Kibogozhatatlan szálak

            Paul Claudel Arthur Honegger zeneszerzővel harmonikus együttműködésben írta meg oratóriumát, mely a Franciaország megmentőjeként tisztelt Jeanne d’Arcnak állít emléket. A mű logikája szerint Johanna a máglyán állva, gyermekkora felé haladva idézi fel múltját, s abban a pillanatban, mikor élettörténete kezdőpontjához ér, földi élete befejeződik; a máglya fellobban. Ez a – szubjektív időben hosszúra nyúló – visszaemlékezés azonban nem a hősiesen viselkedő fiatal nő belső vívódásait, a halálos ítéletig vezető út döntéseit veszi sorra, hanem inkább – Claudel maga utal erre – Johanna szentté avatási perének költői, látomásos dokumentációja.

            Ebből és az oratorikus formából adódóan a szereplők, a színpadon megjelenő alakok esetében szó sincs pszichologizáló karakterépítésről, lélekábrázoló mozzanatokról vagy jellemfejlődésről: egyetlen, statikus pillanat elnyújtása ez, aminek érdekességét a szimbólumokként mozgó figurák kompozíciója, kapcsolatrendszere határozza meg. Vidnyánszky Attila tudja, hogyan kell ilyen alakokkal bánni; bonyolult, sokirányú kapcsolódásokkal teli rendszert tervez a Nemzeti színpadára, mely a táncosok és a kórus alatt folyamatosan hullámzik: kettesével-hármasával és huszasával-harmicasával emelkednek meg süllyednek a boákat, kos- és birkafejeket, fekete vagy fehér ruhákat viselő jó vagy rossz oldalon állók. A hatalmas színházi masinéria, a rengeteg, látványos díszletelem – a megtépett könyvfal, az ikonosztáz, a piros virágokkal díszített zöld mező, az akasztottakat reptető forgó, a kétembernyi magasságú kard, óriási harangok – sokkal inkább a néző érzékeire, szemére és tértapasztalatára hat, mintsem az intellektusára. Erre az elemi élményre nagyban rásegít a zene, s az, hogy a meghatározott ritmusban fel-felbukkanó díszletek és testek több párhuzamos csoportra bomolva mozognak, és alkotnak állóképeket. Nehezen, vagy egyáltalán nem lehet érteni bizonyos szövegrészeket (s ez talán a műfaj sajátosságaira gondolva nem feltétlenül baj), a néző szeme és füle így is meg- és túltelítődik, szájtátva úszhat egy félig ismerős és félig ismeretlen hang-, kép és testmassza hátán. A monumentalitás a maximumra van csavarva, a következetesség és érthetőség azonban alacsony fokozaton pislákol.

Fotó: Dobos Gergely

            A maga előtt hadonászó és ideges intonációval ordibáló Blaskó Péter Szent Domonkos szerepében elmagyarázza az olvasni nem tudó parasztlánynak, hogy királyok, hatalmasságok kedvtelésből űzött kártyajátékának áldozata ő, s ezt a víziót valós kártyalapok és játékosok teszik érthetőbbé. Vidnyánszky Attila megragadja az alkalmat, és az Európai Unió tisztségviselőinek képét pingáltatja a kártyalapokra, méltatlanul egysíkúan és személyeskedve, Cohn-Bendit nevén való tréfálkozást is megengedve magának azonosítja be a gonoszok, a mindent elrontók, és romlásba döntők, a szenteket és hősöket halálra ítélők táborát.

            A didaktikusság nem is (vagy nem csak) ezen a politikai vonalon, hanem bizonyos erkölcsi értékek körültekintés nélküli sulykolásával válik igazán megalománná és megindokolatlanná. Udvaros Dorottya például a Hordók anyjaként szerepel a színlapon, Claudel szövege szerint a Reims-be vonuló király útjába kerülő vigadozó parasztok jelenetében kap csak helyet. Vidnyánszky kitágítja a figura szerepét, és a bűn, a romlottság egyértelmű, minden cizelláltság nélküli szimbólumává teszi. A hatalmas műmelleket viselő figura testesíti meg a kártyázó királyok egyikének feleségét is, a Paráznaságot (az Ostobaság, a Gőg és a Fukarság kevésbé rossz vagy fontos, őket elég egy boával jelölni), aki ebben az értelmezésben az egész kártyaparti levezénylőjévé, főgonosszá növi ki magát. A szerep- és funkcióösszevonáson átesett figura az előadás szinte teljes hossza alatt piszkálódik, kárörvendő ábrázattal sétálgat a színpadon (kivétel Johanna karddal való jelenete, amikor a lány a szentek cselekvésre buzdító hangját hallja, és kislánykorára gondol vissza). Vörös csizmát és félig átlátszó, fekete abroncsos szoknyát visel, mely közepén egy vörösen leomló sáv hívja fel a figyelmet arra, hogy ő bizony már nem szűz. Ellentétben Johannával, akit egy fekete ruhás férfi ágyékához tartott és hevesen rázogatott festékes vödör tartalmával kékre ken, ám a lány leveti magáról az összemaszatolt ruharéteget, s az alatta lévő újabb fehér öltözet mutatja a túlságosan sokszor elhangzó bizonyosságot szűzi voltáról.

Fotó: Dobos Gergely

            Visszatérve a többszörösen terhelt – gonosz, parázna, kártyajátékos, királyfeleség – Hordók anyjára: melleiből bor is folyik, s a per óriási fallosszal rendelkező bírája, a Disznó és a jegyző Szamár boldogan iszogatnak belőle, mikor is jobb oldalt Bozsik Yvette eddig organikus koreográfiát járó táncosai hirtelen magyar táncokat kezdenek lejteni. A francia parasztok ünneplése közben csizmájukat csapkodó magyar legényeknek a nemzeti érzéseket derült égből a villámcsapásként előcsalogató életképe kenyérdagasztó jelenettel egészül ki.

            Az eddig felsoroltakhoz hasonló aránytévesztések és képzavarok bőven akadnak még az előadásban, mint ahogy a Claudel-szöveghez hozzátoldott, valódi funkciót nélkülöző plusz szereplők is. Nagy Mari szerepe például, Johanna anyja – valószínűleg az óvó családi hátteret ábrázolandó került bele a történetbe –, a folyamatos aggódáson és ide-oda futkosáson, díszletrendezgetésen (a festékes jelenet utáni eltakarítás, a páncél kicipelése) túl nem ad másra lehetőséget.

            Tompos Kátya Johannaként hosszasan összpontosítva bámul ki a nézőtérre, körülötte minden pillanatban ott a fénykorong. A tömeghez képest ellentétes előjellel mozog, feszült kétségbeeséséből feloldódni a kislánykorára való visszaemlékezéskor van alkalma. Egy bonyolult és hatásos szerkezet láncszeme, mely szerkezet sokrétűségét és nyitottságát, illetve rugalmasan gondolkodó befogadóit szájbarágós aktualizálásával és véglegesnek, egyetlennek feltüntetett igazságaival veszíti el.

Claudel–Honegger Johanna a máglyán

Nemzeti Színház

Fordította: Raics István

Díszlet, jelmez: Olekszandr Bilozub

Maszk: Varga-Járó Ilona

Vezényel: Kocsár Balázs, Strausz Kálmán

Korrepetitor: Komlósi Zsuzsa

Koreográfus: Bozsik Yvette

Dramaturg: Rideg Zsófia

Rendezőasszisztens: Tüű Zsófia

Rendező: Vidnyánszky Attila

Szereplők: Tompos Kátya, Kiss Emma, Blaskó Péter, Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Nagy Mari, Bakos-Kiss Gábor, Huszárik Kata, Vida Gábor, Novák Milán Ambrus, Kiss B. Atilla, Tóbisz Titusz, Kóbor Tamás, Denk Viktória, Bátori Éva, Heiter Melinda, Gémes Katalin, Bakos Kornélia, Hajdú András, Kristóf István, Dékán Jenő, Németh Renáta

Közreműködik: MÁV Szimfonikus Zenekar, Budapesti Stúdió Kórus, Honvéd Férfikar, Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara (karigazgató: Sapszon Ferenc), Bozsik Yvette Társulat