Van-e megváltás?

[...]

Szintézis

A trilógia harmadik darabjának, a Bányavíznek óhatatlanul is meg kell küzdenie az előző két darab sikerével. Mert az összehasonlítás kényszere még akkor is működik, ha ezt nem akarjuk. E tekintetben Székely Csaba sem könnyíti meg az olvasók / nézők dolgát. Mivel a darabokban több a hasonlóság, mint a különbség, egyszerűbb az azonosságokra figyelni, mint az eltéréseket észrevenni. Mindhárom darabnak azonos a nyelve (állandó ismétlésekből, visszakérdezésekből, hozzátoldásokból bontakozik ki a szöveg humora), mindegyik ugyanabban a faluban játszódik (az utalások többször vonatkoznak a másik két darab történéseire, illetve figuráira), mindegyiknek öt szereplője van (négy helybeli, akiknek I betűvel kezdődik a neve, s egy idegen, aki nevének más a kezdőbetűje), s mindegyikben mozaikszerűen épül fel a cselekmény.

Aki tehát a harmadik darabot olvassa / nézi, az már nemcsak az ábrázolt világot érezheti ismerősnek, hanem a darab nyelvét, humorát, figuráit, ábrázolásmódját is. Így számára az a kérdés, hogy tartogat-e újdonságot, meglepetést a Bányavíz. Aki nemmel válaszol, az önismétlésnek gondol(hat)ja az utolsó darabot. Aki viszont hajlik az igenre, az megtalálhatja azokat az új nézőpontokat a Bányavízben, amelyek kicsit más világításba helyezik a trilógia másik két darabját is. Azaz a szintézis esélyét látja meg a műben, s nem csak a lezárás (önmagában nem túl érdekes) gesztusát, amikor is helyére kerül a puzzle utolsó, még hiányzó darabja.

Ha figyelmesen olvassuk a darabot, meggyőződhetünk róla, hogy – minden hasonlóság ellenére – teljesen más, mint a trilógia másik két darabja. Sőt azt kell mondanunk, hogy a látszat ellenére mindegyik darab alapvetően különbözik a másik kettőtől. Mert teljesen más drámai minta, dramaturgiai hatás működik mindegyikben, csak a látványos hasonlóságok elfedik ezeket a lényegi különbségeket.

A Bányavirágban (mint ahogy ezt már többen elemezték) a csehovi minta (s a Ványa bácsival kínálkozó analógia) a meghatározó. Tehát a szöveg mélyén megbújó rejtett történetek a fontosak, amelyek elsősorban megvalósulatlan vágyakra, betöltetlen vonzódásokra vonatkoznak s nem valóságos cselekvésekre. A Bányavakságban viszont (dramaturgiai mozgatóerőként) végigvonul egy „krimiszál" (a kiérkező román rendőr nyomozása), amely nemcsak a múlt feltárulását segíti, hanem jelen idejű cselekvést is eredményez, ami végeredményben gyilkosságba torkollik.

A Bányavíz dramaturgiailag is szintetizálja az előző két darabot. A trilógia első darabjához áll közel atekintetben, hogy látszólag itt is az életképi szemlélet áll a középpontban (így mennek a mindennapok ezen a bányavidéken). Ugyanakkor ennek a darabnak is van jelen idejű cselekménye, akárcsak a Bányavakságnak, de ez nem folyamatos eseménysor, hanem ugyanolyan mozaikosan épül fel (kihagyásokkal, elhallgatásokkal), mint a Bányavirág (cselekménytelen) cselekménye. Azaz a Bányavíz egyszerre kelti azt az érzetet, hogy itt nem történik semmi, illetve azt, hogy sorsfordító drámai események határpontjaihoz érkezünk. (Emiatt ez a darabnak sokkal nagyobb amplitúdója van, mint a másik kettőnek.) Az erőszak ebben a darabban is megjelenik, akárcsak a Bányavakságban, igaz itt nem kerül sor gyilkosságra, csak verekedésre (és nemi erőszakra), de ezek – az előző darabbal ellentétben – nem változtatnak a szereplők életén. Tehát a dráma zárlata (akárcsak a Bányavirágban) visszatér a kezdő szituációhoz, azaz nem változott meg a főhősök élete, a végkicsengés mégsem azt az áthatolhatatlan reménytelenséget sugallja, mint az első darab vége.

Kiteljesedő témák

A Bányavíz annyiban is összegzése a trilógiának, hogy lezárja a trilógiában szóba került témák többségét. Például kifejti az első darabban felvetett nemzedéki problémát. Mindhárom mű beszél arról, hogyan veszik el az apák a gyerekeik életét. A Bányavirágban Iván amiatt (is) rosszul érzi magát a bőrében, mert tönkretette az életét az apja (aki már nem jelenik meg a darabban, a színfalak mögött haldoklik). A Bányavízben az apák szerepében Ivánék nemzedéke látható, de ők is hasonlóképp megnyomorítják a gyerekeik életét, mint Ivánét az örege. A középpontban Ignác, a katolikus pap és nevelt fia, Márton áll. Ő egy talált gyerek, akit kisfiú korábban megrontott Ignác, és azóta is rendszeresen vágyai kielégítésére kényszeríti. (Ők a „plébános és a szeretője", akiket többször emlegetnek a másik két darabban, bár akkor nem derül ki, hogy két férfiról beszélnek.)

Nem ilyen a másik szülő-gyerek viszony a Bányavízben. Istvánnak, a falusi tanítónak és a lányának, Imolának a kapcsolata a Bányavakság polgármesterének, Incének és a lányának, Izabellának a kapcsolatára emlékeztet. Mindkettőből az derül ki, hogy nemcsak megrontás által lehet tönkretenni a fiatalok életét, hanem azáltal is, ha a szülők gyerekszámba veszik őket, azaz nem hagyják felnőni és megokosodni a gyerekeiket, s így képtelenek önállóan eligazodni az életben. És ha mégis fellázadnak a tekintély ellen, a saját útjukra lépnek, a saját fejük után mennek, akkor csak hülyeségeket képesek csinálni. (Úgy tűnik, hogy Imola hasonlóképp tönkreteszi az életét, mint Izabella. „Ők csináltak minket ilyenre" – mondja a szülők nemzedékére utalva Imola a Bányavízben.)

Az is hasonló mindhárom darabban, hogy az „idegenek" látnak rá leginkább erre a világra. A Bányavízben Márton beszél a legkeserűbben az itteni életről. Szavai a másik két darab világára is érvényesek (és azok témáit is összegzik). „Mióta bezárt a bánya, senkinek nincs semmije, aztán úgy lopkod a máséból, mintha kötelező volna... Mitől lennénk mi összetartók?" „Tudhatnád, hogy mitől" – válaszolja a pap –, „hiszen minden alkalommal elmondom ezt a misén." „Azt is el szoktad mondani, hogy az öngyilkosság bűn, aztán nem-e öngyilkos lett már a fél falu, mióta ezt mondogatod?" – vág vissza Márton. „A falu másik fele meg beköltözött a városba. Az a pár ember pedig csak azért maradt, mert annyira szerencsétlenek, hogy kötélre sem telik, amivel felkössék magukat."

Mindebből az is kiderül, hogy Márton ugyanazt az elvágyódást képviseli a darabban, mint Iván a Bányavirágban. Ebből a szempontból a trilógia szereplői három csoportba sorolhatók. Az egyik póluson állnak azok, akik elvágyódnak innen, mégsem képesek elmenni. Ilyen Iván és Mihály a Bányavirágban, Márton a Bányavízben. A másik pólust azok képviselik, akik itt képzelik el az életüket. Ilyen a Bányavízben Ignác, a plébános, István, a tanító, a Bányavakságban Ince, a polgármester, Izsák, a polgármesterjelölt (és a Bányavirágban Iván apja). Köztük állnak azok, akik elmentek, esetleg visszatértek, de különösebb nehézség nélkül mennek el innen újra. Ilyen a Bányavirágban Ilonka, a Bányavakságban Izabella és Iringó. A legzártabb világot ebből a szempontból a Bányavíz mutatja, hisz itt nincsenek visszatérő és végül távozó szereplők (hisz Imola is csak Szövérfi Imréhez, a „tetves református"-hoz menekül, de a faluban marad.)

Pedig a Bányavíz felfogható úgy is, mint Márton kitörési kísérlete. Világosan látja, hogy itt nem lehet élni, és ezt indulatosan el is mondja annak, akibe szerelmes, és akivel együtt akar elmenni innen: „Nem akarsz végre kimászni ebből a latrinából, s levegőhöz jutni? Mi tart itt? Egy vaddisznó plébános meg egy gerinctelen balfasz tanító? A mi csodás kurva templomunk és iskolánk?" Az egyház és az oktatás képviselői mellett a politikusokat is megismerjük a Bányavakságban, ezzel teljes a kép. (Tehát az is kiderül, hogy azok a szereplők, akik itt képzelik el az életüket, valójában a rendszer helyi képviselői.)
Mártonnál a kitörni vágyás valamiféle alkotásvággyal kapcsolódik össze: állandóan farag, verseket is ír. „Úgy érzem, van bennem valami" – próbál óvatosan beszélni erről a nevelőapjának. „Hogy az én sorsom máshol van. Mintha valami azt súgná, nem arra rendeltettem, hogy itt éljem le az életemet ebben a házban, ebben a koszos faluban, galambszart vakargatva a templompárkányról..." Az alkotásvágy azt is jelenti, hogy Márton próbálja megfogalmazni azt, kik is vagyunk, mik is vagyunk mi ezen a bányavidéken – ennyiben kiemelkedik a trilógia szereplői közül. Hogy mi ez a szenvedés, ami ránk szakadt. Versében mindezt kétségbeesett önvizsgálattá is átfordítja: „Istenem vajon mikor és mivel / idéztem elő ezt a borzalmat?"

[...]

Székely Csaba: Bányavíz

Szkéné Színház

Látvány: Cziegler Balázs

Dramaturg: Lőkös Ildikó

Munkatárs: Skrabán Judit

Rendező: Csizmadia Tibor

Szereplők: Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Tóth József, Eke Angéla, Márkus Sándor

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható

az Ellenfény 2013/7. számában.

A színdarab Székely Csaba Idegenek és más színdarabok című kötetében olvasható,

amely megvásárolhat a Színházi könyvek webáruházban.