedik túl mélyre. Annyi csak itt az irónia, hogy senkinek se fájjon, de mindenki tudjon hasonló helyzeteket felidézni – persze másokról. Az, hogy Pincér Géza társulatvezető katonai egyenruhában, Hitler-bajusszal ábrázolódik, kenetteljes és körmönfont nyelven beszél, inkább tekinthető modornak (ami – részleteiben legalábbis – számos ezt megelőző Pintér Béla-előadásból ismerős), mintsem önfeltáró gesztusnak. A figura leginkább közhelyeket idéz a nézőben, hogy lám-lám, egy ilyen kicsi színházat is csak antidemokratikus módszerekkel lehet vezetni (akárcsak egy iskolát, vállalatot, intézményt, pártot stb.).
Pintér Béla, Herczenik Anna
Ugyanígy közhelyek és klisék mentén mozog minden figura és helyzet az előadásban. A színészek az egyszerűsítés és a túlzás eszközeivel élve teremtik meg hangsúlyozottan stilizált (a jelmezek és a színpadi mozgás által is megtámogatott) figuráikat. Az adott kereteket rutinosan, több-kevesebb invencióval, ám megbízható szinten töltik ki a színészek, csak az nem látszik kirajzolódni, mivégre is ez az egész. Hol van a kisszerű, a törtető, az alkoholista, a korlátolt értelmi és/vagy színészi képességű figura mögött az esendő ember? Az, aki alkotni, megmutatkozni vágyik ellenállhatatlanul – akkor is, ha sem tehetsége, sem morális tartása nincs hozzá. Pintér Béla és színészei eltartással és mindig felülről szemlélik az általuk játszott figurákat, nemigen keverednek párbeszédbe velük. Ezért is lehet olyan könnyen tantörténetté egyszerűsíteni az előadást, címét pedig szállóigeként idézgetni lépten-nyomon.
A darab fordulatai egyszerre kiszámíthatóak és kimódoltak. Az expozíció egy zavaros dikcióhalmaz (láttunk már effélét Pintéréktől): a társulat próbál. A rosszul sikerült próba után a társulatvezető egyik színészét (a szorongó, bár igyekvő Jucit – Herczenik Anna) megalázó módon kirúgja, majd asszisztensként mégis megtartja a társulatban. A próbafolyamatot mégsem ez mozdítja ki a holtpontról, hanem Géza hirtelen megvilágosodása: nem prózában, hanem operaként kell előadni a darabot, már meg is találta azt az embert, aki ebben az alkotótársa lesz. (Nem nehéz felismerni ebben a fordulatban a Parasztopera ironikus genezistörténetét.)
Petrás Mária a Muzsikás együttes koncertjén - Fotó: Szűcs Mónika
A következő fordulatot az hozza, hogy egy nemzetközileg is magasan jegyzett kulturális menedzser előtt Juciról, a tehetségtelennek tartott színjátékosról véletlenül kiderül, hogy kivételes hangi adottságokkal rendelkező énekes. Drámai gyorsasággal átrendeződnek a társulati erőviszonyok, a lesajnált asszisztensből csodált primadonna lesz. Csak amikor kiderül, hogy a buzgón hajtott külföldi meghívás nem az egész produkciónak, csupán Jucinak szól, akkor zár össze a „tündöklő középszer”: a főpróba utáni bulin leitatják és megalázzák Jucit, aki másnap kijózanodva eláll a szerepléstől, így a bemutatón azok arathatják le a tapsot, „akik valóban színpadra érettek”.
Minden Pintér Béla-darabnak van egy szcenikai találmánya, amely valamilyen módon stilizálja az előadást. A Tündöklő középszer megoldása távolról a papírbábszínházakat idézi: kis posztamenseken gurulnak be (a próbált darabban mindig, az egyéb részekben hellyel-közzel) az egy pózba merevedett szereplők, és mintegy élőszobrokként adják elő a mondókájukat.
Ha már az élőszobrok kerültek szóba, sajnos ezen a téren stílusváltás történt a Vidoron. Az eddig mindig mozdulatlanul álló, jelmezes, kifestett figurák idén új ruhákat kaptak, sőt leszálltak posztamenseikről: lassan sétálgatnak, teátrális mozdulatokat tesznek, aztán rövid időre megmerevednek (megakad a tekintetük egy ablakon, leülnek egy kávéházi asztalhoz, ácsingóznak a függőmuskátlik felé, helyet foglalnak a főtér valamelyik padján), majd sétálnak tovább, mint afféle jelmezes bolygó lelkek. Csak találgatni lehet, vajon milyen instrukciókat kaphattak...
Az Acquaragia Drom koncertje
Kényszerű változás a Vidor történetében, hogy a pénzhiány miatt kevesebb a külföldi fellépő a Kossuth téri világzenei koncerteken. A legjobb magyar előadók továbbra is itt vannak (az első napon például a remek Muzsikás lépett fel), ám a nagy esti koncertek helyére a korábbra hozott filmvetítések kerültek. De az első napra azért jutott külföldi fellépő: az olasz Acquaragia Drom. Sokféle zenéből összerakott energikus, sodró ritmusú muzsikájukkal remek hangulatot teremtettek, játszottak cigányzenét, olasz tarantellát, Adriano Celentano- és Domenico Modugno-slágert (a Volarét együtt énekelte velük a közönség). Olyan koncert volt ez, ami tényleg „az év legvidámabb heté”-vé teheti a Vidor idejét.
Pintér Béla: Tündöklő középszer
Pintér Béla Társulata
Tér: Tamás Gábor
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Vida Zoltán
Hang: Gresicki Tamás
Zene: Kéménczy Antal
Dramaturg: Enyedi Éva
Rendező: Pintér Béla
Szereplők: Thuróczy Szabolcs, Pintér Béla, Szalontay Tünde, Szamosi Zsófia, Enyedi Éva, Herczenik Anna, Friedenthal Zoltán, Roszik Hella, Quitt László
Bóta Gábor: A tündöklő középszer tobzódása
Molnár Gál Péter: Tündöklő középszer
Pethő Tibor: A középszer ketrece
Stuber Andrea: Élcnél maradandóbb
Varga Etelka: Rusztikus tanmese
