Egy ferde tekintetben helyrebillenő rend

A szövegkönyvből készült hangjátékot 2013-ban a Brit Írószövetség tüntette ki a legendás rádiós dramaturgról elnevezett Imison-díjjal, amelyet az elmúlt két évben bemutatott legjobb hangjáték szerzőjének adnak. (A hangjátékot 2013 áprilisában a Látó közölte magyarul Saszet Ágnes fordításában.) Végül Székely Csaba monodrámát készített a Szeretik a banánt, elvtársak?-ból. A feladatra Sebestyén Aba biztatatta, aki maga szerette volna eljátszani a szöveget. A Yorick Stúdió előadását Sorin Militaru rendezte. 

A szöveg

A műfajváltások ellenére sem sokat változott Székely Csaba szövegének természete. A Transindex.ro-n megjelent próza is egyes szám első személyű monológ, amelybe időnként párbeszédes részek illeszkednek. Ezt a személyes elbeszélést a hangjáték változat is megtartotta, de önálló hangon szólaltak meg benne a főszereplő környezetének tagjai. A monodráma változatban viszont meghatározóvá válik az elbeszélő hangja, aki éppúgy idéző mondatok segítségével utal más szereplők megszólalásaira, mint ahogy az a prózai változatban is olvasható. A Szeretik a banánt, elvtársak? tehát olyan személyes hangú monológ, amelynek olvasva a próza, színpadon pedig – ha valaki színpadi életet is szán neki – a monodráma a legadekvátabb formája. Ugyanis ez közvetítheti leginkább azt a sajátos belső nézőpontot, amely a szöveget meghatározza.

Hisz a Szeretik a banánt, elvtársakat két dolog teszi érdekessé. Egyrészt az a világ, amit felidéz, de még inkább az a nézőpont, amellyel ezt teszi. Ceausescu diktatúráját ugyanis sajátos nézőpontból látjuk: egy csökkent szellemi képességekkel rendelkező gyerek szempontjából (a hangjátékváltozatban többen retardáltnak mondják őt), aki magától értetődő egyértelműséggel mesél minden abszurditásról, amely ezt a világot uralta, és amellyel szemben a legjobb szellemi képességgel megáldott elmék is tehetetlennek bizonyultak. Ebből a nézőpontból az élet egykori, mindenki által kényszerűen elfogadott logikája végtelenül röhejesnek tűnik. Tehát ismét remekül működik Székely Csaba humora. „Minden a Csauseszku elvtársé volt, ezért ha szükség volt valamire, tőle kellett ellopni" – mondja a darab elején a főszereplő. „Amikor az osztályban azt találtam mondani, hogy a banán a legfinomabb dolog a világon, senki sem tudta, mi az. Először arra gyanakodtam, hogy banán nem is létezik, vagy hát korábban nem létezett, és apukám találta fel" – hangzik el később.

De a felidézett világot nemcsak az állandó hiányok jellemzik („igazából semmit sem lehetett kapni a boltokban"), hanem a folytonos fenyegetettség is. Nem véletlenül kezdődik mindhárom változat ugyanazzal a mondattal: „Az egyetlen dolog, ami gyerekkoromban idegesített, az volt, hogy a bátyám folyton meg akart ölni." Ez a mondat nemcsak egy humoros, állandóan visszatérő motívumot vezet be, hanem valójában egy világ metaforájává is válik. Egy olyan valóságé, amelyben bármikor az ember életére törhetnek, anélkül, hogy ennek különösebb racionális oka lenne.

Székely Csaba ezt is remek humorral közvetíti. Például hátborzongatóan mulatságosan meséli el a főszereplő és testvére születésének történetét: „Az első emlékem az, hogy pancsolunk az egyre fogyatkozó magzatvízben, és a bátyám a nyakam köré csavarja a köldökzsinóromat. És közben nyihog: bluggy-bluggy-bluggy. És miután kiröhögte magát, fejest ugrott a külvilágba." De azt nem tudhatta az ikertestvére, hogy anyjuk még nem jutott el a szülőszobáig, így a bátyja a kórház jeges lépcsőjébe verte a fejét, és az odaérkező ápolók is csak későn veszik őt észre. „Engem azonnal kezelésbe vettek. Ja. Csak utána vették észre az én bandzsi dzsampingoló bátyámat, és rajta is megpróbáltak segíteni. Gondolom, beleadtak apait-anyait, hogy megmentsék, de hát ezt nehéz eldönteni, amikor a bátyámra néz az ember." Ez magyarázza a főszereplő bátyjának vegetatív szinten megrekedt retardáltságát, aminek egyik megnyilvánulása, hogy állandóan a testvére életére tör. (A hangjáték- és monodráma változatból is kimarad az a részlet, amikor az apa elmondja, hogy politikusnak szánja az idősebb fiát. De hát nem tud beszélni. Senki sem érti, hogy mit mond – értetlenkedik az anya. „Ez nem követelmény. Látszik, hogy nem nézel parlamenti közvetítéseket" – vág vissza a férfi.)

 De kevésbé harsány színek is érzékeltetik az abszurditással kevert állandó fenyegetettséget. A főszereplő monológja erre is sajátos rálátást enged: Apja ugyanis befolyásos városi vezető (párttitkár vagy szekus), aki például így írja körül a rosszullétét: „Az utóbbi hónapokban romlott a munkateljesítményem, négy hét alatt csak két embert küldtem a Duna-csatornához. Muszáj lesz orvoshoz mennem." Ezt mégis halogatja, mert „nem szerette az orvosokat. Ha tehette, elküldte őket a Duna-csatornához. Ja. Csak annyi körorvost hagyott a városban, amennyit a nemzetiségi arányok megkívántak: négy románt, két magyart és egy fél svábot." De megharagudott a fiú földrajztanárára is, mert hetest adott neki az iskolában. „Gondolom, Csauseszku elvtársnak földrajztanárra volt szüksége a Duna-csatornánál, mert egy hét múlva Szebasztián tanár elvtársat is odaküldték." Abból viszont már nem lett baj, hogy az állampolgári ismeretek tanára hatost adott a fiúnak. „Azt mondta, egyáltalán nem haragszik, ugyanis Militáru tanár elvtárs megbízható embere neki, ő írja az iskolában a legjobb jelentéseket." Ugyanakkor azonnali nyomozást és a bűnösök kirúgását követelte az igazgatótól, amikor a fiát megverték az iskolában. Később arra biztatja a fiát, hogy aki bántani merészeli, annak ígérje meg, hogy „pakolhatnak családostul Szamosújvárra". „Apukám új hobbija ugyanis a szamosújvári börtön lett, mert a Duna-csatorna építését hat évvel azelőtt befejezték."

És sorra el is tűnnek a főszereplő környezetéből az emberek: a régi bejárónő, akit nem láttak többet azután, hogy bement a kamrába savanyú uborkáért. Az új bejárónő férje, akit szintén az apa küldött a csatornához (bár erről ő mit sem tud). A fiú iskolatársnőjének, Anának az apja, aki festő volt, s egyszer „festett egy szörnyeteget, aki egy olyan szikláról esett le, aminek a formája szeretett hazánkra emlékeztetett, és hogy az volt az utolsó kiállítása. Azután csak rajztanárként dolgozott, és soha többé nem festett." De eltűnik Ana is. A fiú egyszer banánt ígérve magukhoz hívja. Az apa eleinte dühös, míg meg nem látja, hogy milyen szép kislány Ana. Aztán félre nem érhető ajánlatot tesz neki, miközben a fiát elküldi banánért. „Tényleg vissza akarod kapni az apádat?" „Én mindent rendbe tudok ám hozni." Így hát Ana nem várja meg, hogy visszatérjen a fiú, és az apjának is csak a dühét érzékeli, amikor a lány felől érdeklődik: „Nem fogunk itten disszidensekről beszélgetni!" Végül a főszereplő anyja is eltűnik: „néhány nappal azután, hogy Ana nem várt meg, anyukám fogta a szárítókötelet, bement a fürdőszobába, és soha többé nem jött ki élve."

Egy rettentő világ emberi paradoxonait elsősorban azzal érzékelteti Székely Csaba, hogy remekül választ főszereplőt. Egy gyerek naivitása és kiszolgáltatottsága keveredik benne a hatalmon lévők, a kiváltságosok fiának magabiztosságával, amit csökkent képességei színeznek komikussá. Így mindent láthat, ami körülötte történik, de semmit sem kell megérteni. És amit felfog belőle, abból is csak omlékony légvárakat képes építeni, ami a magány masszív börtönébe zárja őt. Ebből a sajátos nézőpontból rajzolódhat csak ki az otthonosan belakott mindennapok rettentő abszurditása, a cselekvések önfelmentő tehetetlensége. Így értheti szerelmi jelzésnek a főszereplő azt, amikor Ana arra biztatja a fiúkat, hogy verjék meg. És ezért nem kell azt sem megértenie, hogy ő maga szolgáltatta ki a rajongásával a lányt az apjának.

Az előadás

A Szeretik a banánt, elvtársak? színpadra állításának alapkérdése, hogy milyen a főszereplő. És a Yorick Stúdió előadása sikerének kulcsa Sebestyén Aba nagyszerű játéka, amely a színészi átváltozás remek példája.

Sebestyén Aba alakítása minden részletében kidolgozott. Egyszerre játszik a testtartásával, a gesztusaival, a mimikájával a hanghordozásával, sajátos artikulációjával. És miközben egész testével, minden kommunikációs csatornájával maszkot formál, olyan elemi szuggesztivitást is közvetít, amely csökkent képességei ellenére is szerethetővé teszi a figurát.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/3. számában.

Székely Csaba Idegenek és más színdarabok című drámakötete megvásárolható a Színházi könyvek webáruházban.