Műanyag fa

Nem lehet kijelölni határvonalat a változásban, a pusztulásban. Mégis vannak fordulópontok, ahol a régen elkezdődött vagy mindig is tartó folyamatokban átbillen valami, és tényleg megtörténik, ami igazából már régóta történik. Megmondhatatlan, hogy hol is volt az a pont, mikor végleg eldőlt, már csak azt látjuk, hogy eldőlt. Hol vesztettük el? Mi is volt az a végzetes hiba? Nem volt, mert nem egy volt. Felfejthetetlenek, kibogozhatatlanok már az egymásra torlódó rétegek, mi volt az akció és mi a reakció, mi volt a szándék, és hova csúszott a megvalósításban. Nem tudni. Mindig van folytatás, mindig lehet még keservesebb.

Azoknak, akiknek nem volt szerencséjük tíz-húsz Cseresznyéskert-előadást látni, izgalmas és tanulságos olvasmány a szinhaz.neten található, Kutszegi Csaba és Varga Kinga által szerkesztett összeállítás, mely 1971 és 2012 közötti Cseresznyéskert-kritikákat, esszéket, rendezők próbanaplóit gyűjti össze. A sok elgondolkodtató és még mindig fejtegetésre váró részlet és felvetés mellett érdekes megfigyelni, hogyan keringünk az alapkérdések körül, ki hogyan kísérli meg megválaszolni őket. Hogyan próbálják „megoldani” az alkotók, és hogyan értelmezik a befogadók a melodráma, a szentimentalizmus határán való egyensúlyozást, hogyan viszonyulnak a kerthez és annak elvesztéséhez (beleesnek-e a szépség, a finomság, a múlt, az értékek elvesztése fölötti csendes szomorúság, a nosztalgiázás csapdájába). Mit kezdenek a híres csehovi komédia (sőt: itt farce)-kérdéssel. Vagy akár a kert és a gyerekszoba megjelenítésével. A jelmezekben, díszletben és világításban megjelenő színekkel (fehér!). A szereplők egymáshoz és persze a cseresznyés/meggyeskerthez kötődő érzelmi szálaival.

Zsótér Sándor és csapata (a fordító-dramaturg Ungár Júlia, Benedek Mari jelmeztervező és Ambrus Mária díszlettervező) semmiképp sem esnek bele a melodráma, a szépelgő nosztalgiázás csapdájába (ezt mondjuk teljes bizonyossággal meg is előlegezhettük). Messze elkerülik. Egészen máshol egyensúlyoznak. Vakmerően néznek bele az alattuk tátongó semmi szakadékába. Az ürességbe. Mert mindent kiürítenek lassan. Egy olyan világot festenek, ami egyre csak ürül. A szív már kihalt belőle. Nincs figyelem, gyengédség, finomság. És persze nincs fehér szín.

Békés Itala - Forrás: Örkény Színház

Ürül a színpad(kép) és mégsem tágas, inkább fullasztó; kevés, de annál hangsúlyosabb díszletelemet, kelléket látunk, különös hangsúlyt kap a matériájuk. Semmi más nincs a színen, mint (leltár): az első és harmadik részben három óriásira nőtt játéktárgy: egy pálma, egy mobiltelefon-kanapé és egy kinyitható, üres macskafej, ami akkora, hogy elfér benne két ember; a második részben pedig egy ezüst háttérlap (nem fal és nem függöny), ami ezerféleképpen tükröződik, és pálmafa alakú kivágásain át lehet közlekedni. A harmadik részben megjelenik még egy óriási (pozdorja) utazóláda. Ellenben megmutatja magát előttünk a műanyag sokfélesége: a macskafej szürke fényű műanyaga és belső üregessége, a pálmafa katonai-zöld gumiszerű műanyaga és annak nehéz tömörsége, tapadóssága, a mobiltelefon-kanapé fakó-fekete, hűvös műanyagának csúszóssága. Szinte érezni a tarka ruháknál a műszál csikorgását, a műselyem langyát.

A lélek is ebből az anyagból van. Kinek tömör, kinek üreges, kinek csikorgó, kinek tapadós, kinek sima. A folyton önmagukat jellemző, én-kijelentéseket tevő szereplők talán már nem is küszködnek lelkük ürülésével. Nem is egymás felé fordulnak, legtöbbször kifelé beszélnek, a semmibe intézve szavaikat, mintha nem is akarnák, hogy eljusson a másikhoz. A tekintetek sem találkoznak. Mindenki maga körül forog, viszont nemhogy a többiekkel, de magával sem tud őszinte lenni. Túl fáradt, fásult vagy gyenge ahhoz, hogy érzésekbe belemenjen. Így lesz inkább érzéketlen műanyag.

A középpontban álló két figura a meggyeskert tulajdonosa, Ranyevszkaja (Kerekes Éva) és a paraszti származású gazdag kereskedő Lopahin (Nagy Zsolt). Kerekes Éva Ranyevszkajáját ide-oda dobálta az élet (kisfia halott, külföldre menekült, a férfiak kegyetlenül bántak vele és kihasználták) szépsége érzékeny idegességgé vált, egyre megy, sír-e vagy nevet, átadta magát a sorsnak, hadd sodorja, amerre akarja. A pénz az utolsó maradék aranyig mind kifolyik a keze közül, könnyen adja, az is mindegy. Mert megszokta, hogy nem ő dönt, nem ő határoz, most már nem is tudja, mi az: cselekedni. Elszenvedője minden eseménynek. Tudja, de nem érti, hogy mindenképpen el fogja veszíteni a kertet, a házat, az egész birtokot. A veszteség megállíthatatlan közelgésére nem kapkod, nem esik pánikba, csak megadóan várja, hogy megtörténjen. Addig társalog, nevet és nevet.

Kerekes Éva, Nagy Zsolt - Forrás: Örkény Színház

Lopahin az egyetlen, akiben valamiféle halvány érzelem felvillan. Ahogy az egyetlen, aki cselekvésre képes. De hiába szerelmes Ranyevszkajába, hiába ajánlja fel a segítségét (a meggyeskert eladásának, és üdülőteleppé parcellázásának tervét), igazából segíteni (kölcsönt adni, megvenni és a rendelkezésükre bocsátani a birtokot) nem akar ennek a fura, tehetetlen népségnek. Nagy Zsolt gazdag parasztja az egyetlen, aki nem a semmibe beszél. Megy előre megállíthatatlanul, ha kell, változtat, vagyis pusztít. A többiek nem változnak, csak pusztulnak. Nagy Zsolt Lopahinja nem kegyetlen, lélektelen újgazdag csörtető, aki bosszút állna a lecsúszó földbirtokoson. Nem ő tehet róla, ha a többiek nem képesek megmozdulni. Neki menni kell. Annyira egyértelműnek tűnik, hogy a kert menthetetlen, hogy nem tudjuk sajnálni az elvesztését. És nem is ez a veszteség a lényeg. Hanem a szív elvesztése, kiürülése. Az pedig már megtörtént.

Lopahinon kívül mindenki más tehetetlen, változtatásra alkalmatlan. Szimeonov-Piscsik földbirtokos (Znamenák István) tudatát a lét határozza meg: folyamatos anyagi gondjaitól mást nem nagyon lát, csak, hogy kitől hogyan lehet kölcsönkérni, a szorongatottság feszültsége, görcse csak pillanatokra tűnik belőle. Emlékezetes pillanat, mikor anyagi ügyei rendeződése fölött érzett öröme után hirtelen ráébred, hogy a cseresznyéskert oda, és Ranyevszkaja egész családja örökre távozik: amilyen váratlansággal elalszik és felébred máskor (a nézők derültségére), most úgy kezd hirtelen zokogni szinte némán, befelé. Folyton sírásra áll viszont a szája, „olyan érzékeny lettem, olyan delikát és ideges… mindentől úgy meg tudok ijedni”-Dunyasának (Kádár Lilla eh.), aki vesztére megszédül egy Párizsban így-úgy kikupálódott pökhendi piperkőctől, „én semmi esetre sem maradhatok itt”-Jasától (Rada Bálint eh. fiatalságának szemtelensége, magabiztosságának butasága humorforrás). Így a szobalány kezére pályázó „Élni akarok? Vagy tulajdonképpen főbelőni magamat?”-Jepihodov számára újfent bebizonyosodik, hogy nincs szerencséje, és a sors őt részvét nélkül kezeli – Fehér László eh. alakításának lendülete, morbid játékossága érdekes színfolt. Trokán Nóra „Ezek az okos emberek mind tökfilkók – milyen egyedül is vagyok én”-Sarlottája fölényes és kemény, flegma és mégis merev, arca érzések nélküli maszk. Már előre várom mindig blazírt megjegyzéseit. „Megyünk a fénylő csillag felé, mely ott ragyog a messzeségben”-Trofimov (Vajda Milán) szép és komoly ideáiról szóló szónoklatai üres frázispuffogtatások, ahogyan üres a férfi szíve, ha Ányáról van szó. Tenni nem tesz semmit, csak tengődik. „Minek sírni”-Ánya (Takács Nóra Diána) mindennek tud örülni – és így semminek igazán. Habókosnak tartott bácsikáját, Gajevet (Debreczeny Csaba jól kiszámított szünetei, hangsúlyai ülnek) senki nem veszi komolyan – ő se magát. Meg talán semmi mást sem. Varja, a ház vezetője (Szandtner Anna) gépiesen teszi a dolgát. És mintha minden az ő dolga lenne. De mindenbe beletörődött már. A Cseresznyés/meggyeskert előadások sarokköve az öreg Firsz, a ház szolgája, aki az eladott, elhagyott házba zárva, elfeledve együtt hal a kerttel. Békés Itala nemtelen, kicsi, törékeny és mégis roppant erős alakja egyszerre groteszk és leheletfinom.

A harmadik részben a pálmafát lassan, áganként szétszedik, csak a kettévált törzs meredezik a színpadon. A műanyag ágakat egy hatalmas utazóládába pakolják, mintha a búcsúzók a kertet, otthonukat, hazájukat becsomagolva indulnának szanaszét a világba, hogy soha ne találkozzanak. Sem egymással, sem senkivel. Kiürült a ház is. Csak az elfeledett Firsz marad (feje kikandikál a macska szemüregéből), és mi, nézők – űrrel odabent.

(Az idézetek nem Ungár Júlia új, hanem Tóth Árpád hozzáférhető fordításából valók.)

Csehov: Meggyeskert

Örkény Színház

Fordította: Ungár Júlia

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Zeneszerző: Tallér Zsófia

Asszisztens: Ari Zsófia

Dramaturg: Ungár Júlia

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Kerekes Éva, Takács Nóra Diána, Szandtner Anna, Debreczeny Csaba, Nagy Zsolt m. v., Vajda Milán, Znamenák István, Trokán Nóra m. v., Fehér László eh., Kádár Lilla eh., Békés Itala, Rada Bálint eh., Ficza István