[...]
Székely Csaba első darabja két hét alatt született egy színházi workshop keretén belül, amit a marosvásárhelyi Teatrul 74 nevű román független színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezett. A különböző színházi szakokon tanuló hallgatók feladata az volt, hogy valamely klasszikus műből kiindulva egy olyan új előadást hozzanak létre, amelynek minden elemét (szöveg, díszlet stb.) a résztvevők alkotják meg. A Bányavirág egy kolozsvári és marosvásárhelyi hallgatókból összeálló csapat (Dupblat Társulat) közös alkotómunkájából született a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban, ahol be is mutatták azt a főként szakmai közönség előtt.
A klasszikus mű, amiből Székely Csaba kiindult, Csehov Ványa bácsija volt. Erre utal az egyik főszereplő, Iván neve is, de a Csehov-mű számos más mozzanata is felbukkan a Bányavirágban. Ivánék házában például gyakran megfordul a község orvosa, Mihály, akitől Iván, akárcsak Ványa Asztrovtól, szintén ellop egy ampulla morfiumot – igaz, nem a darab folyamán, hanem még jóval azelőtt. Mindkét férfi – hasonlóképpen csehovi elődeikhez – ugyanahhoz a nőhöz vonzódik: Iván féltestvéréhez, Ilonkához, aki a Ványa bácsi Jelena Andrejevnájával rokonítható. Nem jelenik meg a színen Iván és Ilonka beteg, magatehetetlen apja, de a színlap feltünteti, és a Ványa bácsi professzorához hasonlóan körülötte forog, tőle függ minden a házban. De nemcsak a szereplők közti viszonyokban ismerhető fel a csehovi előkép, hanem az alapdilemmában is: hogyan nézzünk szembe azzal, hogy a másokért való kemény munkában elillant az élet, és hogyan lehet kibírni a céltalan, kényszerű tétlenséget.
A csehovi motívumokat Székely Csaba egy sajátosan groteszk, erős atmoszférájú világba helyezi, amelynek szintén van rokona: Martin McDonagh istenháta mögött játszódó darabjaiból, különösen a Vaknyugatból ismerős ez a világ. Ugyanúgy az egymásra utaltságnak és a durva kíméletlenségnek a sajátos kevercse jellemzi az itt élők egymáshoz való viszonyát, amikor is mindenki mindent tud vagy tudni vél a másikról. De talán az emberség, az együvé tartozás gyökerei mélyebbek a Bányavirág figuráiban, mint ír sorstársaikéban. Ugyancsak McDonagh-tól ismerős az a morbid humor, ami nyelvileg és a történet bonyolításának szintjén is megjelenik a trilógia darabjaiban.
A Bányavirág történetét nehéz néhány mondattal összefoglalni, mert tulajdonképpen nem vagy alig történik benne valami. Igazi történése a nem történés, a befagyott létezés – mint az a csermely, amiről Iván beszél a darab végén a tévékameráknak: „télen, amikor be van fagyva. Akkor is csobog, csak nem hallatszik." Iván bányász volt, amíg a bányát be nem zárták, azóta nincs munkája. Évek óta gondozza beteg, magatehetetlen apját, iszik, mint mindenki a faluban, és várja, hogy meghaljon végre az apja. Sőt nemcsak várja, hanem siettetné is a „vén takony" halálát: arra kéri a doktort, hogy ne hozzon több gyógyszert az öregnek. A doktorban végül az orvosi kötelességérzet fölé kerekedik az emberi-baráti segítőkészség, hiszen ő már tudja, amit a fia még nem, hogy az apa végrendeletet készül íratni, amiben mindenét az egyházra hagyja – kisemmizve ezzel Ivánt és féltestvérét, Ilonkát. Amikor Iván tudomást szerez apja szándékáról, kést ragad, de nem bírja megölni az öreget. Élnek tovább, mint eddig, csak már az a pici remény sem marad, hogy ez az apa halálával megváltozhatna. Ilonka másként dönt, ő visszamegy a városba, ahonnan férje öngyilkossága után hazajött az apját ápolni. Ugyancsak a városba költözik a szomszédasszony, Irma is, miután Iván elutasította közeledését, és férje, Illés felakasztotta magát. Nem költözik el viszont a doktor (aki nem a városba, hanem a halálba készült), együtt isznak és emlékeznek Ivánnal, és őrzik meg-megtántorodva a hagyományokat.
Történetek a mélyben
A 'bányavirág' az erdélyi bányászok kifejezése a hegyikristályra, amiről az ókori görögök azt gondolták, hogy olyan jég, amelyet lehetetlen felolvasztani. A darabban a szó metaforaként hangzik el, Irma beszél róla Ivánnak: „A bányák mélyén, repedésekben, eldugva mások elől, bányavirágok vannak. Ha azokat valaki felhozná a felszínre... csillogni kezdenének." Ám Iván nem érti, vagy nem akarja érteni, miről próbál Irma beszélni. Nem hisz abban, hogy ez a rejtett szépség – ami valahol mégiscsak dermedt és hideg – valaha még felszínre kerülhetne abból a berobbantott bejáratú éjsötét tárnából, amihez magát hasonlította.
De nemcsak eltemetett tervek, remények a boldogulásról rejlenek a mélyben: ott mocorognak az érzelmek, vonzalmak, vágyakozások. A nők könnyebben engednek nekik utat a felszínre. Irma kompótokat hord beteglátogatóba, és majdnem teljesen nyíltan felajánlkozik Ivánnak. A doktorhoz „túlságosan is kedves" Ilonka sem mondott le még arról, hogy valaki meglássa benne a nőt. Ám Iván és a doktor csak a delírium legmélyén képesek – egymásnak! – megvallani „balfasz titkaikat", akkor, amikor már minden mindegy. Illés – egyetlenként a községben – nem iszik, neki marad a kötél, meg az, hogy végre a búcsúlevelében kimondja, ami életében fojtogatta.
A valódi történések a felszín alatt zajlanak, egy-egy dialógus igazi tétje a kimondott szavak mögött rejtőzik. „Nem volt itt semmilyen tévé. Te se legyél" – küldi ki Iván a szomszédját, mert mélyen zavarba hozta, amit Illés elmondott az Irma által áthordott kompótokról (már rég elfogyott a sajátjuk, Irma a városban veszi, amit idehoz). „Nem leszek" – búcsúzik Illés (akiről a doktor elszólásaiból sejthetjük, hogy halálos beteg), de ezzel nemcsak a kifelé tuszkolásra válaszol, hanem arra a dilemmára is, hogy mihez kezdhetne Iván az Irma iránt érzett vonzalmával – amikor ő már nem lesz.
Egy-egy szó vagy tett értelme olykor csak jóval később kap súlyt, jelentőséget. A darab folyamán többször is emlegetik Iván évekkel ezelőtt meghalt anyját meg a macskáját, akit nagyon szeretett. Csak apránként áll össze a kép, hogy a doktortól ellopott morfiumos üveg milyen oksági viszonyba hozható az anya öngyilkosságával, és dermesztően komikus, ahogy kiderül, milyen piti dolgokból szövődik a sors hálója.
[...]
Székely Csaba Idegenek és más színdarabok című kötetet megvásárolhat a Színházi könyvek webáruházban.