Hegy és hajó (Ballada a színház hatalmáról)

A kis lord -előadás (2010 őszén) még játékkal vezette be annak a mágikus,  kitapintható pillanatnak a megszületését, amikor a nézőtér és a színpad összekapcsolódik: elkezdődik, megszületik  a színház. A Zarándokénekben egyszerűen csak megtörténik: az egyik pillanatban duruzsol, locsog-fecseg a nézőtér, a másikban már a színház burája alatt ülünk, sűrű, várakozó feszültségben. Pedig nem történt más, csak sötétség borult ránk, a játéktérben csilingelő zene hangzott föl – mintha zenélő dobozból –, és valahol megmozdult egy kicsi piros parázs. A színpad fölött apró fehér kötéltáncos-figura biciklizik át, talán ebben a pillanatban még nem is tűnik föl, hogy csontváz az: a szájában cigarettával csúfolódó, középkorias-vásárias halál. (Akárhányszor áthalad, csönget egy picit – mintegy álmában. Egyébként is valami furcsa álom-logika mozgatja az előaadást.) A kis lord-nyitány tiszteletbeli gyermekké tette-avatta a közönséget, a Zarándokének egy pontján a – képzeletbeli, de akkor és ott mégis valóságos – közönség halottá nyilváníttatik. A kis lordban ember nagyságú bábuként jelent Mr. Errol, a halott katona – a halál ábrázolása-megjelenítése mindig nehézségekbe ütközik a színpadon, ahol mindent lehet, csak „valójában” meghalni nem. Hacsak: hacsak nem holt (vagyis Peter Brook terminológiája szerint rossz) színházban vagyunk. A Zarándokének viszont ebben a kontextusban az értelmezhetetlen ismeretlenbe utat nyitó szent színház felé vezet, miközben (akarva? akaratlanul?) fölmutatja a holt színház hazugságát is. „Csak foglaljátok el magatokat szépen”, mondja kedélyesen az I. fegyveres – és a színészek játszanak. Ez is a színház elfoglalása. Halálfélelem ellen – a munka.

Jeles András a Weöres Sándor Színház megszületése óta visszajár Szombathelyre. Elsőként (2009-ben) A nevető embert vitte  színre az akkori stúdiósokkal, aztán következett A kis lord (szintén bérleten kívül, a társulattal), a 2011/12-es évadban pedig a bérletben is helyet kapott a színpadi balladának aposztrofált Zarándokének avagy A színház elfoglalása, amelynek szépirodalmi előképeként a japán Fukudzava Hicsiro Zarándokének című elbeszélése (kisregénye) szolgált az előadást most sem csak rendezőként, hanem szerzőként is jegyző Jeles András számára. És bár az alapművekhez (Hugo: A nevető ember, Burnett: A kis lord) képest az első két alkalommal is vadonatúj, színpadra szánt darab? szövegkönyv?, forgatókönyv? született, külön érdemes megnézni, hogy miféle szövegekből-szövegrétegekből épül föl a Zarándokének; bár biztosak lehetünk benne, hogy az összes forrást – és beszüremkedő „valóságdarabkát” – nem tárhatjuk föl: Jeles András sűrű intertextuális-asszociációs hálóban helyezi el az előadást; nem csak irodalmi (verbális) vonatkozásban. A Fukudzava Hicsiro – létező japán szokásra alapozó - elbeszéléséből sebészi pontossággal kihasított történetszál szerint a pedig még ereje teljében lévő Rin anyó, hogy a szűkösségben utat engedjen az ifjabb generációknak, elmegy meghalni. Az előadásban ez a szövegréteg „színház a színházban” szituációban jelenik meg: a pódiumra helyezett színtársulat pont ezt a „japán hülyeséget” próbálja, amikor ismeretlen-azonosítatlan-azonosíthatatlan fegyveresek („terroristák”) elfoglalják a színházat. A színház elfoglalása ebben az értelemben már megtörtént, amikor a WS Színház előadása megkezdődik – az elfoglalás okaira, indítékaira, kezdetére és kimenetelére, legalábbis a hétköznapi logika szabályai szerint, sosem derül fény.

A színházi terrorakciónak van valódi, az „életből” vett előképe, de a Zarándokéneknek semmi köze nincs ahhoz a dokumentarista szemlélethez, amelynek jegyében például Torsten Buchsteiner Nordost című (a budapesti Katona József Színházban tavaly bemutatott) drámája megszületett. A moszkvai Dubrovka Színház tömeghalálba torkolló 2002-es elfoglalása – a túszejtő csecsen fegyveresek azt követelték, hogy az orosz katonák vonuljanak ki Csecsenföldről – Jeles András számára a színházteremtés részévé, metaforikus és egzisztenciális keretté válik. Az előadás közvetlen-konkrét történelmi utalások nélkül, mégis folyamatosan a 20. (Jeles András egyik könyvének címe szerint ez különben is a Büntető század) és most már a második évezred háborúiról – vagyis a totális háborúról – beszél; miközben azt firtatja, mi(vé lesz) az ember. Az előadásban elsőként az emblematikus 2. világháborús dal – „Hol vannak a katonák…” – foszlányai hangzanak föl (ironikusan persze vonatkoztathatók a színházat megszállt terroristákra is). Rin anyó-Kiss Mari a nagyjából két óra tizenöt perces játékidő felénél mondja-énekli el Radnóti Miklós Tajtékos ég című versét: „(…) Csodálkozom, hogy élek.” A vers egyrészt képi világával, nyugatos szépségével bámulatosan és magától értetődően illeszkedik a Zarándokének (a terroristák szemszögéből „japán hülyeség”) stilizált keleti szépségéhez – és Melis László „japános” zenéjéhez –, másrészt a halál-háború-gyilkolás-áldozat szólamai közé beiktatja  a soha el nem múló botrány, a holokauszt szólamát. Ebben az összefüggésben Kertész Imre árnya is átsuhan az előadáson: Lévai Tímea a „meg nem születettekről” dadog, Korponay Zsófia a terroristák által megszakított próba szüneteiben folyamatosan imát mormol. Kaddist vagy nem – mindegy is.

„(Érthetetlen utalások) Reggel, a napsütéses kerítés előtt gyerekek ugrándoznak, és azt éneklik, hogy a rozmaring a jó földbe bele van teremtve; néhány órával később egy olasz salátásnál ülök, szórakozottan felnézek a pultra, velem szemben, egy fűszeresüvegen felirat: rozmaring; délután veszek egy Goya-albumot, a villamoson nézegetem, az egyik kép alatt ez áll: ’…viene el Coco’. Leszállva a villamosról mellettem egy kisfiú átordít a túlsó oldalra: ’Koko, Koko, hallod, itt vagyunk!’ Otthon – a gangon – lapozgatom tovább az albumot, valahol a közelben egy öregasszony halkan énekel: ’Gólya, gólya gilice, mitől véres a lábad…’ És persze, eszembe jut, hogy a rozmaring finom fűszer, de vérzéscsillapításra is használható”, írja Jeles András (Füzetek – „Főúr, füzetek!”, Kalligram, 2007.), és mintha hasonló asszociációs köröket működtetne a Zarándokének-előadásban is. Külön érdemes figyelni a fehér szín  verbálisan és vizuálisan megjelenő változataira  a hótól és a rizstől a fehér maszkokig, vagy a Radnótihoz ismét csak elvezető gesztenyevirágig. De így juthatunk el a III. színésznő (Alberti Zsófi) számára a „normális élet” jelképévé-emlékévé váló Párizsban megrajzolt árnyképtől az arctalanságig; sőt, akár a Büntető század-kötet borítóján látható Jeles-árnyképig, amely ugyanúgy profilban ábrázolja a szerzőt, mint ahogy a Magritte-ról készült árnyfotó a festőt. A legújabb Jeles-előadásban feltűnő „terroristák” olyanok, mint a szürrealista Magritte talányos, öltönyös-keménykalapos úriemberei, csak éppen gépfegyvert hordanak a hátukon: arcukat fehér lepel takarja el (bár valaki előadás után azt mondta, neki föl se tűnt, hogy nincs arcuk; „látta” őket). Ezek a terroristák a délszláv háború kontextusából ideemelt tárgyilagos-brutális szövegekben monologizálnak arról, hogy milyen az, amikor ölni kell - ha nem ölsz, téged ölnek. (Vagyis választás van – itt is.)

Az előadás két „valóságrétege” – a terroristák által elfoglalt színház világa, benne a színészek téblábolása és a „próbadarabokból” végül mégis kirajzolódó japános előadás – különös viszonyba kerül egymással. A színészt játszó színészek által létrehozott próbaszituáció és ebben a sziutációban a fegyveresekkel fönntartott kapcsolat (bár vannak szép „privát” megszólalások) óhatatlanul mesterkéltnek hat a színpadon; talán éppen a „naturalizmusa”, az utánzás, a mintha-helyzet okán. Így vagy úgy: ez a rétege az előadásnak – bár a nézői kíváncsiság végig kitart – nem képes megteremteni a kiszolgáltatottság, az éhség, halálfélelem, bizonytalanság zsigeri érzetét és fönntartani az első pillanatban megteremtődő izzást. Paradox (vagy nagyon is természetes) módon a színészt játszó színészek által próbált, erősen stilizált (bábszerű mozgásra, recitálásra alapozó) „japán hülyeség”, Rin anyó története viszont izzóan, világítóan, szívfájdítóan, megrendítően igazinak hat a színpadon: mert az saját törvényei szerint működő színház – vagyis az egyetlen átélhető, hiteles realitás. Ráadásul most, amikor a mediatizált világban mindent elöntenek a primer brutalitás képei, csökken az ingerküszöb, a befogadó elfásul, sokkal nagyobbat üt a stilizáció; például az a jelenet, amelyben Rin anyó módszeresen kiveri tökéletesen ép, a halálhoz-öregséghez nem illő fogait. (Ehhez képest a kamaraterem emeleti körfolyosóján abszolvált erőszakos jelenet – amelynek inkább csak naturális hangjai jutnak el a nézőhöz – nem kelt különösebb hatást. Hamisan cseng a megjegyzés is, hogy „baszd meg, ez vér”. Ti. a fekete falon ezek szerint lecsorgó folyadék.) A Rin anyó-történet hatása nyilván Kiss Mari alázatos-tökéletes játékának is köszönhető: az ő fehér bohócarca, végtelenül mély tekintete, szögletes tipegése az előadás után is kísért (minden bizonnyal nagyon sokáig). Odaadó partnere ebben a játékban Alberti Zsófi (III. színésznő, Tama). Szép pillanat, amikor a két fehér arc, a két eleven tekintet – az egyik ragyog, a másik kihunyni készül – egy exponálásnyi idő erejéig egymás mellé kerül.

A kétféle történet – a túszdráma és a japán dráma – több ponton rímel egymásra, a túszul ejtett színészek reflektálnak is ezekre a párhuzamokra. De ezek nélkül a belső reflexiók (pl. a japán rizs-dalhoz fűzött civil kommentár, hogy „de megenném”) nélkül is létrejönnek izgalmas ellentétek-párhuzamok. Szép, amikor az öblös fotelben elhagyatott, kicsi játékbabának tűnő Senkovics Petra (aki civilként, a IV. színésznő szerepében is mélyről, jó helyről szólal meg) felmagasodva, néhány ruhadarabot ledobva szoborszépséggé változik. Stilizált japán szerelmi kettőse Kálmánchelyi Zoltánnal (ők a Rin anyót kiszorító harmadik generáció)  gyönyörű ellenpontja annak a pikáns naturális játéknak, amelyet Fekete Linda és Szabó Róbert Endre mutat be a II. színész és az I. színésznő szerepében.

A tradicionális japán nó színház számunkra is hozzáférhető elemeit felhasználó stilizáció nagy energiákat szabadít fel a  színészekben, akiknek nemcsak az előadás belső valóságrétegei között kell közlekedniük, hanem zenészként is helyt kell állniuk; a zene a szó és a kép mellett a Zarándokének lényegi alkotóeleme. Egyedül a fuvolista szerződtetett hivatásos zenész; a gitárok, dorombok, dobok és más ütőhangszerek megszólaltatói mind a színészek; arról nem beszélve, hogy Rin anyó történetének narrátora a recitáló női kórus (Lévai Tímea, Fekete Linda, Korponay Zsófia). Hangszer itt maga a test is: a Rin anyó célba érkezése pillanataiban felhangzó, dobolással kísért torokhangok (Vass Szilárd, Kálmánchelyi Zoltán) vagy Fekete Linda eszkimó (inuit) dala megbizseregtetik a tarkót – és mintha tényleg utat nyitnának a transzcendens felé.

Különösen nehéz a dolguk a terroristáknak: Kristóf Roland (Szakállas) és Budai Dávid (I. fegyveres) arcát végig takarásban tartja az a finom fehér Magritte-lepel. Monológjaik erőssége és a tárgyilagos előadásmódon finoman átsütő, tépelődő szenvedély teszi érvényessé a jelenlétüket. A végén aztán ők ketten is abszolút nézővé válnak (vagy a nézők terroristává): mindannyiunk számára  Rin anyó katartikus halálával (a japán szállal) ér véget maga az előadás. Ez a színház diadala.

Sok minden van még, amiről beszélni lehetne és kellene; de valamiről  mindenképpen. A színpadkép világát erősen meghatározza az a spanyolfal, amely látszólag talált tárgyként (talán egy másik előadásból maradt itt) foglal helyet a játéktér közepén, különben pedig a japán történet szerves részévé válik. A spanyolfal különös festett kulisszaként működik: vidámkék ég, fehér bárányfelhők, sokvitorlás hajó (a Jeles-jelképrendszer fontos elemei). Hegy (itt a Narajama) és hajó. Két olyan régi szimbólum, amely mindig az istenséggel, a transzendenssel való találkozást jelképezi. A spanyolfalra festett mesebeli hajó lehetne akár a Bounty is, a hajófoglaló túszejtőkkel  a fedélzetén. A Bounty-regény Ottlik Géza Iskola a határon című kultikus regényében szintén felbukkan, és nem csak az érdekesség kedvéért érdemes odafigyelni erre a kapcsolódási pontra; de még csak nem is az Iskolá...-ban  annyira fontos hó-szimbolika miatt. Hanem azért, mert könnyen előfordulhat, hogy az Ottlik-regényt megnyitó olvasási stratégiák a Jeles-előadás befogadásában is segítenek. (Például az Ottlik-hős Medve Gábornak az a megjegyzése, hogy számára képszerűvé áll össze a gondolat.)

És most már tényleg csak egyetlen megjegyzés. Nemcsak egy majdnem teljes Radnóti-vers, hanem Weöres Sándor három sora is elhangzik a Zarándokénekben; ez utóbbiak is titokban, de hangsúlyos helyen, a záróképben: „Madárka sír, madárka örül, / (míg)  piros gerendái közül / néz a Hatalmas.”

A japános részlet Weöres Sándor 1943-as Harmadik szimfóniájából való. Ha folytatjuk a verset, megkapjuk a Jeles-előadás (akár mint a rendező harmadik szombathelyi szimfóniája) egy lehetséges összefoglalását is: „Küldd néki töretlen álmodat, / míg magad vagy a vadász, meg a vad, /  s nem szűnhet meg kerge futásod. / Győznöd se lehet, veszned se szabad: /  a hólyagos sűrűség alatt  / vermed hasztalan ásod.”

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Fukudzava Hicsiro elbeszélése alapján, Szenczei László fordításának felhasználásával

Játéktér: Perovics Zoltán

Jelmez: Bánki Róza

Zene: Melis László

Dramaturg: Duró Győző

Rendező: Jeles András

Szereplők: Kiss Mari, Fekete Linda, Korponay Zsófia, Poppre Ádám, Szabó Róbert Endre, Kálmánchelyi Zoltán, Vass Szilárd, Alberti Zsófi, Senkovics Petra, Lévai Tímea, Grünwald Dávid, Kristóf Roland, Budai Dávid, továbbá: Cernay István, Szathmáry Gábor, Poór Éva, Papp-Ionescu Dóra, Schmidt Róbert, Juhász Ádám