Egy buta kislány halála

Egy élhetetlen világ, amelyben kegyetlen, aljas önkényurak hatalmaskodnak mindenki más felett. Egy szent lelkű lány, aki beházasodik ebbe a világba, és megnyomorított férje, aki nem tud mit kezdeni anyja mindent felemésztő szeretetlenségével. A másik kívülről jött fiú, aki beleszeret a lányba, noha a kapcsolatuk ebben a világban tragédiára van ítélve. Mindenütt az ostoba maradiak, a meghunyászkodók, akik erővel rántanák vissza az okosabbakat, az egyéniségeket. És egy másik, titkos világ – a fiataloké –, akik ebben az elviselhetetlen közegben éjszaka keresik a boldogságukat, sötét lugasokban nevetgélve és énekelgetve párjukkal. Ez csak apró ízelítő abból a tablóból, amelyet Osztrovszkij festett meg ezer árnyalattal, lenyűgöző atmoszférateremtő erővel – és abból, aminek jobb esetben is csak az árnyéka jelenik meg Valló Péter székesfehérvári rendezésében.

Quintus Konrád, Almási Éva - Képek forrása: vorosmartyszinhaz.hu

Pedig a külsőségek ígéretesek: ez a Vihar nem a százötven éves Oroszországban játszódik, hanem a mai Magyarországon. Valló díszletei – néhány barnuló acéllemez és -rámpa – egy agyonrozsdásodott, Duna-menti MÁV-állomás iparvidék-környékét idézik jelzésszerűen, Benedek Mari jelmezei pedig mindenkinek ismerősek: az ambíciói miatt folyamatosan támadott feltaláló, Kuligin egy egyetemi bölcsészkar elvarázsolt kulturális antropológia-tanárának ruháit hordja, a lányok a turkálók és a mai divat ízléses keverékeit viselik, a fiúk is mintha egy laza pesti egyetemi buliból szakadtak volna ki, az idősebbek pedig minden nap szembejönnek a négyes-hatoson. Ám hogy Valló a megannyi kínálkozó lehetőség közül melyikben látta meg az érvényes kapcsolódási pontot a bennünket körülvevő hétköznapokkal, azt nehéz kitalálni, mert az előadásból úgyszólván hiányoznak a hangsúlyok: egyik momentum, egyik sors sincs igazán kibontva. Minden megmarad pusztán önmagának: ez a Vihar nem metaforája semminek, nem egyéb, mint egy lecsupaszított történet. Nincsenek szélsőségek, nincsenek csúcspontok, nincsenek igazi tragédiák: a fiát és menyét zsarnokságával agyonnyomó anya története csak egy családi affér, az egész falut rettegésben tartó földesúr nem más, mint egy ingerlékeny, rajzfilmfigura-szerű bácsi, s a két tirannosz sem a falu ura, pusztán két személy a sokból. A feltaláló Kuligin nem az egységesen ellene feszülő, mázsás elutasítással szembenálló újító, csak egy fura figura a faluból, aki segít megjavítani a gyerekek papírsárkányát; de még Katyerina, a fiatal feleség sem tökéletesen tiszta, romlatlan és a bűnt elviselni képtelen, a falu áporodott levegőjétől megmérgezett szent, csak egy butuska, éretlen kislány, aki romantikus hevületből öli vízbe magát. (Kiábrándító jelenet, mikor Katyerina, felfedve csodás, nem evilági lelkét, a repülés vágyáról beszél – az őt játszó Tolnai Hella pedig addig nézeget le a rámpa pereméről, amíg meg nem találja a pontot, ahonnan már biztonságos az ugrás, és ekkor a földre szökken. Szárnyalás és kockázatmentes huppanás úgy viszonyul egymáshoz, mint Osztrovszkij drámájának lehetőségei és a székesfehérvári előadás.)

Tamási Zoltán, Kozáry Ferenc

Ilyenformán épp úgy hiányoznak a kiemelkedő alakítások a fehérvári Viharból, mint a kivételes erejű pillanatok. A legmeggyőzőbb Csizmadia Gergely apró szerepében (Kudrjas, a zsarnok földesúr egyik irodistája): ő élettel, egyéniséggel tölti meg ezt a természetéből adódóan, s nem dacból lázadó, a maga boldogulását elrontani nem engedő, ismerős figurát. A többiek belesimulnak Valló fűszerezés-mentes előadásába. Almási Éva (Kabanova) jól játssza ugyan a fiára rátelepedő anyát, de alakítása nem elég súlyos ehhez a drámához: nem érezni, hogy lehetetlen vele szembeszállni, nincs benne kegyetlenség, van viszont némi szeretet. A fiát játszó Quintus Konrád esete hasonló: ennek a nem túl könnyű, de nem is pokolbélien elviselhetetlen anyának játssza a kisfiát, de karakterének csak gyávaságát mutatja meg, azt a rengeteg dühödt elfojtást nem, ami indokolná alkoholizmusát és – a színpadon ezúttal jelentéktelennek tűnő – darabvégi kitörését. Húga, Varvara szerepében Bakonyi Csilla kedves, szerethető, de a karakter izgalmaitól, mélyrétegeitől mentes lányt játszik.

Tolnai Hella, Lakatos Máté

Tolnai Hella Katyerinájából ugyanúgy hiányzik a szenvedély, a tűz és minden szélsőség, mint a szeretőjét játszó Lakatos Mátéból. Tamási Zoltán ismert gesztusaiból építi fel a földesurat, és hiányoznak belőle a figura mélyebb rétegei: Tamási mindig dühös, részegen pedig nevetséges alakot játszik egy valójában szánalmas, a felszínen viszont aljas és kegyetlenkedő szörnyeteg helyett. Kozáry Ferenc nehéz helyzetben van Kuliginnal, hiszen ha a falu atmoszférája ennyire nem jön létre – márpedig ehelyett látszólag szándéktalanul elidegenítő, modoros díszletrendezgetéseket látunk csak vissza-visszatérni –, úgy neki sem igen van mivel szembehelyezkedni; ennek megfelelően a darabbal először találkozók talán nem is értik, mire gondol Kuligin, amikor partra hozza Katyerina holttestét, és azt mondja: „ti öltétek meg”.

A műsorfüzetben többször elhangzik az az állítás, hogy a Vihar a világirodalom egyik legjobb drámája. A kijelentés nem túloz – de igazságtartalmát ez az előadás nem kísérli meg bizonyítani.

Alexandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Vihar

Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Fordította: Morcsányi Géza

Díszlet: Valló Péter

Jelmez: Benedek Mari

Zene: Melis László

Dramaturg: Morcsányi Géza

Rendező: Valló Péter

Szereplők: Tamási Zoltán, Lakatos Máté eh., Almási Éva, Bakonyi Csilla, Quintus Konrád, Tolnai Hella eh.,

Kozáry Ferenc, Csizmadia Gergely, Tűzkő Sándor, Zsurzs Kati, Závodszky Noémi, Kondász Renáta, Matus György,

Juhász Illés