Hírlap-színház
Ibsen: A nép ellensége – Katona József Színház
Lehet, hogy ez a dráma százharminc éves, de ott van benne mindaz, ami (abban a kevés független) hírlapban ma olvasható: a hatalom megtartása érdekében szemrebbenés nélkül hazudozó, az igazságot csak egy összetett képlet egyik, nem feltétlenül fontos összetevőjeként látó, a népjólétre fittyet hányó politikusok, a vélt vagy valós olvasói igényeket a minőség elé helyező, ráadásul könnyen megvehető újságok, a bürokrácia gátlástalan felhasználása a kisember ellen, meg az összetett igazságok helyett csak a saját egyszerű érdekeit szem előtt tartó polgárok.
Ibsen minderről – s az ezek mögül felsejlő, voltaképpen fő kérdésről: nem lehet-e, hogy hibás a demokrácia alapképlete, miszerint a többségnek mindig igaza van? – szinte példázati hangvételű tételdrámát írt, sokszor már-már pamfletszerű egyértelműséggel mutatva be a felvetődő problémákat. Története egyszerre játszódik konkrét és metaforikus síkon: a kis norvég város egyetlen bevételi forrása a fürdő, ám egyik alkalmazottja, az orvos rájön, hogy (konkrétan) a gyógyvíz és (metaforikusan) a közélet, a társadalmi berendezkedés mérgezett, és iparkodna is rögvest helyretolni mindazt, ami kizökkent. Csakhogy bátyja, a polgármester saját tekintélyét féltve és a fürdő átépítésével járó pluszmunkától ódzkodva igyekszik ellehetetleníteni őt, a felfedezést publikálni készülő újság szerkesztőiről pedig kiderül, csak addig állnak az ügy mögé, amíg saját érdekeik úgy diktálják. S mikor az így meghurcolt doktor a városközösség elé tárja abbéli nézeteit, miszerint a többségnek soha nincs igaza, mivel természetszerűleg hülye, a csőcselék el is üldözné a városból, az országból – ki a világból.
Zsámbéki Gábor rendező nem riadt meg a didaktikus hangvételtől, sőt, itt-ott tovább is erősítette azt. Igaz, a dráma egyik legfontosabb kérdését – igaza van-e bármelyik félnek, s ha igen, kinek? –, árnyaltan válaszolja meg, elkerülve az abszolút egyértelműsítést: értelmezésében az a rémisztő és lesújtó, hogy a nyilvánvalóan korrupt és romlott „kormánypárttal” egy végső soron életképtelen „ellenzék” áll szemben. (Erről is mintha lehetne olvasni a hírlapokban.) Erre utal Fekete Ernő játéka, aki hasonló, noha némiképp visszafogottabb gúnnyal ábrázolja a saját megvilágosodását hirdető doktor figuráját. Ez az árnyalás, ezek a színek azok, amelyek olyannyira hiányoznak nem egy fekete-fehér, a szájbarágásig egyértelmű jelenetből.
Ezért legfeljebb kis részben felelős a tény, hogy Zsámbéki és Török Tamara dramaturg egyetlen, szünet nélküli száztíz perces részbe tömörítették az öt felvonásos drámát. Az már annál inkább, hogy az első három „felvonás” után, amelyben a jellemek kibontásán, a kapcsolatok és konfliktusok megrajzolásán volt a hangsúly, a negyedik, a közgyűlés-jelenet (az egységfrontba tömörült nép, a polgármester, a lapkiadó és a lapszerkesztők, valamint a doktor és családja közti nagy összecsapásról) gúnyrajzszerűen leegyszerűsítővé válik. Zsámbéki itt egyszerűen kreténekként ábrázolja a magából kivetkőző népet, és egységesen sátáni gonoszságúként a mindenféle tisztviselőket. A polgármester és a laptulajdonos szinte szerelmesen pillantanak egymásra a doktor feletti utálkozás örömében, a városlakók tülkölnek, kerepelnek, részegen bekiabálnak, gyalázkodnak, öklöt ráznak. A polgármester kiáll a színpad szélére, és míg beszél, Rákosit, Putyint vagy épp az idei hókatasztrófában „életet mentő” Orbán Viktort idéző propaganda-kampányfilm képsorai pörögnek – teljesen feleslegesen, hiszen eddig is és a továbbiakban is pontosan kiderült-kiderül, hogy milyen politikus ő. Ez a túlzott direktség máskor is jellemző, például nem sokkal később egy olyan napi politikai kiszólás kerül a szövegbe, ami a törvények adott helyzethez való idomításának tegnapi és holnapi gyakorlatáról szól nagyon egyértelműen és emiatt elcsépelten. De ugyanebben a jelenetben Zsámbéki még a kormány által manipulált médiáról és ítélkezik: a gyűlésről tudósító operatőr – ezt látjuk a színpad elején felhúzott vetítővásznon – csakis azt veszi fel, ami az egyik oldalnak kedvez.
Forrás: http://katonajozsefszinhaz.hu
Tény, hogy az ilyen egy-egy jelképbe, erős odamondásba sűrített állítások mondandójának igazságát nehéz lenne cáfolni – csakhogy a nagy igazságok ilyen árnyalatlanul, kifejtetlenül vagy leegyszerűsítően megfogalmazva könnyen közhelyeknek hatnak. Mint egy következő kép: a csőcselék Zsámbékinál egyszer csak a norvég himnuszt kezdi énekelni – a doktor persze nem tart velük; újabb erős, de fekete-fehér állítás ez a nemzeti érzelmek és a gyűlölködés összefüggéséről. Tucatnyi hasonló fért el ebben az egy, hosszú jelenetben – pedig az „itt és most” Magyarországáról szóló, komolynál is komolyabb sorskérdések nem válaszolhatók meg ennyire egyszerűen. Ha lenyomják az ember torkán, a hatásos orvosság is rosszul esik.
Amúgy is bajos az általános morális kérdésekről szóló előadásrészek és a mai kiszólásokkal operáló aktuálpolitikai performansz-színház ilyesfajta vegyítése, különösen, ha utóbbi mentes minden absztrakciótól, elemeléstől, s ilyen primer plakátszerűség jellemző rá. A kettő élesen elkülönül egymástól, ám az utóbbi harsányságával rátelepszik az előbbire. Pedig Zsámbéki a fülbekiabálásig konkrét jelzések mellett használja azt a metaforikus nyelvet is, amelyben mindig is annyira jó volt (lásd a Médeia házfalomlását); az előadás utolsó szakaszában a színpad alól valóban feltör a fürdő és a közélet undorító mocsara, hogy mindenki, akarva vagy akaratlanul megmártózhasson benne, s hogy a jövő generációját is beterítse mocskával. De ekkorra már úgy érezni: nem kell a képes beszéd, ha az előző jelenetben már minden lehetséges eszközzel felsorolták, milyen anyagok is mérgezik azt a bizonyos szennyvizet. Hasonló kettősség tapasztalható például a gyűlés-jelenet díszleteiben is: a polgármester, a lapkiadó és a csőcselék több méter magas székeken magasodnak a doktor fölébe – de Zsámbéki nem engedi, hogy a szimbólum beszéljen, hiszen a hajókürttől a gyalázkodásig minden konkrét eszközzel is elnyomják a „nép ellenségét”, magasított szék ide vagy oda. Mennyivel elegánsabb és – mivel a néző maga jöhetne rá – hatásosabb lenne, ha egy-egy ilyen baljós méretű szék helyettesítené a sípot és a kürtöt, a felbugyogó mocsár pedig a gyűlés harsányságát.
Biztos, hogy az előadás akkor is legalább ugyanilyen hatásos tudna lenni. Hiszen Zsámbéki egy-egy jól átgondolt, finom ötletével rengeteget el tud mondani. A drámával ellentétben itt a doktornak nem három gyereke van, csak kettő – felesége láthatóan hamarosan megszüli a harmadikat. Ez az egy kis változtatás nagyon komolyan átvariálja a motivációkat: az egzisztenciájával játszó doktornak így jóval kézzelfoghatóbb, hogy mi a vesztenivalója, ha kirúgják az állásából, és kiteszik a lakásából. Vagy: Zsámbéki egyetlen betoldott mondattal és egy gesztussal megmagyarázza, amit Ibsen elmulasztott – a két újságíró pálfordulását. Itt ugyanis a polgármester egyértelműen megfenyegeti és/vagy megvesztegeti a doktor kutatását megjelentetni készülő sajtómunkásokat. S ezzel az általános elvtelenség mellé a függés újabb dimenziója kerül az előadásba.
Fekete Ernő, Kulka János - Forrás: http://katonajozsefszinhaz.hu
A finom árnyalás gyakori hiánya nem kedvez a színészi játéknak, s ez elsősorban Fekete Ernőt nézve tűnik fel. Fekete – akit a rendezők nem sietnek újfajta szerepkörrel megpiszkálni a Mizantróp vagy a Protokoll meglehetősen hasonló „kiábrándult értelmiségi”-figurái után – csak néha tudja igazán átélni a doktor Stockmannban játszódó folyamatokat; egyszer-egyszer túl jól ismert mozdulatait, arckifejezéseit, hangsúlyait veszi elő, máskor pedig hirtelen váltogat az egymással ellentétes érzések között. Ezzel pedig gyengíti az értékes színészi pillanatok erejét is: szép a legutolsó kép, amikor a doktor beismeri, hogy ő is képtelen a változtatásra, s fel sem tud kelni a földről; kevésbé hatásos az előző percek harsánysága után, mikor Fekete előbb megtörtnek, rögtön utána agresszív viccelődőnek, majd cinikusnak mutatta magát – a gyors váltakozás miatt kevéssé hihetően.
A feleségét játszó Rezes Judit is magára marad a rá osztott pálfordulással: hogy miért áll a jövőjével és családja egzisztenciájával mégsem törődve szó szerint egyik pillanatról a másikra férje mögé, nem derül ki az előadásból (s itt a kérdést csak még hangsúlyosabbá, a válasz igényét még égetőbbé teszi az a hónapok óta domborodó has). Az először a Katona színpadára álló Kulka János ellenben remekül, önellentmondások nélkül, minden részletre kiterjedő átgondoltsággal, a merevség mögötti robbanékonyságot is pontosan érzékeltetve játssza a polgármestert, szavak nélkül, alig észrevehető jelekből részletesen megrajzolva a testvéréhez nem mint politikai ellenfélhez, hanem mint rokonhoz fűződő érzelmeit is. Pálos Hanna azonban természetellenes hanghordozással, hallhatóan csak „szöveget mondva” játssza el a doktor nagylányát – pedig sokszor láthattuk már, mennyivel többre képes.
Lengyel Ferenc, a doktor egyetlen igazi barátja izgalmas hajóskapitányt alakít, aki csak látszólag egy tömbből faragott, hideg fadarab, valójában több melegség van benne, mint a többiekben együttvéve. Míg Kovács Lehel gátlástalanul opportunista újságírója óvatlanul mindig kimutatja, hiszen nem szégyelli szélkakas-véleményét, addig Ötvös András dörzsöltebb, politikusabb főszerkesztőt ad, aki csak akkor tárja fel lapjait, amikor ő akarja, olyankor viszont igyekszik rendkívül meggyőző is lenni.
Két A nép ellenségét rendezett Zsámbéki Gábor a Katonában. Az egyik szép, hatásos és átgondolt metaforákkal teszi teljessé Ibsen mindig, de ma különösen aktuális kórképét. A másik harsány, túljátszott, leegyszerűsítő, plakátszerű állásfoglalásokkal sulykolja az amúgy is egyértelműt. De a nézőnek nincs lehetősége választani a két előadás közül – azok szimultán zajlanak és egy színpadon.
Henrik Ibsen: A nép ellensége
Katona József Színház
Fordította: Kúnos László
Díszlet: Khell Csörsz m. v.
Jelmez: Szakács Györgyi m. v.
Videó: Varga Vince
Zenei vezető: Sáry László
Dramaturg: Török Tamara
Rendező: Zsámbéki Gábor
Szereplők: Fekete Ernő, Kulka János m. v., Bán János, Ötvös András, Kovács Lehel, Rezes Judit, Pálos Hanna, Bezerédi Bendegúz m. v., Ujlaki Dénes, Lengyel Ferenc, Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás, Székely Kriszta eh.
Csáki Judit: Hadd lássunkát magunkon
Fritz Gergely: Zsámbéki szerint a világ
Kitzinger Mária Viola: Barátból ellenség
Zappe László: politikai arrogancia vagy dilettantizmus
Zsedényi Balázs: Jó, akkor itt fogunk élni
Bóta Gábor: Pusztító mocsokáradat
