Az első Jelinek

A színpadot egy nagyméretű dobogó adja, mely egy keskenyebb csíkban belefut a nézőtérbe. Ettől olyan az egész, mintha egy divatbemutató terében lennénk, legalábbis azon nézők számára, akik a kifutószerű sáv két oldalán ülnek. A nézőtér tetején jobbra és balra megjelenik egy nő és egy férfi (Szalay Marianna, Scherer Péter), televíziós műsorvezetőnek tűnnek, viselkedésük és beszédmódjuk ennek megfelelő kliséket idéz. Hozzánk beszélnek, a nézőkhöz, a néphez. Előrébb sétálnak, és az általános közhelyektől eljutnak a Kézimunka központi – és egyéb iránt valós – történetéhez, melyet az előadás kezdetekor a színpad két oldalán felállított plazmatelevíziók képernyőjén lehet olvasni. Csak távirati stílusban, mely szándéka ellenére banalizálja a tragédiát: „1995-ben egy rasszista bombája négy fiatal romát gyilkolt meg Burgerlandban”, olvasható a Trafó műsorfüzetében. És mint egy talkshowban, a két műsorvezető a színpadra hívja a „közönséget“, amire a nézőtér különböző pontjairól két férfi és két nő lép fel hozzájuk.

Jelinek darabjainak alcíme mindig iránymutató. Érdekes módon a trafóbeli előadás megfordította a cím és az alcím eredeti sorrendjét: Kézimunka (Stecken, Stab und Stangl), mely már eleve központi metaforaként működik.  A színpadot, azaz a dobogót végig hosszú, kb. kétarasznyi széles, plasztikus színű kötött sávok egész hálózata teríti be, három oldalról székek sora zárja le a teret (kukucskáló színpad-szerűen), a szereplők ezek között ingáznak (látvány: Izsák Lili). Fontos eleme ez az előadásnak, a színpadon a szereplők végig a játék alatt és a játék részeként kötik az újabb sávokat, ha tetszik, kézimunkáznak. Klasszikus kép, az időt, a történelmet és az örökös folytatást látjuk. Néha a saját darabjukat a földön lévőkhöz hasonlítják, majd kötnek tovább, hiszen még korántsincs vége. Valószínűleg puszta véletlen, hogy amikor a szereplők a szőnyegen közlekednek, néha megbotlanak egy-egy felpúpozódott részben, ami akár szándékolt szimbolikus jelentést is hordozhatna. A színpadkép része négy piros mécsestartó, melyek a dobogó elülső felében egymás mellett állnak, mindegyiket külön lámpa világítja meg. Ezek a történetben szereplő áldozatokat, azok holtesteit, (fizikai vagy nem fizikai) jelenlétüket jelképezik. Képükhöz már hozzá is szokik a szem, amikor a szereplők valamelyike – és előbb-utóbb mind – kontaktusba lép velük, negédesen és álszentül vagy ingerülten beszélnek hozzájuk, vagy teátrális ingerültséggel leköpik őket. A Csákányi Eszter által megjelenített halálszerű jelenség az előadás adott pontján előbb meggyújtja a mécseseket, majd egyesével elfújja, és a szőnyeg alá temeti őket. Fonállal keríti körbe a teret, mintegy lezárja a bűnügy helyszínét, így esélyük sincs a szereplőknek menekülni, felejteni.

Fotó: Dusa Gábor

A darab központi figurája Herr Stab, akit kezdetben Scherer Péter, majd Csákányi Eszter is alakít. Bizonyos értelemben mindenki Herr Stab, mondja az előadás, az osztrák (vagy éppen magyar) társadalom egészére jellemző az a (lassan már elcsépelten ható) szalonrasszizmus, melyet ez a figura megjelenít. A darabban állandóan emlegetett sí különböző versenykategóriái és emblematikus alakjai szintén az osztrák közös tudatra utalnak. Jobb esetben a nézőben összeáll a kép, hogy Stab az osztrák média egyik tipikus jelensége, és hogy a sí Ausztria egyik legnagyobb kliséje (és egyúttal a nemzeti identitás meghatározó pontja is), de ha hiányzik a mögöttes tudás, legfeljebb csak finoman lehet érzékelni, hogy a nemzeti kultúrát meghatározó populáris klisékről van szó. Jelinekre jellemző, hogy műveiben kollektívan bünteti, ostorozza az osztrák társadalmat. Nála nincsenek pozitív szereplők, hiszen senki sem jó, aki egyáltalán csak megtűri vagy szemet huny a rasszizmus bármilyen megnyilvánulása felett. És pont ez a nagyszerű műveiben, és így a Kézimunkában is, hogy az események egyoldalú láttatása nem érződik túlzásnak.

Jelinek szövegei nem a dráma műfajának megfelelően, klasszikusan tagoltak, ráadásul a szerző felhatalmazza a rendezőt (tágabb értelemben véve az olvasót), hogy az instrukciókat akár teljesen ignorálva azt kezdjen a textus színpadi megjelenítésével, amit csak akar. Ez egyúttal – a műfajhoz képest szokatlanul – nyitva hagyja az értelmezés lehetőségét a mindenkori olvasó előtt. Jelineknél csak a szöveg az, amely a maga rendkívüli összetettségében és sűrűségében állandó. Így egyáltalán nem mindegy, hogy a befogadó olvassa vagy színpadon látja-e, hiszen a mélyebb értelmezés, melyet megkövetel a mű, a színházi előadás esetében csak ismétléssel lehetséges, amely azonban egyáltalán nem magától értetődő szándéka a nézőnek. Mindezek alapján világosan látszik, hogy itt kulcsfontosságú a színész szerepe. Nem megfelelő színészi játék mellett ugyanis nem tud a szöveg érvényesülni, és befogadása még nehezebb, mint egyébként ideális esetben. Pejó Róbert jól érzékelte, hogy a színészi játékot a textus szintjén kell megvalósítani, de a gyakorlatban ebből kevés teljesül. Érzékeny egyensúlyt kell követni egy olyan dramatikus szövegnél, mint amilyen Jelineké, hiszen az nem bírja el a klasszikus értelemben vett színészi alakítást. Sajnálatos módon a színészek közül Kaszás Ágnes, Quitt László, Stubnya Béla játéka érdektelen, és ez alól az sem menti fel őket (vagy a rendezőt), hogy nem nekik jutottak a főbb szerepek. Scherer Péter és Csákányi Eszter bizonyos pontjain az előadásnak túl soknak bizonyul, egy olyan szöveget akarnak mindenáron eljátszani, amely leveti magáról az ilyen irányú próbálkozásokat. Legjobban talán Szalay Marianna játékán keresztül tud érvényesülni a textus, nem csak egyszerű bábuként beszél, és nem is akarja magára erőszakolni a szöveget.

Akik olvastak vagy láttak már külföldi társulatok előadásában az írónőtől bármit – Budapesten például 2009 októberében a Münchener Kammerspiele Rechnitz (Az öldöklő angyal) című vendégjátékát –, azok joggal vártak valami katarzisfélét az első magyar Jelinek-előadástól. A katarzis azonban jócskán elmaradt. Nem elegendő a témafelvetéstől (a társadalom rasszizmus-közönye) és az erős irodalmi háttértől (Jelinek dramatikus szövegei) várni az átütést, a textus ezesetben megköveteli, hogy a színházi alkotók felnőjenek a feladathoz.

Elfriede Jelinek: Kézimunka (Stecken, Stab und Stangl)

Fordította: Halasi Zoltán

Látvány: Izsák Lili

Jelmezasszisztens: Weigand Lívia

Világítás: Csontos Balázs

Dramaturg: Merényi Anna

Rendező: Pejó Róbert

Szereplők: Csákányi Eszter, Kaszás Ágnes, Quitt László, Scherer Péter, Stubnya Béla, Szalay Marianna

Helyszín: Trafó

Időpont: 2010. április 21–23.

Más is látta:

Antal Nikolett: Idegen testünk?

Proics Lilla: Fürge ujjak

vmr: Összefonódások egy romák elleni merénylet kapcsán

Fotógaléria:

http://foto.szinhaz.hu/main.php?g2_itemId=11554