A partizán attitűd

Fodor Tamás ’71 januárjában találkozott Malgot Istvánnal és az orfeósokkal. Nyárra eldőlt, hogy együtt folytatják a munkát, és elkezdődött az Orfeo Stúdió szervezése.  Zuglóban, egy pinceklubban kezdték a munkát, majd a Hazafias Népfront IX. kerületi épületében folytatták.

Találkozás az Orfeoval

– Pályádon fordulatot jelentett, hogy kapcsolatban kerültél az Orfeo csoporttal és vezetőjével, Malgot Istvánnal.

– ’71 januárjában találkoztam Malgotékkal. Arra kértek, hogy adjam a hangomat az Orfeo szerelme című bábelőadásukhoz. Aztán márciusban, amikor a Pinceszínházban rendeztem egy előadást, a nyilvános próbára, amit három nappal a bemutató előtt tartottunk, meghívtam az egész Orfeót. Mert ez az előadás is a politikai színház felé indult el ’71 tavaszán.

– Miért hívtad meg őket?

– Azért, hogy megmutassam, most én így gondolkodom, és ha kell, csinálok egy színházat az Orfeo keretein belül, ahol addig egy amatőr irodalmi csoport működött.

– Színházi ambíciók vagy inkább valamiféle politikai-társadalmi ambíciók vitt közel az Orfeóhoz?

– Nem vált el ez a kettő. Igazából korábban az Egyetemi Színpadon sem vált el a kettő. Mert ha csak a színházat akartam volna választani, akkor el kellett volna mennem színésznek egy színházba, vagy be kellett volna iratkoznom a főiskolára. A hiúságomnak persze hízelgett, hogy én színész vagyok, de akkor is volt bennem egyfajta partizán attitűd, azaz hogy én úgy vagyok színész, hogy igazából nem vagyok az. Erre tudatosan törekedtem is, és mindenkit hasonlóra szoktam biztatni, hogy ne tegye fel az életét egyetlen dologra, mert ha nincs más alternatíva számára, akkor nem lehet szabad ember.

Fodor Tamás a Pinceszínházban 1969-ben

– A partizán attitűd a személyiségedből adódik, vagy a hatvanas évek légköréből fakadt?

– Nem tudom. Szerintem mind a kettőből. Jó korban születtem. Azt hiszem.

– Végül is ki volt a kezdeményező? Te kerested meg az orfeósokat? Neked volt szükséged rájuk? Vagy ők kerestek meg téged?

– Is-is. Nekem kellett keresnem valakiket, mert akkor én teljesen árva voltam. ’71 tavaszán már azért hívtam az orfeósokat a Pinceszínházba, mert velük akartam dolgozni. De már ők is beszéltek rólam, mint egy lehetséges fickóról. Nem tudom, ki vitte a hírt Malgotéknak, ezt a mai napig nem tudom. De azt tudom, hogy az én figyelmemet ki hívta fel rájuk: a baloldali költőkön keresztül a barátom lett egy olyan ember, akitől mindenki óvott. Leginkább Malgot óvott tőle, és azt mondta, hogy válasszak, mert ha az Orfeóba akarok kerülni, akkor a kapcsolatomat meg kell szakítanom vele. Ez a figura nem volt más, mint az úgynevezett első maoista összeesküvés vezetője, Pór György. Ő egy rendkívül okos ember. Nagyon nagy hatással volt rám.

Panaszkodtam neki, hogy már nem tudok kőszínházakban dolgozni, mert az Irodalmi Színpad egyszerűen borzasztó, a Pinceszínházban sem találom meg a helyem, az Egyetemi Színpadra már nem tudok visszamenni. Akkor azt mondta, hogy nézd, tudok ajánlani valamit, de én nem vagyok benne a közösségben, és neked talán ez nem is megfelelő társaság, mert te egy polgári házasságban élsz, ez viszont egy kommuna. Emiatt óvott, hogy oda menjek, engem viszont érdekelt a dolog. De nem kerestem őket különösebben. Végül azt hiszem, először az orfeósok kerestek meg, amikor a hangomat adtam az Orfeo szerelmei című bábelőadásukhoz. A két irányú igény szerencsés módon kapcsolódott egymáshoz. Ők tudták, hogy van itt egy fickó, aki verseket mond, de hasonló irányba tájékozódik, mint ők.

Közösség, magánélet, művészet

– Tulajdonképpen mi jelentett számodra vonzerőt az Orfeóban?

– Elsősorban az, hogy egy autonóm társaság voltak. Ugyanolyanok, mint az Egyetemi Színpad, csak tíz évvel később és másfajta irányultsággal. Azt az autonómiát testesítették meg, aminek az alapja nem az ember egyéni szabadsága, hanem egy kisközösséghez való kemény tartozás. Keménynek azért mondom, mert egy ilyen közösségi helyzetben az egyén, a személyiség veszít az erejéből a kisközösséggel szemben. Erről az Orfeóról szóló filmben[1] sokan beszélnek, többnyire sérelemként említve a jelenséget. Én ezt valahogy mindig tudtam integrálni. Nekem nem fájt különösebben, hogy valamit elvesztettem a személyiségem különálló vonásaiból, mert ezt magam határoztam el. Tehát nem külső nyomásnak engedtem. Mert ha más kényszerít erre, azt nem tűröm el. De egy teamben valamennyire kompromisszumkésznek kell lennie mindenkinek, és ha a „lemondások” nem mennek az egyéni szabadságom rovására, akkor ennek én alá tudom magam vetni.

Fodor Tamás a Woyzeckben 1977-ben

– Az Orfeónak egyértelműen Malgot István volt a vezetője. Neki milyen volt a világszemlélete?

– Malgot negyedrendű vádlott vádlottja volt a maoista pernek. Ezt megtagadva később azt mondta, hogy ’68 elbukott, minden változatlan maradt, Nyugaton és Keleten is, a jobb és a bal oldalon is. Szerinte hosszú évtizedeken keresztül itt nem lesz semmiféle változás. Így politikai megmozdulásra nem is szabad gondolni, ez egyébként is ostoba dolog, ehelyett a kultúrára kell koncentrálni. Arra kell törekedni, hogy létezzen független kultúra Magyarországon. Ezt ő ék-szerepnek nevezte. (Ő már nem emlékszik rá, csodálkozott, amikor tavaly szóba hoztam, de én nagyon megjegyeztem, mert fontosnak tartottam.) Azt mondta, hogy az Orfeo úgy megy bele a társadalom elkorhadt, szinte élettelen fájába,  akár egy ék, hogy végül kettéhasítsa. Az ék se tud önmagában dolgozni, és kalapáccsal sem lehet ráütni a társadalomra. De az ék magát a mozgást jelenti. Azaz kulturális ügyekben fel lehet úgy lazítani a társadalmat, hogy később könnyebben hasadjon.

Mint később kiderült, az egész ’68-as nemzedék elindult a kultúra irányába, Rudie Dutschkétól kezdve egészen a Cohn-Benditig mindenki kulturális és tudományos pályára lépett, és ott hagyta az úgynevezett politikai harcot. Kivéve azokat, akik direkt terrorista utat választották, például a német Baader-Meinhof csoport. De az Orfeo is a kulturális irányt választotta, arra törekedett, hogy afféle idegen testként létezzen a magyar társadalomban. Ezt ugye később ránk is sütötték, hogy idegen test vagyunk a társadalomban, de az Orfeónak pont ez volt a lényege.

– A film alapján az a benyomásom, hogy az Orfeóban alapvetően Malgot körül forgott minden.

– Én afféle alvezér voltam mellette. Tehát azt nem csináltam, amit nem tettem magamévá. Amit viszont magamévá tettem, azt csináltam. ’74-ig – amikor is elváltak az útjaink – én alapvetően elfogadtam Malgotot. Én mint színházban, azaz alapvetően csapatban dolgozó ember, teljesen természetesnek vettem, hogy a munka alatt lemondunk szuverenitásunk egy részéről. Aki erre nem képes, azzal nem tudok dolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy diktatúra van a színházban, de a munkában igenis az van. Itt megosztott szerepek vannak: van, aki inicializál, és van, aki viszi a terhet. Utána változhat a szereposztás: aki eddig inicializált, az most viszi a terhet. De olyan nincs, hogy egy adott pillanatban a meló helyett vitatkozunk.

Gaál Erzsi a Woyzeckben 1977-ben

– Tehát te is lemondtál a személyiséged egy részéről az Orfeóban?

– Ez egy szabad választás volt. Nekem soha nem fájt, mert örömmel tettem. Nézd, a zenészek ezt sokkal jobban értik. Van egy csomó olyan muzsikus, aki a hangszere legkiválóbb szólistája közét tartozik, mégis boldogan játszik kvartettben is. Ilyen volt például Yehudi Menuhin. Miről mondott le, amikor nem szólistaként szerepelt?

– Akkor másképp kérdezem. Nekem az volt a benyomásom a film alapján, hogy az Orfeóhoz való tartozás a magánéletről való lemondást is jelentette.

– Ez sem így igaz. Azért nem igaz, mert minden, ami az Orfeóban vagy a Stúdió "K"-ban érdekes volt és értéket teremtett, az mind a magánéletet vitte be a színházba. Ez csak arról szólhatott. Az egyik srác, a Madarász Gyuri, aki később disszidált (de még benne volt az orfeós előadásokban, legalábbis az egyik képen ott van), ő mindig azt mondta: az a kérdés, hogy megrúgott a ló, vagy nem rúgott meg? Ha megrúgott a ló, arról tudsz beszélni. Ha nem rúgott meg a ló, akkor fogd be a szád, mert akkor nem tudsz a fájdalomról sem, magadról sem  beszélni! Ezt akkoriban többen is így gondoltuk, hogy ha nincs valami sérelmünk vagy fájdalmunk vagy örömünk, akkor nem tudunk miről beszélni. Következésképpen a magánélet csak annyiban érdekes, amennyiben anyagát adja a művészetnek. Ez most  nagyon furcsán hangzik, mert mára megfordult a trend. Mintha ma a magánélet önmagában is érdekes lenne. Erre néhányan szándékosan rá is játszanak. Gondolj például a Máté-osztály zsámbéki előadássorozatára.

A színész a magánéletét teszi bele az előadásba. Boldogan „mond le” a magánéletéről. Egy színésznek nincs magánélete. Ezért is kerül válságba annyi színészélet. A polgári létben nem lehet művészetet csinálni. Egyszerűen nem lehet. Ehhez minimum tüdőbajos költőnek kell lenni. A tüdőbaj Csokonai számára megváltás lehetett, mert ebből tudott csinálni valamit. Vagy szegény jó Petőfi, 25 éves korára megcsinálta a magyar irodalmat, és mindent beleírt a verseibe a keblén pihegő feleségétől kezdve az összes lefojtott szexualitásáig. Nyitott könyv a magánélete. József Attilának volt magánélete? Persze, hisz mindent megírt még aznap éjszaka. Csak a személyesen megélt életről szólhat a művészet. Ha megakad valaki, akkor választhat magának egy másik magánéletet. De aki azt nyafogja, hogy lemondott a magánéletről, az egy vacak kispolgár. Szóval senki. Azzal semmi dolgunk a színházban.

Székely B. Miklós a Woyzeckben 1977-ben

– Szóval nem jó képet fest a film az Orfeóról?

– Ami a filmben van, az igaz. De azok nézőpontjából igaz, akik kiestek a munkából. Gaál Erzsi nemcsak azért nem panaszkodik, mert meghalt, hanem azért, mert az ő számára nem volt soha külön magánélet. Ő azt mondta, hogy ilyen nem lehet. Mondjuk e tekintetben ő képviselte az egyik végpontot. De Lacának[2] sem volt soha magánélete. Azoknak az embereknek, akik végigmentek egy úton, azoknak nem volt. De Malgotnak nem volt közvetlen köze a mi színházi gyakorlatunkhoz. Ő a mindennapokba nem szólt soha. Különállóan dolgoztunk.

– Függetlenül működtek a különböző csoportok?

– Teljesen függetlenül. Csak egyeztettünk, mint a színházban szokás.

– Szóval akkor úgy gondoltad, hogy az Orfeo olyan terep, ahol megvalósíthatod a saját színházi ambícióidat.

– Igen. Teljesen szabad kezem volt és autonómiám.

Elkezdődött a munka

– Hogyan született meg az Orfeo stúdió? Hogy alakult ki a tagsága?

– A pinceszínházi bemutató után öt nappal már elkezdtem az Orfeóval való ismerkedést a Zuglói Hazafias Népfront pinceklubjában, a Thököly út 143-ban. Fábry Péter, a filmrendező, felhajtotta nekem azokat az embereket, akikkel lehetne dolgozni.  Érdekes arcokra és okos emberekre „vadászott”. Azok közül válogatott, akik mint nézőközönség jártak hozzájuk. Vagy akik már valamilyen kapcsolatban voltak az Orfeóval. Malgot körül alapvetően egy képzőművészeti ihletettségű társaság volt. Például működött egy fotós kör. Székely B. Miklós, azaz Laca is fotózott, akárcsak Oszkay Csaba. Angelus Iván az irodalmi körhöz tartozott mint pantomimes. Ez a kör tulajdonképpen a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumhoz kötődő társaság volt. Mélykuti Ilona talán a Szkénéből jött. Elek Laci is. Ők valamilyen szinten mind ismerősök voltak. Akárcsak a kis Fábri, Vas Panyiga. A társaság másik része pedig az Orfeo bábegyütteséhez kapcsolódott. Ilyen volt például Németh Ilona. A múltkor kérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy ott volt az Etoile próbáin. Nem emlékszem rád, hogy ott lettél volna – válaszoltam. „Amikor csak tudtam, beültem. Többen voltunk ott hátul, és néztük a varázslatokat.” Szóval voltak ilyen csajok is, akik úgy ott voltak. Négy embert hívtam Pinceszínházból is. Gaál Erzsi, Popov István azonnal jött. Csák Zsuzsa is jött, de ő csak később csatlakozott a Stúdió „K”-hoz. Hívtam Lukáts Andort is, de ő inkább hazament Kaposvárra.

Oszkay Csaba a Woyzeckben 1977-ben

– Hogy kezdted meg az Orfeóval való munkát?

– Rögtön elkezdődött az első darabbal való kacérkodás. De ’71 tavaszán inkább még csak méregettem az embereket. Az Orfeósoknak volt egy „tanulócsoportjuk”, amiben Angelus Iván volt az egyik vezető. Ő akkor 18-19 éves volt, és tényleg nagyon jól mozgott. Ezt a tulajdonságát azóta is megtartotta. De amit a csoport csinált, az nem tetszett. Úristen – gondoltam –, az Egyetemi Színpad után belőlük kell nekem színházat csinálnom?! De hát belevágtam. Akkor kiválogattam azokat, akikkel el lehetett kezdeni dolgozni. Ez márciusban volt, és novemberben megvolt az első bemutatónk, az Etoile. Azért ez rekordidő!

– Hol próbáltatok?

– Arra emlékszem, hogy Zuglóban kezdtünk el próbálni, aztán átjöttünk a IX. kerületbe, itt folytattuk az Etoile próbáit. A mostani Stúdió "K"-tól nem messze, a Kinizsi utca 22-ben. Innen oda látni, csak a bejárat van a mellékutcából. Előtte felkerestem Verebély Györgyöt, a Hazafias Népfront kerületi titkárát. Az Orfeóban én afféle külügyminiszter voltam, és azzal mentem hozzá, hogy szeretném bekapcsolni a fiatalokat a Népfront munkájába, van-e erre lehetőség? Mondta, hogy persze, természetesen! Erre azt mondtam, hogy jó, akkor másnap jönnénk próbálni. Azt válaszolta, hogy rendben, 5 óráig van munkaidő, utána jöhetünk. Azt hitte, hogy neki jó pontot fog jelenteni, ha működik nála egy ifjúsági csoport, ahol ráadásul színjátszással foglalkoznak. Ez egy darabig jó pont is volt. Így ezután a Kinizsi utcában tartottuk a próbákat esténként.

Akkor arra gondoltam, hogy némi szakértelemre is szükség lenne, mert én nem vállalom a beszédtanítást, nem értek ugyanis a beszédtechnikához. Beszélni tudok, az rendben van, de a technikát nem tudom tanítani. De találkoztam egy fickóval, egy főiskolással, nagyon megtetszett, mert ő is afféle perifériális gyerek volt. Soltis Lajosnak hívták. Mondtam, hogy figyelj, Lajos, nem akarsz tanítani nálunk? De, boldogan! – válaszolta. Így eleinte Soltis volt a beszédtanárunk. Aztán tanultunk mozgást is, amit Angelus meg Gaál Erzsi vezetett, Gaál Erzsi ugyanis először Köllőnél volt pantomimes. Úgyhogy komoly képzést, stúdiómunkát végeztünk ez alatt a négy hónap alatt, mikor csináltuk a darabot.

 Részlet a Szabadságszigetek. Fodor Tamás és a Stúdió "K" története 1978-ig című könyvből.

Kapható a Színházi könyvek webáruházban és az Írók Boltjában.

[1] Az Orfeo csoport. Dokumentumfilm a nagy generációról. Társrendező: Fábry Péter. Rendező: Nemes István. Producer: Durst György. Duna Műhely, Mediawave 2000. 104 perc.

[2] Székely B. Miklós beceneve, ami az Orfeo Stúdió, illetve a Stúidó „K” körein kívül is ismert volt, tehát a legtöbben így emlegették őt.