A gyűlölet gyűlöletet gerjeszt

A sepsiszentgyörgyi A velencei kalmárnak egyértelműen Shylock a főszereplője. Egyrészt azért, mert 8 évnyi magyarországi (veszprémi és zalaegerszegi) működés után Sepsiszentgyörgyre visszatért Szakács László nagyszerű alakítást nyújt. Másrészt azért, mert a rendező végig a figyelem fókuszában tartja a figurát.

Már az exponálása is nagyszerű. Valahonnan fentről, egy állványzat tetejéről szólal meg, szinte sötétben, de nagyon erőteljesen. Alig esik rá fény, keresni kell, hogy kibeszél, tágra nyílnak a pupillák, hogy valamit kivegyenek az arcból. Elszántan fürkésszük a sötétből előbukkanó alakot.

Szakács László

Ha hinni lehet annak, amit Bocsárdi László mondott a szakmai beszélgetésen, hogy az első részben a Poklot akarta ábrázolni, akkor Shylockról nem juthat más eszünkbe, mint hogy maga az ördög. Vagy inkább az ördögi. Mindazt a gyűlöletet, elvakultságot, kíméletlenséget érezni, ami a szeretetlenség állapotában uralkodik el az emberben. Legalábbis ez a benyomásunk róla, amikor lemászik az állványzatról (állandó lakhelyéről), és testközelből is megszemlélhetjük. Süt a szavaiból a bosszúszomjas indulat, amely az egész világon akar elégtételt venni, így épp azt igyekszik megalázni, aki az útjába kerül. Most éppen Bassaniot (Kolcsár József), aki pénzt akar tőle kölcsön kérni, hogy Belmontba induljon házasodni. A barátja, Antonio (Mátray László) biztatta erre, hogy szerezzen pénzt az ő nevére és hitelére, de most – amikor hallgatja Shylock feltételeit – alig észrevehető megrovással néz a barátjára, hogy pont ezt a szörnyeteget kellett kifognia.

Mátray László, Szakács László

De hogy a Shylockból felszabaduló sötét fenyegetés nem lelki torzulásból fakad, hanem egy egész társadalom működéséből következik, akkor derül ki, mikor a velenceik csendes és kíméletlen bosszút állnak az uzsoráson, mikor az álruhás Portia (Kicsid Gizella) ítélete megnyitja az utat a féktelen elégtétel vétel előtt. Süt a gyűlölet minden kimondott szóból, melyet rendre a jogszerűség kenetteljes mázával öntenek le. És közben figyelik, hogy miképp semmisül meg egy ember előttük, egzisztenciálisan, érzelmileg, önérzetében és önazonosságában. Emberségében azért nem, mert erről ő maga mondott le, amikor uzsorásként belépett az álszent rendszerbe, amely Velencét gazdaságilag működteti. (Ezt pontosan érzékelteti egy szövegbetoldás, amikor a dózse – Nemes Levente – egy mikrofonba beszélve (mintha egy konferencián szólalna fel) hosszas értekezést ad elő arról, hogy miképp is működik a tengeri kereskedelem, és ennek miért nélkülözhetetlen eleme az uzsora, még akkor is, ha az egyház ezt tiltja).

Nemes Levente

Nagyon tiszta és markáns értelmezés ez. Épp ezért meglepő, hogy erről tulajdonképpen egyetlen szó sem esett az előadásról szóló szakmai beszélgetésen. Bár a kérdésig, hogy miről is szól a darab és az előadás, többen eljutottak, de ennek megfogalmazására nem vállalkozott senki. Csak Sopsits Árpádnak volt egy negyed mondata arról, hogy a fasizmus genealógiája sejlik fel a produkcióban, de ennek kifejtésére nem került sor. Ehelyett sok szó esett a térről, amely – mint ahogy Bocsárdi László elmondta – teljesen más, mint a sepsiszentgyörgyi, ettől nyilvánvalóan a színészi erőterek is átalakultak. (Ennek hatásmechanizmusai is szóba kerültek a beszélgetésen.) És megváltoztak a komor és a bohózati arányai is. (Erről is beszélt a rendező, hogy teljes bohócjelenet maradt ki a megváltozott tér miatt.)

Ugyanakkor az is kiderült a szakmai beszélgetésen, hogy Bocsárdi László a teljes Shakespere-darabról, annak bonyolult többszólamúságáról gondolkodott az előadás készítése közben: az apa-fiú viszonyról, a szerelmesek viszonyáról, a férfi szerelmesek viszonyáról. Hiányérzeteink azért támadhatnak, mert ezek a problémák kevésbé váltak erőssé a pécsi előadáson. Mint ahogy az sem, hogy a rendező valójában azon gondolkodott, hogy a világ elviselhetetlenségén miképp lehet felülkerekedni. Így tulajdonképpen válaszolt arra a kérdésre is, amit a mindeddig az interneten egyedül hozzáférhető magyar nyelvű „kritika” fogalmazott meg, hogy miért egy orosz nyelvű ária zárja az előadást. Azt akarta ezzel jelezni, hogy „minden disznóságon, szar és elviselhetetlen dolgon túl ott létezik az a fajta gyönyörűség, amit a zene, a művészet tud számunkra jelenteni… Ezért is nyúltam ehhez a darabhoz, mert úgy éreztem, hogy [Shakespeare] felül tud emelkedni ezen a világon, amit elég nehezen tudunk kézben tartani.

Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Vas István fordítása alapján

Dramaturgiai munkatárs: Czegő Csongor

Zenei vezető: Incze G. Katalin

Díszlettervező: Bartha József

Jelmeztervező: Dobre Kóthay Judit

Rendező: Bocsárdi László

Szereplők: Nemes Levente, Mátray László, Kolcsár József, Diószegi Attila, Márton Lóránt, Nagy Kopeczky Kálmán, Nagy Alfréd, Erdei Gábor, Kőmíves Mihály, Szakács László, Nagy Lázár József, Kicsid Gizella, Gajzágó Zsuzsa, Szalma Hajnalka, Pálffy Tibor

Közreműködik: Szilágyi Zsolt (ének), Boldizsár Szabolcs (fuvola)

További írások az interneten:

Uzsora, irgalom, szerelem, igazság (A velencei kalmár a Tamási Áron Színházban)