Jelenetek egy diktatúrából

Volt egy Ron Jones nevű tanár, aki a ‘60-as évek Amerikájában gondolt egyet, és gyakorlati úton próbálta megválaszolni kíváncsi diákjai kérdését, mely arra irányult, hogy mégis hogyan volt az, hogy sokmillió ember asszisztált a náci Németország hétköznapjaihoz. Jones improvizált: a szabadszellemű iskolarendszerben szocializálódott diákok számára példátlan fegyelem- és rendteremtéssel és némi agymosással egy hét alatt hadsereget épített magának a majd’ egy iskolányira duzzadó diákcsoportból. A tanár eszközei egyszerűek voltak: vigyázzban kellett ülni, tisztelettudóan beszélni. Az órára járó diákok csoportja új nevet kapott, köszöntő karmozdulatot tanult, és jelszavakat skandált. Majd amikor a hét vége felé Jones már-már összeroppant a felelősség terhe alatt, lefújta a kísérletet, és elmagyarázta az arctalan, agresszív tömeggé formált diákjainak, mit tett velük. A kísérlet megismételhető. Tegnap is, ma is, holnap is. Emberi mivoltunk változatlan, tehát, ha úgy tetszik, a történet mindig aktuális. Ma is, itt is – ez nem kérdés. Ettől pedig erős előadás tud lenni A harmadik hullám.

A Tasnádi István által jegyzett színpadi adaptáció azonban az egyes karakterek kidolgozottsága, a kortárs pedagógustársadalom finoman árnyalt képe és a friss dialógusok ellenére hagy némi kívánnivalót maga után. Bármennyire univerzális is a történet, a Jones-féle kísérlet esszenciálisan egy a miénknél sokkal szabadabb elvű iskolarendszerben született meg. És hiába vagyunk benne biztosak, hogy egy hasonló kísérlet bármely magyar iskolában ugyanilyen véget érne, az amerikai modell nem ültethető át egy az egyben: egyszerű, a magyar iskolákban ma is használt fegyelmező eszközökkel nem lehetne diákokból egy minidiktatúra lelkes elnyomottait kreálni. A problémát Tasnádi is észrevette: a kortársmagyarított változat nagyvonalúan bánik a kontextussal, és egy talán épp létező, de tipikusnak semmiképp sem mondható alternatív iskolába helyezte a történetet – hitelesítve az alaphelyzetet, de elveszítve az ijesztő hétköznapiságot. Nem tudhatjuk, hogy a szűkre szabott keretek vagy a szöveg jelentős és téves dramaturgiai megcsonkítása miatt, de ennél jelentősebb probléma is van a drámai anyaggal: sem a diákok, sem a kísérletet vezető tanár valódi motivációját nem ismerjük meg. Ettől pedig, az előadás minden pozitívuma ellenére is, túlságosan didaktikusnak és előre elrendezettnek hat a tanmese.

Heike Vollmer díszlete egy mélyfekete amfiteátrum. Mintha artisták gyakorolnának. Cirkusz az egész világ? A kezdőkép függő-függeszkedése időről időre visszatér, de közben, az előadás végére a szabadság amfiteátruma szépen lassan fallá záródik össze – mintha a Taigetosz meredélyével kerülnénk szembe. Gyevi-Bíró Eszter mozgássorai szigorú rendet teremtenek a színpadon, Monori András erősen repetitív zenéje a gyermekdalok világát hajlítja káoszba. Vidovszky György rendezése a formák szigorában ágyaz meg a hétköznapi helyzeteknek: jeleneteinek pörgő dinamikája, hétköznapi frissessége attól érvényesül igazán jól, hogy az elvont térben jön létre. Ez a dinamika és frissesség azonban csak az egyes mikrojeleneteket tölti meg élettel – olyan, mintha Vidovszky pontosan dolgozó fiatal színészcsapata inkább helyzetgyakorlatokat oldott volna meg, nem pedig egy előadást.

A négy tanárt játszó színész érezhetően sok rendezői támogatást kapott karakterének finom ábrázolásához. Jeleneteik azonban már-már indokolatlanul rövidek ahhoz, hogy szerepük a történet alakulásában valódi értelmet nyerjen. Bármennyire pontosan kidolgozottak a legapróbb rezdüléseik is, figuráiknak nincs pontos helye a nagy egészben – talán az adaptáció átgondolatlansága vagy az ötletek nem elegendő szűrése miatt. A kísérletet kiötlő, már-már őrületbe forduló, de azt végül inkább csak megjátszó tanárt alakító Dévai Balázsé az előadás legerősebb pillanata: utolsó beszédében a diktátor bőrébe bújva, magától is megijedve és aztán még ebből is erőt merítve a kétségbeesés és a manipuláció sajátos közös hangján szólal meg. Szorcsik Kriszta figurája is kétségbeesésében a legerősebb – akkor, amikor felismeri, hogy teljesen elvesztette a kontrollt kollégája (és barátja) felett. Varga Anikó igazgatónőjének libabőrös tehetetlensége, amikor saját iskoláját látja kicsúszni kezei közül és Kardos Róbert tanárának apró, gyáva mozdulata, amellyel bekapcsolja a diktafont, hogy rögzítse az őrjöngő diktátor szavait, szintén azt mutatja, hogy az apró gesztusok több rendezői figyelmet kaptak, mint a nagy egész.

Talán egy dramaturg, talán a Jones-Strasser történettől való nagyobb elrugaszkodás hiányzott ahhoz, hogy A harmadik hullám ne csak erőteljes, de igazán emlékezetes előadás legyen.

Todd Strasser–Ron Jones–Tasnádi István: A harmadik hullám

Bárka Színház

Díszlet: Heike Vollmer

Jelmez: Szabó Gergely

Zene: Monori András

Mozgás: Gyevi-Bíró Eszter

Rendező: Vidovszky György

Szereplők: Szorcsik Kriszta, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Varga Anikó, Horváth Zoltán, Kőszegi Mária, Tóth János Gergely, Jerger Balázs eh., Marofka Mátyás eh., Kulcsár Balázs, Sipos Viktória, Herman Flóra, Árvai Péter, Császár Réka, Tolnai Klári, Kovács Márton Koppány, Bordi Gábor, valamint Király Krisztina, Nagy Bianka, Somogyi Anna, Szendi Flóra Dóra

Más is látta:

Sz. Deme László: Démonok helyett demonstráció

Ugrai István: Kiveri a biztosítékot