Reménytelenül

A közönség ezúttal a színpadon foglal helyet. És amikor a darab szereplőivel együtt kinéznek a cseresznyéskertre, akkor a színház nézőterére látnak. Jobbára a kopott széksorokra, néha a leeresztett függönyön áttetsző árnyalakokra.

Sárkány Sándor ezúttal olyan teret tervezett az előadáshoz, amelyben a színészek és a nézők valamennyire összeolvadhatnak. A színpadra helyezett nézőtéren is apró kis szigetek, egy-két asztal, arrébb egy nagyobb kanapé, amely körül szintén zajlik a játék. Az első sorban pedig egy valódi bársonyos zsöllye, amelyen Firsz (Mihajlo Jančikin) foglal helyet, aki végig bölcs nyugalommal szemléli a körülötte zajló színjátékot.

Forrás: szabadkaiszinhaz.com

A játéktér központi eleme egy gumikerekeken álló plató. Az első felvonásban leplek borítják, ami alól különféle játékok kerülnek elő így jelezve a gyerekszobát. A második felvonásban műfüvet terítenek rá (és műfácskákat állítanak mellé), hogy eljátszhassa a folyóparti természetet. A harmadik felvonásban terített asztallá változik. Türelmesen vár a sorára, hogy a negyedik felvonásban beteljesíthesse küldetését: minden jelmezt, kelléket és egyéb tárgyat rápakolnak, és elhúzzák a semmibe. Így ürül ki a tér, válik csupasszá a színház. Ez a kocsi, amely három felvonáson át türelmesen vár a dolgára, egyértelművé teszi, hogy Bérczes László olyan világot ábrázol, amelyben már minden eldőlt. Esély sincs arra, hogy másfele fordulhatnának a dolgok. Mese nincs, menni kell, átadni a terepet az új hatalmasoknak. Ami volt, annak még az emlékeink is csak a kiürített, belakhatatlanná vált emlékét őrzi meg.

A darab szerint a birtokot megvásárló Lopahin a negyedik felvonásban elkezdi kivágatni a fákat. Bérczes ennek is megtalálja a színházi megfelelőjét. Nem csak abban, hogy minden jelmezt lehúzat a színészekről, és mindenki civillé vetkőzve indul el az ismeretlenbe. A színházi nézőtéren túli messzibe, a valószínűsíthető semmibe. Hanem azzal is, hogy Lopahin parancsára a díszletezők a nézők feneke alól is kezdik kihúzgálni a székeket. Aki még kíváncsi a végjátékra, az a csupasz dobogóra kuporodhat. A nézőktől elszedett székeket összekötözik, és felhúzzák a színpad fölé. Úgy merednek ránk a magasból, mint a megtizedelt kert csonkjai. (Nem tudom, hogy a pesti vendégjátékra megnövelt nézőtér következménye-e, hogy bizony nem minden néző alól húzzák ki a székét. Annak bizonyára erősebb hatása lenne, ha a teljes közönség érezné nyugalmas nézői létében fenyegetve magát.)

Kalmár Zsuzsa, Vicei Natália

Ennek a színháztól keserűen búcsúzó zárlatnak logikus folytatása Firsz halála. A vénségesen vén inas az ekkor már fehér huzatokkal takart színházi székek közül bukkan elő, és közéjük hanyatlik vissza, amikor már minden ereje elfogy. Vége egy világnak, vége az életnek. Mihajlo Jančikin Firsz alakítása az előadás egyik legnagyobb értéke. Talán már nem is színészet, amit látunk tőle, hanem a lehető legegyszerűbb és mégis magától értetődő emberi létezés. Szikár és bölcs, derűs és esendő jelenlét. Már mindenen túl még ő az egyetlen, aki őriz valamit a rég elvesztett teljességből. Vagy talán abból mutat meg valamit, ahová egy önazonos élet végén érkezhet az ember. Olyan kivételes alakítás Mihajlo Jančikiné, amelybe egy teljes színészlét sűrűsödik bele.

Mihajlo Jančikin

Az előadásnak nem az a problémája, hogy ehhez fogható erőt mások játékában nem találni (mert több jó alakítást is látunk), hanem inkább az, hogy a társulat nem mutatkozik olyan kiegyensúlyozottnak, ahogy ezt a Csehov-darab megkívánná. És kevesebb színt mutatnak meg, mint amennyi árnyalat rejlik a történet alakulásában.

Mindenekelőtt a központi szereplők hagynak hiányérzetet. Például Vicei Natália Ranyevszkaja alakítása. Az élete hervadó virágjában lévő szépasszonyt az ő játékában elsősorban a szomorúság jellemzi, ami inkább az előadás vége felől indokolt. De nincs meg benne az az (elmúló) élethez való könnyed (könnyelmű) ragaszkodás, ami sok mindenben kulcsot adhatna ehhez a figurához. Ha a gyermeki lét felől nézzük, akkor a felhőtlen, ha a felnőtt lét felől, akkor a felelőtlen öröm hiányzott belőle, ami megindokolná, hogy miért nincs gondja a következő perccel sem, nemhogy a birtokkal, az élet elkövetkező éveivel, évtizedeivel.

Szilágyi Nándor még kevesebbet mutatott meg Gajevből, és ennek következtében a kapcsolataiból. Csupán egy furcsa figurát láttunk, akit nehéz beilleszteni a darab világába. Hasonlóképp értelmezhetetlen Ralbovszki Csaba hányaveti Jásája is. Mint ahogy Szőke Attila sem talált kapcsolatot Jepihodov figurájával. Hármasukból egyedül a Dunyasát játszó Körmöci Petronella dicsérhető: egyszerű eszközökkel mutatott meg egy egyszerű figurát. Hasonló mondható Pámer Csilla Ánya alakításáról is. Olyan alakot formált a fiatal lányból, akiben mindent kitölt a Petya Trofimov iránt születő szerelme. Pálfi Ervin meggyőzően formálta meg a tétova szólamokba belefeledkező diákot, még ha az is volt az érzésünk, hogy ez nem teljesen az ő szerepe. Kovács Nemes Andor és Pesitz Mónika egyaránt odaadóan játszotta Szimeonov-Piscsik és Sarlotta nem túl hálás szerepét.

Csernik Árpád

Hiteles, meggyőző alakításban rajzolta elénk Csernik Árpád Lopahin sikeres, mégis frusztrációkkal küzdő figuráját. Hasonlóképp következetes szerepformálás jellemezte Kalmár Zsuzsa Várjáját. A két emlékezetes alakítás eredményeként Lopahin és Várja kapcsolata volt a legkidolgozottabb. Az előadás egyik legemlékezetesebb jelenete is a kettejük között zajló, tétova, félresikló leánykérés. A sok esetlen gesztus után végül majdnem eljutnak az őszinte csókig, amikor váratlanul megszólal kívülről egy durva hang, és akkor mindketten lassan ránéznek a férfi ölelésre kinyújtott karjára, pontosabban a karórájára.

Idő van. Nincs tovább!

Fordította: Morcsányi Géza

Díszlet:  Sárkány Sándor m. v.

Jelmez:  Ledenyák Andrea m. v.

Zene:  Bakos Árpád m. v.

A rendező munkatársa: Kiss Mónika m. v.

Rendező: Bérczes László m. v.

Szereplők: Vicei Natália, Pámer Csilla, Kalmár Zsuzsa, Szilágyi Nándor, Csernik Árpád, Pálfi Ervin, Kovács Nemes Andor, Pesitz Mónika, Szőke Attila, Körmöci Petronella, Mihajlo Jančikin m. v., Ralbovszki Csaba, Takács Tibor, Baráth Attila, Szabó Zoltán
Zenészek: Bakos Árpád m. v., Pešikan Balša m. v., Vörös Csongor m. v.

A vendégjáték ideje: 2012. február 7.

Helye: József Attila Színház

Más is látta:

Csáki Judit: Kert a színházban

Jászay Tamás: Ne hagyd eltaposni

Proics Lilla: és nincsen más, csak csakugyan

Roginer Oszkár: Székek a kötélen

Urbán Balázs: Lassan tovatűnik

Előzetes:

Bérczes László gondolatai