Nem lehet tehetségesnek lenni

– Tavaly megnyerte a POSZT-ot az általad rendezett Finito. És az én értékelésem szerint idén is jó évada volt az Örkény Színháznak…

– Ez egy nagyon jó évad volt.

– …mégsem lesztek ott a POSZT-on. Ehhez mit szólsz?

– Azt, hogy a válogatónak nem tetszett nálunk annyira semmi, hogy ott legyünk a POSZT-on. Ez ilyen egyszerű. Az idei versenyprogram Kukorelly Endre ízlését és optikáját tükrözi, hiszen az egyszemélyi válogatás erre van kitalálva. Ezt minden további nélkül tudomásul veszem. Természetesen szerettem volna, ha az Örkény Színház valamely előadása bekerül a versenyprogramba, örültem volna, ha ez épp az Apátlanul lett volna. De nem lesz ott, és ehhez semmi hozzáfűzni valóm nincs. Úgy látom, hogy Kukorelly válogatása markáns, érezni rajta a kortárs magyar friss színpadi szövegek iránti elkötelezettség. Ez helyénvaló, legyen ez egy ilyen fesztivál!

– De azért szerepel a versenyprogramban egy Csehov-előadás is.

– Ha Kukorellynek más Csehov-előadások jobban tetszettek, mint a miénk, akkor szíve joga azt választani.

– Nem tükrözné jobban a mai magyar színház jelenlegi értékeit egy olyan fesztivál, amit nem egy kívülálló, hanem egy színházi ember válogatna?

– Általában rettenetes tekintélyhiányban szenvedünk. Kevés az olyan ember, akinek nagyjából adunk a véleményére, hiszünk az ízlésében. Egy fesztivál általában akkor jó, ha annak van egy gazdája, akinek az ízlésével lehet ugyan vitatkozni, de a szakértelmét senki nem kérdőjelezi meg. És a látókörét sem. Ilyen emberből rettenetesen kevés van, és aki van – tényleg nagyon kevés –, az pedig gőzerővel nyomja a praxist, és nem tud megnézni 210 előadást egy évadban. Egy ilyen fesztivál, mint a POSZT, ideális esetben úgy nézne ki, hogy van egy kurátora, egy nemzetközileg is létező színház ember – nem tudnám megnevezni, most csak az ideális esetről beszélek –, volna kétszer ennyi pénze, és ez a kurátor egész évben úton lenne, és sűrű párbeszédben a világgal kiválogatná a fesztivál programját. A 10 hazai produkció mellé meghívna 3-4 fontos külföldi előadást is, mert jó lenne nemzetközi kontextusban is látni azt, ami a magyar színházban történik. Ennél jobb megoldást nem tudok. Nincsen hibátlan rendszer.

– Követted, hogy miképp fogadta a kritika az Apátlanult?

– Mi a kritikákat kitesszük a próbatáblára. Mindet. Nálunk mindenkit érdekel, mit írnak rólunk, várjuk, olvassuk és beszélünk róla. Ha megdicsérnek, akkor keveset, ha szidnak, akkor többet.

– És indulatosabban is?

– Igazság szerint nem. Az Apátlanul körüli értetlenségtől csalódottak voltunk. Azt ugyanis valójában mindig érzi egy színház, tehát a színészek, a műszak, a szűkebb környezet, barátok, hogy valami jelentékeny vagy érdektelen holmi-e. Szóval nincs indulat, kiabálás vagy ajtócsapkodás, mert mi hozzá vagyunk szokva, hogy megmondjuk egymásnak, mi van. A negatív kritikát is átbeszéljük, hátha van benne valami. Tudom, hogy túl szépen hangzik, de ez van. Nem asztal körül, értekezletként, de megbeszéljük. Néha három hülyeség között is lehet egy okos mondat. És természetesen szelektálunk, szerző szerint, a színész centire tudja, kire érdemes figyelnie, kire nem. Szerencsére mi azok közé tartozunk, akiket komolyabban vesz a kritika, figyelnek ránk, foglalkoznak velünk.

– Te színészként vagy igazgatóként olvasol kritikákat?

– Az Örkény Színház előadásainál engem kevéssé érdekel, hogy rólam mit írnak. Az érdekel, hogy a társulatról mit mondanak, meg az, hogy észreveszik-e, hogy az adott előadás mit akar. Mert például a Kordonszkij rendezte Apátlanul valamit nagyon akart, de ezt nem mindenki vette észre. Lehet, hogy az előadás nem tudja ezt egyértelműen elmondani.

– Mit akar ez az előadás?

– Ez egy rendkívül alaposan elemzett előadás, minden szándékosan van úgy, ahogy van. Ez az előadás azt gondolja (mert a rendezője azt gondolja, és erről minket meggyőzött), hogy a szereplő személyek világra szóló kvalitása illúzió. Amit önmagukról hisznek, vagy amit másokkal szemben táplálnak, illúzió. Mindenkinél. Azaz köznapiak a formátumok. Ám az indulatok, a belső történések mélysége ettől még abszolút. Ez az előadás ezt akarja mondani.

– A megszokottól eltérő címet is választottatok.

– Az Apátlanul címet maga Csehov adta, a Platonov később ragadt a darabra. Mi azért tértünk vissza az eredeti címhez – a rendező ebben is eltökélt volt -, hogy Platonov „szuperhősi” státuszából visszavegyünk. Kordonszkij abból indul ki, hogy amit Platonovról mondanak, azt csak mondják róla. Szeretnék, ha úgy lenne, ahogy mondják róla, de nincs úgy. Szerinte sehol, sem az ős-Platonovban, sem a rövidített Platonovban nincsenek benne azok a gesztusok, amelyekből kiderülne, hogy valójában mi Platonovnak az a rendkívüli kvalitása, amit mindenki belelát. Egyszerűen nem lehet rámutatni ezekre a pontokra. Platonov valóban intelligens. Valóban éles az optikája. De többen is intelligensek annyira, mint ő. Trileckij is, a tábornokné is. Valóban széles látókörű. De ezzel sincs egyedül. A konfliktuskeresés Kordonszkij szemében nem pozitív, hanem tehetetlen vonás. Vagyis ő azt rendezte meg, hogy Platonov formátuma illúzió. Elemzése szerint nem Platonov formátumának titkairól szól a Csehov-szöveg, hanem arról, hogy mindannyian, akiket Csehov színpadra ír, egyformán tehetetlenek és árvák egy olyan országban és egy olyan élethelyzetben, ahol nem lehet tehetségesnek lenni, ahol nem futhatja ki az ember a saját életesélyeit. Mert olyan a klíma. Mindenféle klíma: a szellemi, az érzelmi klíma, a múlt és a jövő klímája. És hogy ez rettenetes. Kordonszkij erről akart beszélni. Arról, amit az Apátlanul jelent.

– Kordonszkij mintha ellene dolgozna a magyar színház Csehov-értelmezéseinek. A főszerepet játszó Széles nem született Platonov, írja valaki Balkayt meg Tahi Tóthot hozva ellenpéldaként.

– Szerintem Széles született Platonov. Azért játssza ő.

– De a szerep hagyománya mennyire fontos nektek színészeknek egy-egy alakításra készülve? Vagy ez inkább zárójelbe kerül?

– Igen, ez zárójelbe kerül, a szerepet mindig újraépíti az adott színész.

– Ti végig gondoltátok, hogy milyen fontos Platonov-előadások voltak Magyarországon?

– Beszélgettünk erről, hogyne.

– Neked melyek voltak fontosak?

– Én csak Ascherét láttam az itthoniak közül. Meg természetesen Mihalkov filmjét. És Dogyin előadását. Meg Persevalét videón. Meg a Máté osztály vizsgáját Slussz címen. Meg a kaposvári előadást Keszéggel.
– Visszatérve az előadásotok kritikai befogadására, te mivel magyarázod az ellentmondásos fogadtatást?

– Fogalmazzunk egyértelműbben: sosem volt még olyan előadásunk, amely ennyire megosztotta volna a kritikát. Valójában nem tudom, mi az oka. Vannak pontozó kritikák is (ez afféle bulvár holmi), itt ketten is egy pontot adtak neki. Azért az egy pont a nagyon nagy ciki kategóriája. Talán egy haknié, ahol a színész ittas, és nem tudja a szöveget. Az egy pontos előadás kártékony és bűnös. Egy komolyan vett, nagy ambíciókkal létrehozott Csehov, ahol jelentékeny alakítások születtek szívós szakmunkával, az nem lehet egy pont. Ez morális kérdés, hogy nem egy pont. A hétből, vagy ötből, mindegy. Az ilyen egy pont nem az előadásról szól. Az ilyenektől megy el az ember kedve a kritikaolvasástól. Kifejtés semmi. Egy pont. Kíváncsi vagyok, az ilyen lesből köpésért jár-e honorárium. De a többiek persze komolyan, elemzően foglalkoztak vele, és volt, aki utálta, mások melegen az előadás mellé álltak. Valójában nem értem, hogy mi ennek a szórásnak az oka.

– Annyira azért nem beszél más nyelven ez az előadás, mint általában az Örkény-előadások.

– Nem beszél más nyelven. És nem beszél más nyelven, mint ami a magyar színházi nyelv fő sodra az elmúlt harmincöt-negyven évben. Ez egy lélektani realista előadás. Talán a díszlete furcsa, mert egy térből fogalmaz. Nem mintha ilyet ne láttunk volna már. Egyébként elemzett szituációkon alapuló, történetmesélő, lélektani elemzésű és közelítésű Csehov-előadásról van szó.

– Talán annyiban más, hogy sokkal több benne a groteszk elem, mint amit általában a Platonovban megszoktunk.

– Nincs több groteszk elem az előadásunkban, mint magában a darabban. Sőt. Kordonszkij, aki onnan jön, aki ismeri a közeget, ennél még groteszkebbnek, kihívóbbnak és malíciózusabbnak látja Csehovot.

– Az előbb a magyar színházi hagyományt említetted. De az egyik kritikus épp a lélektani realizmus részletgazdagságát hozza fel okként, amin félresiklik szerinte az előadás: „Felszínes jellemek felszínes ábrázolása – erre mindig alkalmas a csinosan pilinckéző magyar színészet.”

– Ez a mondat nem a magyar színházi hagyományról beszél, hanem minket szid, hogy sok fölösleges mütyürkével van teleaggatva a játékunk. Hogy túl van aprózva, ahelyett, hogy nagy ívekben igaz lenne. Hogy a nagy ívekben és nagy csapásokban és nagy igazságirányokban fogalmazott színészethez képest (ami annyira jellemző a németekre, románokra) milyen piciket játszó, vacakoló, fölöslegesen szépelgő ez a mi magyar színészetünk..

A fenti interjú egy nagyobb beszélgetés részlete, amely az Ellenfény 2008/3. számában olvasható, és a POSZT első napjaiban még kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.