Omlett
Háy János: Rák Jóska, dán királyfi – Weöres Sándor Színház, Szombathely: (Úristen, mi van itt!)
Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk az Ivo Bresan Paraszt Hamletje nyomán megszületett Rák Jóska, dán királyfi című darabot – és a belőle készült előadást –, nézzünk egy kicsit körül az eredeti Háy János-univerzumban. A szerző valóságos mitológiát működtet, amely sűrű, összefüggő motívumrendszerrel is megerősített hálóban fogja össze az említett kötet „háyjánosos” darabjait: vidéki kisember-hősei (a távolban az ironikusan ellenséges, mert ismeretlen főváros) hol itt, hol bukkannak föl, a maga módján folyton az élet értelmét kereső, otthonos reménytelenségben tébláboló Herda Pityu, Banda Lajos, Krekács Béla személyes ismerőseink. (Valahol a háttérben Csehov és Beckett nézelődik.) Ezek a szépirodalmi igénnyel megírt, Háy-novellákból kisarjadó, roncsoltságukban is költői szépségű-lejtésű szövegek úgy foglalják össze Magyarország elmúlt negyven-ötven évét (A Senák a szerzői instrukció szerint a 60-as években, A Pityu bácsi fia 1972-ben játszódik, A Gézagyerek és A Herner Ferike faterja már a rendszerváltást követő világot rögzíti), hogy a társadalmi perspektíva fölött-mögött finoman mindig ott érződik egy tágabb („lételméleti”) perspektíva is. Amikor például A Herner Ferike faterja három munkanélküli közmunkása az árokparton filozofál, ezeknek az elhaló, egymás mellett elsikló dialógusoknak a hátterében tényleg a hamleti „lenni vagy nem lenni” sejlik föl. A múlt évadban éppen a Weöres Sándor Színházban, bérleten kívül bemutatott Herner Ferike-előadásban – szinte túlságosan direkt módon – még egy koponya is előkerült a „múltfeltáró” ároktisztítás közben.
Szerémi Zoltán, Trokán Péter - Képek forrása: wssz.hu
Na, ez a koponya játszik a szombathelyi Rák Jóska, dán királyfi-ősbemutatón is, amely Ivo Bresan Paraszt Hamletjét vette alapul, de amely végül nem átiratként, hanem önálló Háy János-darabként került színre. A példányon a műfaji meghatározás úgy szól, hogy „rendszerváltó játék”, amely egyfelől illeszkedik a korábbi Háy-terminológiához (istendráma, ördögjáték), másfelől valamelyest rögtön minősíti is a rendszerváltást (bár lehet, hogy ez már csak utólagos magyarázat). Fontos – mert utal a darab létrejöttét tapinthatóan inspiráló primer indulatra, szinte publicisztikai hevületre – a példányon olvasható szerzői ajánlás: „Eörsi Istvánnak, Krassó Györgynek és Ivo Bresannak, akinek Paraszt Hamlet című darabja nélkül ez a munka nem születhetett volna meg”. Háy János az ötvenes évek Jugoszláviájából mindenekelőtt a kilencvenes évek Magyarországára helyezi át a történetet: „Játszódik 1990 körül Felsőfaluban, távol Budapesttől, a falu közösségi házában.” (Persze nem elhanyagolható szempont, hogy a rendszerváltó játék húsz évvel a rendszerváltás után készült, vagyis Háy János óhatatlanul és nyilván tudatosan kettős perspektívát működtet. Például a „mindjárt meglesz az ügynöktörvény”, illetve az „á, úgysem lesz abból semmi” típusú darabbéli kijelentések tétje ezzel növekszik is, meg csökken is.) Mindenesetre a Háy-darab jelen ideje szerint ott tartunk, hogy az elvtársakból hipp-hopp! urak lettek (a folytonos tévesztés folytonos humorforrás), a hajdani pufajkás tsz-elnökből parasztpárti nagybirtokos plusz 56-os ellenálló, a besúgó tanácselnökből polgármester; de sikkasztás miatt persze a becsületes (balek) tsz-főkönyvelőt zárják börtönbe, ahol aztán önkezével vet véget az életének – csak előbb a fiának címzett levélben megírja az igazságot a tsz-számláról Büki zsebébe vándorló milliókról. Mindeközben a falu falunapra készül (a központi helyszín a kocsma helyett a magtár-faluház-kultúrház, ide jár próbálni a kocsmáros Mariska is), és mert a központi támogatásért cserébe kötelező a kultúrprogram, az elöljárók úgy döntenek, színre viszik a Hamletet. Bár Büki elvtárs (úr) előbb a Máté evangéliumát ajánlja, de Kovács Tibi közbeszól, hogy ő a „Szent István polgári munkakörrel, aminek akkor Ságvári Endre komonista brigád volt a neve”, látott egyszer Pesten „egy marha hülye darabot, a végén mindenki elpatkolt benne”. Tibi hosszadalmasan mesél bizonyos Omlettről meg Ortopédiáról meg Látszerészről; Kuncze András igazgató úr (magyar-történelem szakos tanár) kis unszolás (gyöngéd zsarolás) árán vállalja a rendezést. A Hamlet szerepei könnyedén kioszthatók. Vagyis egyrészt minden szinte túlságosan is stimmel, az „archetipikus helyzet” azonnal működésbe hozható, másrészt mégis csikorog egy kicsit a dramaturgiai rendszer.
Endrődy Krisztián, Csonka Szilvia
A posztmodern irodalmi alkotások befogadásában alapkérdés, hogy az „eredeti” mű (most beszéljünk csak a Háy–Shakespeare viszonylatról) hogyan üt át a „másodlagos” szövegen; valamint hogy miféle támpontokat nyújt a befogadónak (mennyire számít a befogadó előzetes ismereteire). A Rák Jóska, dán királyfi Kovács Tibit (aki ugye látta Pesten a Hamletet) egyrészt megteszi magyarázónak, vagyis nem hagyatkozik a néző Hamlet-ismeretére. Másrészt viszont ez a magyarázói szerepkör nincs konzekvensen kidolgozva a darabban. Hacsak abban nem látjuk a jelentőségét, hogy amint Tibire se figyel soha senki (bár az ajánlatát meg mégis azonnal elfogadják), úgy a szereplők se képesek reflektálni önmagukra, nem képesek Shakespeare tükrébe nézni. Hacsak nem a folyamatos átírási-lebutítási kísérletekkel hárítják el a szembenézésnek még az árnyékát is. Shakespeare „lebutítása” is kétélű játék. A 19. századi Shakespeare-fordítás amatőr felolvasási kísérlete eleve humorforrás – de hát a „rendes magyar nyelv” számon kérését a több újrafordítást is megért Hamleten nem feltétlenül kellene összekötni a vidéki hatalmasok primitívségével. (Sőt, ez a szemlélet inkább félrevezető.) Persze aztán átírnák a cselekményt is, ha nem tartják elég pozitívnak önmagukra, vagy elég előremutatónak a rendszerváltó országra nézve. Különben is: „Nehogy már egy angol mondja meg nekünk a tuti frankót.” (És még mindig ott a kérdés, szigorúan a darab belvilágából nézve, hogy akkor miért a Hamlet. Mert az mégis csak egy híres darab? De hát Tibi előtt azt se tudta senki – a tanár úron kívül –, hogy létezik.) Ráadásul van a Rák Jóskának egy olyan búvómotívuma, amely akár főmotívummá is válhatna, és amely Kovács Tibi figurájában ölt testet: ő Tiborc utódja a Bánk bánból. De amennyire a szánkba van rágva, hogy a falubeliek, miközben megpróbálják átírni Shakespeare-t, a saját életükben játsszák el a Hamletet, annyira nincs fogódzónk (kirakott motívumsorunk) a Bánk bánhoz. Bár a dráma címe, mintegy mellékesen, kétszer is elhangzik – legalább beleülteti a fülünkbe a bogarat. Ezzel együtt az a tény, hogy Tibit soha senki nem veszi észre, az ismétlések okán egyszerű, vicces humorforrás marad, semmi nem erősíti meg, hogy ez a helyzet is a Bánk bánra mutat. Így aztán a végkifejlet előtt bemutatott fergetegetes-szürreális „Tiborc-rap” (amely kívülről került a darabba, és ez magyarázza az előkészítés hiányait) szintén a váratlanságával hat. A példányban az utolsó szó Mariskáé: „Úristen, mi van itt!” Az utolsó szerzői instrukció szerint „felgyullad a fény, mindenki vérbe fagyva. Középen Jóska egy hatalmas tőrrel. Tibi szintén életben a szín peremén, alig észrevehetően”.
Bajomi Nagy György
A szombathelyi előadás Jóska-Hamlet vérengzését a feszültséget és a döbbenetet kipukkasztó poénnal fejeli meg: Jóska tárgyilagosan odaszól Tibinek (ahogy korábban is többen, itt megint az ismétlésre épülő nevetés működik), hogy „Te is itt vagy? Észre se vettelek”. A szerzői instrukció természetesen egyáltalán nem szent és sérthetetlen, de ez az apró elmozdulás jellemzi az egész előadást. Bár maga a darab is kevésbé árnyalt, kevésbé rétegzett, mint a korábbi Háy-drámák (miközben a legtöbb jól ismert Háy-motívum a Rák Jóskában is megjelenik), a szöveg mégis csak a tehetetlen keserűségre és kétségbeesésre futtatja ki az eseményeket. (Pontosabban Háy János most mintha megfordította volna az optikát: minden, ami korábbi darabjainak a hátterében érzékelhető, most az előtérbe került – és viszont.)
Endrődy Krisztián, Kálmánchelyi Zoltán
Horgas Péter tágas, nyitott fémszerkezetet tervezett az előadáshoz: a magtár-kultúrház a mobil nézőtérrel rendelkező Márkus Emília Teremben három oldalról körbeülhető. Trokán Péter tárgyilagos és cinikus, vidéki macsó Büki Lajos-Claudiust játszik, azt a pszichológiai tüneményt is jól érzékelteti, amely lehetővé teszi, hogy a legkisebb belső törés nélkül irányt váltson. Jó kaméleonként mintha tényleg elhinné, hogy 56-ban Potyka bácsival harcolt a Corvin közben, és pártfőiskolásként nem az albérletében cidrizett, hogy hátha érte is eljönnek a felkelők. Pálos Pityu szerepében Szerémi Zoltán ártatlan szemekkel sodródik, azért mindig úgy, ahogy az érdekei megkívánják. Kálmánchelyi Zoltán mint Macska János igazi, könnyen megfélemlíthető pojáca (volt tsz-elnök-helyettes, mai vállalkozó), aki egy gyerek buzgalmával kotorászik a fővárosi színházból érkezett jelmezes ládában, és ragaszt bajuszt meg szakállt magának. Németh Judit vérbő kocsmárosnő (kijutott neki mostanában ez a karakter). Orosz Róbert Kovács Tibi szerepében fenomenális repper, ráadásul láthatóan és finoman képes nem látszani – kár, hogy figuráját az előadás teljes egészében nem használja ki. A groteszkhez közelítve elrajzolt négy kortalan paraszt (a falu népe, Hamlet-statisztéria és görögös kórus) színesíti, kommentálja az eseményeket. Kristóf Roland (Laci) a palóc nyelvjárással (ami egyébként a sajátja) ér el hatást, Budai Dávid (Jani) különös, kataton, pattogó beszédmódjával egyéníti magát. Ebben a felhozatalban talán Tomika (Szabó Róbert) képviseli a túlzás nélküli, kissé színtelen átlagot. A kórus egyetlen női tagja, Varga Dóra zseniálisan tud csúnya, nagyfenekű és látványosan sánta lenni; egykedvű, primitívségükben is bölcs megszólalásai, élvetegen álszent felvihogásai plasztikussá, szinte viszolyogtatóan vonzóvá teszik Gabika figuráját. (Amikor Pálos azt javasolja Kuncze tanár úrnak, hogy normális mondatok legyenek a darabban, például olyanok, hogy „Akácos út… s ott kóborolt, bolyongott egy cigány”, Jani a magtárpadláson hasalva fölsóhajt: „Egy cigány. Mennyire más világ volt. Most meg…” A kórustagok rákontráznak: „Mert szaporodnak, a magyarok meg nem” stb. A szóváltást nyíltszíni taps – az egyetlen az előadás során –, érzékelhetően Jani véleményét támogató nagy nevetés kíséri; kettőből két estén legalábbis így történt. Az önreflexió, a tükörbe nézés ebben a vonatkozásban is elmaradt – de hát Háy hősei mi vagyunk.)
Orosz Róbert, Varga Dóra
Kuncze András igazgató úr szerepében Bajomi Nagy György csöndes, okos, beletörődő keserűséggel jelenti meg a hajdan szebb reményekkel kecsegtető totális reménytelenséget. Csonka Szilvia Ágica-Ophélia szerepében megint akkor a legjobb, amikor Jóska elárulása után erkölcsileg megsemmisülve, de önmaga árnyékát átlépve mégis megtisztulva apja szemébe vágja: „Milyen ember vagy te?” Itt kell megemlíteni, hogy Bujdosó Nóra jelmezei már-már nosztalgikus érzéseket előcsalogatva teremtik meg a színpadon a 90-es évek elejének divatját; Ágica például szoknyácskái alatt elasztikus cicanadrágot hord, de Mariska hímzett farmerszatyra is tökéletes.
Az előadás központi figurája, Rák Jóska-Hamlet Endrődy Krisztián által tényleg más minőséget képvisel ebben az eleven panoptikumban. Indulatai valódiak, igazságkereső vehemenciája, végül hitevesztett, tehetetlen dühe egyenes úton fordul bosszúálló, sehova se vezető tömegmészárlásba. (A rák hátrafelé halad, nem előre.) A néző már csak a végeredményt látja: tájkép – csata után. Soós Péter rendezésében itt következik az a mindent föloldó, könnyű nevetés. Tibi, itt vagy még?
Háy János: Rák Jóska, dán királyfi
Weöres Sándor Színház, Szombathely
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Bujdosó Nóra
Rendező: Soós Péter
Szereplők: Trokán Péter, Endrődy Krisztián, Szerémi Zoltán, Csonka Szilvia, Németh Judit, Kálmánchelyi Zoltán, Bajomi Nagy György, Orosz Róbert, Varga Dóra, Szabó Róbert, Kristóf Roland, Budai Dávid
Más is látta:
Pajzs: Zöldbárók, agrároligarchák Omlettje
Videóelőzetes:
Előzetes:
Ha Rák Jóska dán királyfit játszik
Galériák:
