Felépül végül

Nevetni tanít legújabb előadásában, A nevetés iskolájában Harsányi Sulyom László és az újjáépült tatabányai színház (virtuális) társulata is. Mert hisz mi mást is tehetnénk, ha már belefáradtunk a világgal szemben érzett tehetetlen dühbe, ha beláttuk, hogy sem elmenekülni, sem bezárkózni nem lehet előle, és valahogy mégis csak élni szeretnénk benne? Megpróbálhatunk még nevetni rajta. A Moliére Amphitryonja nyomán készült tatabányai előadás a körülöttünk lévő világ és emberi létezésünk képtelenségét, illetve ennnek mélyen megélt tapasztalatát oldja játékká és nevetéssé. Az együtt nevetés közösséget teremt, lehetőséget arra, hogy közeledjünk egymáshoz, kibillent megszokott sémáinkból, felszabadít és nyitottá tehet valami másra. És ez az az alap, amelyre egy színháznak szüksége van, ha valóban komolyan gondolja azt, hogy a színház „a tiétek!", ahogy a színháznyitó előadás, a Kaukázusi krétakör végén elhangzott. És Tatabányán, úgy tűnik, ezt komolyan gondolják.

Moliére darabja jó választásnak bizonyult: az előadás egyszerre több szinten képes nagy intenzitással hatni. Mert Jupiter kalandja Amphitryon feleségével (Amphitryon alakjában), illetve Amphitryon (és Szosziász) átverésének története, nézhető egyszerű félreértésekre épülő vígjátékként - így is nagyon kacagtató. Különösen a gyáva szolga, Szosziász (Egyed Attila) és az alakját magára öltve őt alázó Merkúr (Herczeg Tamás) jeleneteinek nyers humora vált ki nevetést. De Egyed Attila Szosziász figurájában fel tudja mutatni azt az egzisztenciális döbbenetet is, hogy az ember személyisége elidegeníthető, sőt továbbmenve érzékeltetni tudja azt is, hogy az ember, ha nincs más választása, ebbe bele is tudna nyugodni. Amphitryon (Sághy Tamás) a háborúból hazatérve bohózati helyzetek során nem azzal szembesül, hogy ő senki, hanem azzal, hogy valaki más is. A férj mellett ott van a szerető is, aki szintén ő. Emberi-férfiúi dühével szemben gúnyos mosollyal áll az isten, Jupiter (Rusznák András), aki azt állítja, nem kell olyan nagyon mellre szívni ezt a szerepcserét, hiszen az ember úgyis csak meghasadt szerepekben létezik, a személyiség teljességéhez való ragaszkodás nevetséges illúzió. Amphitryon azonban nem mond le magáról, ő a küzdelmet választja, tanúkat hív bizonyítani: létezik. A barátok megjelenésével szélesedik aztán A nevetés iskolája mai társadalmi-politikai viszonyainkra vonatkoztatható, könnyesre röhögtető szatírává.

Honti György, Sághy Tamás, Egyed Attila, Rusznák András - Fotó: Sipos Zoltán

A jelenetek között időről időre megjelenik egy kiskosztümös, nagy szemüveges női alak, Icuka (az Éj istenasszonya - Fazakas Júlia), akinek itt kell időznie Amphitryon palotája mellett, hogy Jupiter hosszasan élvezhesse Alkméné (Szilágyi Katalin) szerelmét. Időnként dalra fakad, de nem sztárként lép fel, hanem lelkes amatőrként karaokézik. Először nagy elánnal és odaadással csetlik-botlik, miközben az elmúlt évtizedek nagy (és ismét reneszánszukat élő) slágereit énekli, olyan dalokat, melyeket életkortól függetlenül mindenki kívülről tud. S miközben kacagunk az előadó esetlenségén, szinte észrevétlenül teremtődik meg egyfajta eltartás ezektől a „népdaloktól", ami elejét veszi a könnyes elérzékenyülésnek. Ezt nagyon fontosnak érzem: nem a dalokat teszi nevetségessé az előadás, senkinek nem kell ettől kezdve másként látnia azokat, de itt és most a közös nevetésben mégsem kell annyira komolyan venni őket. Icuka később őszinte lelkesedéssel énekelteti meg a közönség bátrabb tagjait (és jó érzékkel nem erőlteti a húzódozókat), ujjongva örül egy-egy újabb játszótársnak, szól a dal („Azért vannak a jóbarátok..."), s közben most árulják el Amphitryont a jóbarátok...

Fotó: Sipos Zoltán

Az építkezés mint mélyen átélt tapasztalat ismételten fel-feltűnik a tatabányai évad előadásaiban. A Kaukázusi krétakörben arról szólt a történet, hogy tervezhetünk, építhetünk ugyan, de bármikor összeomolhat, rommá válhat minden, és az ember nem hagyatkozhat másra, csak saját emberségére. A nevetés iskolájában azt látjuk, hogy - persze az istenek segítségével - elkészülhet az épület (Amphitryon palotája), ami korántsem tökéletes (még felrobbantani sem lehet, ráadásul a tervező is elárulja a megbízóját), de nem baj, mert felépült valami, és valahogy mégis meg lehet próbálni benne élni. Különösen, ha a házavatón kiderül, egyszer minden véget ér, tehát a rossz is véget ér, Jupiter hatalma is véget ér, bármikor jöhet egy újabb Jupiter. (A mindent megmagyarázó isteni beszédet már valaki mást tartja meg, miközben Jupiter dühödten tiltakozik - ahogy korábban Amphitryon és Szosziász -, hogy ő maga Jupiter, és senki más.)

Ha úgy tetszik, politikus színházat látunk, bár nem parabolaként, hanem a derű és nevetés nézőpontjából ábrázolva. És miközben jobban megnézzük a felépült palotát, a mellvédet, a teraszt a felső szinten, ahol az istenek huzakodnak, mögöttük a timpanont, már pontosan tudjuk, hogy hol vagyunk: a tatabányai színházban. Színészek és díszletezők, súgó és világosító, igazgatóhelyettes és ügyelő együtt nevetik ki az isteneket és önmagukat, a fájdalmakat, a vágyakat, az illúziókat és az elmúlást. Itt és most „maga az élet játszik, és ez a játék átmenetileg maga az élet." (Bahtyin)

Csak a színpad szélén ül háttal nekünk egy ember, kívül a karneváli finálén, akiben nem tud nevetéssé, derűvé oldódni a múlt. Valaha Szosziász volt.

Molière: A nevetés iskolája (Amphitryon)

Jászai Mari Színház, Tatabánya

Fordította: Petri György

Díszlet: Kiss Gabriella

Jelmez: Zeke Edit

Zenei munkatárs: Körtvési Kata, Szicsó István

Vetítés: Bori Tamás

Dramaturg: Kárpáti Péter, Végh Ildikó

Rendező: Harsányi Sulyom László

Szereplők: Sághy Tamás, Rusznák András, Herczeg Tamás, Szilágyi Katalin, Egyed Attila, Márton Eszter, Fazakas Júlia, Téri Sándor, Honti György, Mihály Csaba, Mészáros Kartal, Gulyás Hermann Sándor, Bajcsai Ádám, Cseke Árpád, Holtság Zsolt, Molnár Balázs, Natovicz József, Tóth Dávid, Tóth Gábor, Széplaky Petra, Szrenkó Tamás