Rémtettek dokumentumai

A Vörös eseményei 1944-ben játszódnak, amikor a háborút gyakorlatilag már megnyert jugoszláv partizánok a vajdasági magyar lakosságra támadnak. Természetesen nem csak úgy, véletlenül, hanem a két évvel korábbi események megtorlásaképpen. 1942-ben a jugoszláv területre bevonult magyar hadsereg „razziája” torkollott vérfürdőbe. Ezt a történetet leginkább Cseres Tibor Hideg napok című regényéből, illetve Kovács Andrásnak a regény nyomán készített filmjéből ismerhetjük. A folytatást azonban már nem: két évvel később a partizánok a magyar lakosságot tekintették kollektív bűnösnek, s megindultak a verések, lincselések, kivégzések. Brestyánszki Boros Rozália – számos forrást, visszaemlékezést felhasználó – drámája, illetve a budapesti Katona József Színház és a Szabadkai Népszínház koprodukciójában létrejött előadás ezeket az eseményeket eleveníti fel – súlyos hiányt pótolva, de egyszersmind hiányérzetet is hagyva maga után.

Merthogy az, amiről a Vörös szól, fontos láncszeme az elmúlt évszázad egymásba torkolló véres eseményeinek, háborúskodásainak. Ahogy az előzmények sem két évre, hanem hosszú évtizedekre vezethetők vissza, úgy a következmények is átnyúltak a kilencvenes évek polgárháborús éveiig, sőt, azon is túl, voltaképpen napjainkig. Vagyis az akkori történések ismerete nélkül maga a folyamat sem érthető meg teljességében; a két nép félelemmel, feszültséggel, bizalmatlansággal teli kapcsolatának átérzéséhez fontos adalékot nyújtanak a negyvennégyes vérengzések eseményei. Amelyek ugyan valamelyest dokumentálásra kerültek (maga Cseres is írt egy dokumentumregényt a kilencvenes évek elején), de amelyeknek Brestyánszki Boros Rozália darabja az első átfogó drámai feldolgozása. Ám a feldolgozást mintha túlságosan is meghatározná a dokumentálás, a feltárás szándéka. Nem szerencsés persze egy alkotáson számon kérni azt, amit alkotói vélhetően nem is óhajtottak képviselni, s végképp felesleges az összehasonlítás alapvetően más dramaturgiájú művekkel – így nem emlegetném a továbbiakban a Hideg napokat, csupán rögzítem, hogy sem a szöveg, sem a belőle készült előadás nem a folyamatokra, az ívekre fókuszál. Nem a probléma összetettségét kívánja láttatni, s végképp nem koncentrál az események feldolgozásának eltérő módozataira, az interpretáció diverzitására. Következésképpen nem alkalmaz több idősíkot, nem vet össze nézőpontokat, csak magukat a borzalmakat mutatja meg – illetve azt, hogy miként lehet megcselekedni, illetve átélni, esetleg túlélni ezeket. Az emlékezések sorából összegyúrt valóságanyag megkérdőjelezhetetlen, de ahhoz, hogy a primer hatáson túl is élményt nyújthasson, az analízis vagy a fikció egyedisége hiányzik belőle. Vagyis egyrészt nem gondolkodtat el az évtizedeken keresztül épülő folyamat komplexitásáról, másfelől nem mutat olyan történeteket, melyek a maguk egyediségével, személyességével ráznának meg. A történelmi események önmagukban – bármilyen rémes is ezt ilyen tárgy esetében leírni – közhelyesek lehetnek; a közhelyeket egyedi ízű valósággá formálni művészi feladat.

De elfogadom, hogy az alkotóknak mindez vélhetően nem állt szándékában; hogy főként a vérfagyasztó történések megidézésére, az elembertelenedés folyamatára és a kiszolgáltatottság megélésére koncentráltak. (Feltételezhető, hogy maga a szöveg valamelyest együtt formálódott, alakult az előadással.) A védtelenség érzése, az irracionális érzelmek és a pusztító szenvedély születése olyan témák, melyeknek hatásos ábrázolása nemcsak megrázhatja, de gondolkodásra, az alkotáson túli összefüggések keresésére is sarkallhatja a befogadót. A darab és az előadás pedig alaposan körüljárja a témát: nemcsak kifosztott családok, meggyalázott nők, megfélemlített emberek, eszelős hóhérok szerepelnek a történetben, hanem önkéntes besúgók, egymásba szerető magyar-szerb pár, partizánok által is szívesen hallgatott Kossuth-nóta, a hullahegyből „feltámadó” ember is. Ám a jelenetek többsége nem lép túl a kézenfekvő kliséken. Hiányzik az igazi feszültség, amelyet talán az tudna megteremteni, ha a jelenetek kimenetele nem lenne nyilvánvaló, ha a helyzetek nem érződnének eleve lejátszottnak, vagyis nem tudnánk biztosan, ki triumfál néhány percen belül fizikai értelemben, s ki a morális igazság birtokosa. Ha fordulatosabb volna a történés maga, vagy ha az egyes képek közt termékeny asszociációs kapcsolat jönne létre. Ha a figurák kevésbé tipikusak, a szituációk ambivalensebbek volnának. Ami alig egy-két jelenetben történik meg; a többi kép nemigen telítődik feszültséggel, s ha netán mégis, az a jelenet végével együtt lecseng.

Máté Gábor rendezése szerencsére óvakodik a naturalizmustól, nem próbál primer durvasággal, az erőszak naturális ábrázolásával hatni. Míves stilizálás ellensúlyozza a történet kegyetlenségét. Meghatározó a vörös szövet, amely a vért helyettesítve borítja el a szereplők testét. Hangulatilag is kapcsolódik az előadás emblematikus képéhez, a földbe (vagyis Cziegler Balázs terének mindent elborító törmelék-rengetegébe) temetett emberi testek látványához. És poétikus szépségű a levetkőztetett áldozatok éneklő tablója is. Ám a poézis és a finom stilizálás csupán egy-két jelenetet emel meg, tesz emlékezetessé – és ezek között hosszúnak tűnnek a kevéssé tartalmas, kevésbé kifejező képek okozta üresjáratok. Az erős pillanatok nem adódnak össze, nem tartanak ki hosszú perceken át, miként a szépen megszerkesztett párhuzamok, ellentétek (a csaknem félszáz zsidó haláláért felelős főjegyző például éppúgy dalolva indul a halálba, mint az ártatlan áldozatok – csak ő régi néphimnusz helyett a Szálasi-indulót énekli) sem adnak eredeti formát, illetve a kliséket más dimenzióba emelő tartalmat a játéknak.

Így aztán a legtöbb jelenet hatásfoka azon múlik, mennyire erős és egyéni karaktereket tudnak formálni az adott szituációban a színészek. Ahol a színészi személyiség jobban tud érvényesülni, ahol több a váratlan, kevésbé kiszámítható gesztus, egyedien interpretált mondat, ott maga a jelenet is erősebb. Ez általában a kevés szereplőt mozgató képekben történik meg; a „tömegjelenetekben” kevesebb a színészi lehetőség, több az egymásra rakódó közhely. Az, hogy a két társulat közös munkája nem pusztán gesztus értékű, mindenesetre látható; sem a játékmód, sem az erő, sem a személyesség tekintetében nem érződik különbség a két színház művészei közt – harmonikusnak látszik együttműködésük. Igaz, a játszók egy része inkább az összjáték részeseként dicsérhető, míg másoknak több valóban erőteljes, a szituációkat meghatározó jelenet jut. Utóbbiak közül Szirtes Ági a játék keretét teremti meg erőteljesen, Kalmár Zsuzsa hatásosan váltogatja a maggyalázott nők és az elvadult kápók karaktereit, és szépen formálja meg a Júlia-korból már kinőtt, érzései irracionalitásával legbelül tisztában levő szerelmes asszony alakját. Mészáros Béla főként a kétségbeesett és kétségekkel telve bosszút állni próbáló, családját elveszítő zsidó férfi alakját, míg G. Erdélyi Hermina a rémségeket már nemhogy feldolgozni, de felfogni is alig képes nő figuráját formálja erőteljessé. Pálfi Ervin megnyerő változatossággal építi fel a kisebb-nagyobb hatalmukkal visszaélő, az embertelenség különböző fázisait képviselő partizán-őr-kápó figurákat. Fekete Ernő pedig addig-addig tűnik fel kevés szóval a vétlen áldozatok közt, míg a zsidók tucatjait halálba küldő főjegyző szerepében a cinizmus és a felsőbbrendűségi komplexus hátborzongató elegyét is megmutathatja. Ez a jelenet azon kevesek közül való, melyek megéreztetnek valamit az egymásba kapcsolódó események folyamatából, ördögi láncolatából. Akár kiindulópontja is lehetne egy olyan feldolgozásnak, amelynek fókuszában nem az események dokumentálása, hanem a folyamatok analízise állna, s amelyet talán nem pusztán fontosnak, de esztétikai kvalitásai okán is emlékezetesnek tarthatnánk.

Vörös

Katona József Színház – Szabadkai Népszínház Magyar Társulata

Író: Brestyánszki B.R.

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Kovács Andrea

Zene: ifj. Kucsera Géza

Mozgás: Hegymegi Máté eh.

Rendező: Máté Gábor

Szereplők: Ambrus Richárd m. v., Baráth Attila, Csernik Árpád, Dankó István, Fekete Ernő, G. Erdélyi Hermina, Hegymegi Máté eh., Kalmár Zsuzsa, Körmöci Petronella, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor, Szirtes Ági, Szőke Attila, Vörös Csongor m. v., Ábrahám János m. v.

Más is látta:

Zappe László: Vérbosszú Bácskában

Szántó Judit: A palicsi utcaseprő

Pethő Tibor: Vörös: tömegsír magyarokkal

Csáki Judit: Vajdasági vérengzés: nyomasztás felsőfokon

Nyulassy Attila: Nem lehet szabadulni tőle