„Addig szörnyű lesz…

Az Alföldi rendezte Sirály úgy kezdődik, mintha mi is Trepljov előadására érkeznénk. Ezért természetes, hogy a birtok lakói – a Nemzeti színészei – fogadnak bennünket, hiszen itt ők vannak otthon. És a vendéglátás érzetét is felkelti, hogy a kabátjainkat a kabátjaik közé helyezik a fogasokra. Ez anélkül is személyesebb közelséget teremt, hogy a szereplők különösebben barátkozni próbálnának a közönséggel.

Alföldi rendezése a későbbiekben is mindvégig számol a nézők jelenlétével. A szereplők sokszor fordulnak szembe a közönséggel, és mondják a szemünkbe fura mondataikat. Így vonnak be minket is abba a játékba, amelyben ők is szerepeket játszanak. Sőt különféle szerepeket is osztanak ránk. Nemcsak Trepljov darabjának alkalmi nézői leszünk, hanem a halak is a tóban, vagy a szolgák, akiktől Arkagyina (Básti Juli) búcsúzik (ő még egy pénzérmét is nyom az egyik néző kezébe: „egy rubel! Osszátok el!”)

Alföldi rendezése – miközben nem akarja eltörölni a nézőtér és a színpad közötti határokat – játék tárgyává teszi azt a konvenciót, amelyre a nézői szerepek épülnek. Ebben joggal számít a közönség együttjátszására. Mint ahogy abban is készséges partnerek vagyunk (mert ez is egy élő színházi konvenció), hogy felvonásról felvonásra más helyszínt lássunk bele a Menczel Róbert tervezte változatlan díszletbe. Az előadás nagy része egy kabátokkal teliaggatott fal elé állított páston játszódik, amely középen a nézőtér két szektora közé is benyúlik. Ezt a kifutóra emlékeztető színpadot látjuk hol tópartnak, hol parknak, máskor meg a Szorin-ház belső terének vagy épp Trepljov dolgozószobájának.

Farkas Dénes és Blaskó Péter - Fotók: Szabó Dorottya

Alföldi rendezése ezúttal egyértelműen komédiának láttatja a Sirályt, elsősorban talán azért, mert nincs egyetlen hőse sem, akivel igazán azonosulni lehetetne. És olyan figurája is alig van, aki őszintén magát adná, és nem szerepekbe, pózokba, alakoskodásba menekülne.

Ez az előadás nem Trepljov nézőpontjából láttatja a történetet, mint a magyar színháztörténet több legendás előadása, amellyel egykori és mai színházteremtő fiatalok fogalmazták meg saját ars poeticájukat. De természetesen nem áll az öregek mellé sem, mert színházi szemléletüket avíttnak, életvitelüket pedig üresnek mutatja.

Alföldi is a színházról beszél (és ezen keresztül az életről), de nem programot hirdet, hanem keserű látleletet ad. Az Arkagyina képviselte színháznak – és képviselőjének, a sikeres művésznőnek – azért nem lehet hinni, mert egyetlen őszinte gesztusa sincs. Minden csak magamutogatás, hivalkodás, sikerhajhászás benne. Önreprezentáció. Öndivatbemutató. Természetesen az ’ötvenen túl is hódító nő’ figurájába nem fér bele, hogy Trepljov gondoskodó anyja legyen.

Az Arkagyina képviselte színháznak – akár tetszik, akár nem – Samrajev (Szarvas József) az autentikus nézője. Őt csak a harsány hatások érdeklik, a finomságokhoz – sem az életben, sem a művészetben – nincsen érzéke. Nem véletlenül sírja mellette végig az életét felesége, Polina (Nagy Mari), hiszen folyton szégyenkeznie kell a közönségesség miatt, amit az ura képvisel. Szorin (Blaskó Péter) műveltebb, nyitottabb és érzékenyebb – Nyina iránti rajongása még Trepljov darabja iránt is érdeklődővé teszi –, de mindez hiába, ha nincs ereje ahhoz, hogy bármiben is hatással legyen a környezetére. (A húgát sem sikerül meggyőznie, hogy bánjon kedvesebben Trepljovval.) A vidék egykori kedvence, Dorn (Kulka János) mindvégig elegáns kívülálló marad. Bár sok mindent megért és észrevesz abból, ami körülötte zajlik, egy bizonyos ponton mindig eltolja magától a felelősséget.

Földi Ádám, Básti Juli, Szarvas József, Fehér Tibor

De a fiatalok sem mutatnak vonzóbb összképet. Ebben az előadásban az öregek hazugságaival, önáltatásaival nem áll szemben a fiatalok igazsága. Trepljovban (Farkas Dénes) sem művészként, sem emberként nincs átütő erő. Nyina (Tompos Kátya) sem érti őt, és az első pillanatban látni, hogy egyáltalán nem szerelemes belé. És hiába a fiú minden dühe, provokációja (például a sirály lelövése), mindezzel csak jobban eltávolítja magától a lányt.

Azt is érzékletesen mutatja meg Alföldi rendezése, hogy ha Trepljov színháza diadalmaskodik, az egyáltalán nem a mi nyelvünkön fog beszélni. Tompos Kátya Nyinája ugyanis oroszul szavalja el Trepljov darabját, amire joggal jegyzik meg a többiek, hogy egy szót sem értenek belőle. De igazán senki sem provokálja a fiatal író-rendezőt, a maga módján mindenki megértően viselkedik. Még Arkagyina is visszafogottan reagál (persze a maga mindent túljátszó modorában), így meglehetősen váratlan Trepljov kiborulása, amivel félbeszakítja az előadását. Később sem érteni a fiú indulatát, ahogy borogatja a székeket. Trepljovból két dolog hiányzik: az a szorgalom, ami Trigorinban megvan, és az az elszánás, ami Nyinát mozgatja.

De ha őszinték vagyunk, azt is azonnal látjuk, hogy Nyinát egyáltalán nem a színház érdekli. (A művészetről, a művészlétről végtelenül felszínes elképzelései vannak.) Őt igazán a siker és az érvényesülés lehetősége vonzza. Ennek példáját látja Arkagyinában, de még inkább az asszony szeretőjében, a sikeres íróban, Trigorinban (Földi Ádám). Így hát a félbeszakadt előadás után eltökélten megáll előttük, és addig nem mozdul onnan, amíg ki nem présel néhány kényszeredett elismerő mondatot Arkagyinából, aki végül – miután kifogy a kínálkozó közhelyes dicséretekből –bemutatja a lánynak Trigorint.

Az eredetileg középkorú írót Alföldi szereposztása a fiatalok közé sorolja. Trigorin az első pillanattól kezdve közömbösen jegyzetel, őt csak a téma érdekli s nem az emberek és a sorsok. Nyinával való beszélgetésében is végig erősebb a magával való elégedetlenség, mint a lány iránti érdeklődés. Nyina viszont céltudatosan, bár különösebb érzelmi motiváció nélkül tör a sikeres író meghódítására. ÍA célját el is éri, ám a darab végén – amikor átutazóban ismét feltűnik a birtokon – kiviláglik: valójában nem érkezett el sehová. Sem a művészetben, sem a lelki érzékenységben.

Másfajta életkudarc az, amit Mása (Tenki Réka) épít fel magának. A Trepljov iránti megalázó szerelme – a fiú nyersen eltaszítja magától – előbb az alkoholizmusba, aztán egy értelmetlen házasságba hajtja. Medvegyenko (Fehér Tibor) itt alig szól (még csak nem is filozofálgat), balgatag némasággal viseli, ahogy a felesége még akkor is megalázza a közönyével és a Trepljov iránti rajongásával, miközben már a második gyerekét hordja a pocakjában.

Tompos Kátya, Fehér Tibor, Tenki Réka

A negyedik felvonásban életcsődöket tár elénk a Nemzeti előadása. Akárcsak egy rideg tárlaton, úgy merednek mozdulatlanná a háttérbe vonult szereplők, miközben az előtérben Trepljov és Nyina megpróbál elszámolni az életével. A borzongató mérleg hideg leszámolásba torkollik. Amikor Nyina elmegy, Trepljov veszi a puskáját, és utána ered.

Alföldi előadásának végén két lövés dördül, ami után nem Dorn megy ki, hogy megnézze, mi történt, hanem Mása. És amikor visszajön, nem mondja ki, amit sejtünk (például abból, amilyen indulattal Trepljov a sirály lelövése után a lány halántékához szorította a puskája csövét): Trepljov nem csak magával, Nyinával is végzett. Mása áttételesen közli a tényeket, magyarul kezdi mondani, amit távoztában Nyina még oroszul idézett Trepljov egykori darabjából: „minden élet, minden élet befejezte szomorú körforgását, és kihunyt…” És miközben beszél, szó szerint is a bőrünkön érezzük, hogy jeges szél süvít be kintről, a színházon is túlról. Mása eközben folytatja: „a sátánnal vívott konok és kegyetlen harcban nekem kell győznöm, aztán pedig majd csodálatos összhangban eggyé olvad az anyag meg a szellem, és eljön a világszabadság országa… De addig szörnyű, szörnyű lesz.”

Aztán minden átmenet nélkül hátralép, leakaszt egy kabátot a fogasról, mondja a számát, amivel szólítja a tulajdonosát. Aztán jönnek a többiek is, adogatják a kabátokat, egy-egy kedves mosoly, mondat is jut az ismerősöknek. Egy személyes búcsúpillantás mindenkinek.

Nemzeti Színház

Fordította: Makai Imre

Díszlet: Menczel Róbert

Jelmez: Nagy Fruzsina

Dramaturg: Vörös Róbert

Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Básti Juli, Farkas Dénes, Blaskó Péter, Tompos Kátya, Szarvas József, Nagy Mari, Kulka János, Földi Ádám, Fehér Tibor, Tenki Réka

Más is látta:

Bóta Gábor: Személyes búcsú a Nemzetiben

Kovács Bálint: A Nemzeti társulata nagyító alatt

Kovács Dezső: Osszátok szét

Makrai Sonja: Sirály: képünkbe vágják az igazságot

Rác András: Alföldi rendezett – vádirat a tehetségtelenek ellen

Zsedényi Balázs: Kulturkampf helyett

Blogbejegyzések:

Alföldi Sirálya nem színház, maga a valóság

Előzetesek:

A Sirály bontogatja szárnyait a Nemzetiben