A kis margóvágó

Krobot Tótékját alapvetően ugyanaz a szelíd, karcmentes derű lengi be, mint a tavaly bemutatott Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Mindkettő a második világháborúban, „kisemberek” között játszódik, csak éppen az egyik egy magyar hegyvidéki községben, a másik egy cseh kisvárosban. (És még van néhány különbség.) Az elbeszélésnek – vagyis a színháznak – ugyanaz a szelleme lép működésbe most, mint a múlt évadban. A kérdés az, hogy mit tesz ez a szellem Örkény tragikomédiájával.

Az előadás elején Jordán Tamás csúfondáros hangján hangzik el a kisregény mottója: „Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, amely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés.” A mottó vetített fölirat formájában közben a budi falán is olvasható. Aztán a végén még egyszer: Jordán Tamás csúfondáros hangja keretezi az előadást – a kígyó legalábbis a saját farkába harap.

Bajomi Nagy György, Németh Judit, Csonka Szilvia - Forrás: Weöres Sándor Színház, Szombathely

A Tóték regényváltozatából került át a színpadra a mozis jelenet, amikor Tótné Mariska bemegy a városi Apolló moziba – ahol régen takarított –, hogy elkérje a vaporizatőrt: legyen mivel a szagokra érzékeny Őrnagynak fenyőillatot csinálni. (Ez is micsoda abszurd: a hegyvidéki fenyőillatban vaporizatőr kell a még sűrűbb fenyőillathoz. Az elfeledett szóval – vaporizatőr – föléled; vagy föléledhetne a régi világ hangulata.) A háború, egészen konkrétan a második világháború képei korabeli híradó-bejátszások által jelennek meg az előadásban. (Nyilván ezért volt szükség a mozis jelenet kölcsönvételére a regényből. Amely ráadásul eredetileg forgatókönyvnek készült.) A hivatalos, diadalmas jelentések az oroszországi hadi sikerekről nemcsak történelmi tudásunkkal állnak szemben, hanem azzal a zavarral is, amely az Őrnagy által a Tóték istenhátamögötti, információhiányos világában föltűnik. Illetve itt megint inkább csak a rendezői szándék érzékelhető, a budi ajtajára vetített képsorok az előadásnak elsősorban „in memoriam”-jelleget adnak, és nem árnyalják igazán lényegesen a jelentést. (Még akkor sem, ha a Horthy-kor frazeológiája és képi világa néha tényleg rémisztően hasonlít a jelenkori közszolgálati híradókban látottakhoz.) Főleg, hogy a kulcsszereplő – bizonyos szempontból az előadás rendezőjeként is föllépő, a nézőt egy-egy ponton közvetlenül megszólító – Postás fontos mondatai többnyire a filmbejátszások előterében, a zenével-szöveggel szinkronban hangzanak el. Ez a „többszólamúság” inkább rontja, mint erősíti a hatást. Azonnal érthető például, hogy a vidám budapesti divatbemutató képsorai (amelyek egy kósza pillanatra a vaporizatőrrel hazasiető Mariskát is magukhoz kötik) micsoda ellentmondásban vannak a Postás bejelentésével, miszerint „Tót Gyula zászlós, tábori posta hét per hét, az ellenséggel folytatott harcban hősi halált halt”, a pillanat igazi mélységében nem születik meg. Akkor sem, ha mondjuk az értelemre apelláló, többféle nézőpontot tudatosan egymás mellé helyező brechti epikus színház felől próbálnánk megfejteni, megérteni Krobot Tótékját. És ez talán egy lehetséges út volna: montázs-technika, narráció, sajátos songok – régi slágerdallamok, új szöveggel. Az ember – folyamat. A kísérlet célja megvizsgálni, hogy „olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné”.

Horgas Péter zavarbaejtő díszletet tervezett a Tótékhoz. Az észak-magyarországi falu képeslap-idillje („Magyarország, szeretlek!”) egyrészt a korabeli filmhíradók világát képezi le (a kormányzónak ajándékozott székely kapu helyett van színes népi fafaragás: a veranda tartóoszlopain), másrészt talán arra utal, hogy Tóték vendégfogadásból élnek. Minden olyan steril és takaros, mint egy skanzenben. Majdnem ironikus, de mégsem. A falon látható családi fotók között az egyik kicsit ferde, de mint kiderül, nem direkt: a következő alkalomra valaki megigazítja. A két szimmetrikus térfélre osztott díszlet központi helyén a nagy, fehér, mitologikus budi áll, félköríves fal ölelésében. A fal freskómintáival mintha templombelsőt idézne. De csak majdnem: az átlényegülés nem történik meg. Amikor kinyílik a budi ajtaja, szemben festmény tűnik föl: talán Gyula portréja? Tótnak olyan a zümmögő nyári délutánban a budin ülni, mintha az anyja ringatná a karjaiban. Az előadás végén Mariska fájdalmas-balladisztikus hangon – a „Ma önről álmodtam megint” dallamára – azt énekli, hogy „Édes fiacskám, jaj, ne sírj, szép álmot mondok én, gondold azt, hogy kisfiú vagy a jó anyád ölén”. Így zárul be – megint – egy kör.

Tót Lajos szerepében Bajomi Nagy György inkább tűnik nagy bajuszú parasztembernek (a klisé szerint), mint falusi tűzoltóparancsnoknak. Többnyire bő fehér inget visel, az ember egyenesen attól tart, hogy mindjárt megjelenik mellette Mariska és Ágika talpig népviseletben. De szerencsére nem. Berzsenyi Krisztina finoman jellemfestő jelmezeket és kiegészítőket tervezett a nőknek: anyának, lányának – és a rossz hírű Gizi Gézánénak. Szép, amikor a hunyorgó Őrnagy gyűrött, szedett-vedett köpenyében megjelenik a színen – közülünk, nézők közül; hátulról, a nézőteret két szimmetrikus térfélre osztó folyosóról érkezik meg a játéktérbe. Szabó Tibor ráadásul a hátizsákja és minden más pakkja fölött viseli azt az elnyűtt katonaköpenyt: olyan, mintha jókora púpot cipelne a hátán, vagy mintha maga volna a ló és lovasa, egy személyben. (Szerencsétlen, közép-európai Don Quijote.) Az Őrnagyot végig – még a legfeszültebb, legkényesebb pillanatokban is – vagy ez a szomorkás szerencsétlenség, vagy valami komoly, tettrekész, néha kedélyes derű jellemzi. Ahogy Tót Lajos figurája meg mintha abból a szeretnivaló mozdulatból, hajlandóságból születne meg, hogy minden pillanatban kész ráfeledkezni egy beröpülő színes lepkére. Így azonban mégiscsak elveszik, ebben a ragyogó tekintetben és ebben a ráfeledkezési hajlandóságban oldódik szét az a folyamat, amelynek során Tót (a tekintélyes tűzoltóparancsnok) megadja magát az Őrnagy dobozolási szenvedélyének. Valahogy már az autóbusz-megállóban túl gyorsan, túl magától értetődően húzza a szemére a sisakját. (Nem mintha a sisakhordásra vonatkozó szimmetria-szabály nem volna abszurd a maga nemében.)

Szabó Tibor, Bajomi Nagy György - Forrás: Weöres Sándor Színház, Szombathely

Németh Judit egyenesen a Szigorúan ellenőrzött vonatok állomásfőnöknéjának szerepéből érkezett meg Mariska szerepébe. Derűs, odaadó, szolgálatkész – és Gyula fiáért gondolkodás és reflexió nélkül, mindenre képes. Ágika szerepét a Radnóti Színház 2004-es bemutatója után Szombathelyen most másodszor is megkapta Csonka Szilvia. A rendező talán az ő figurájára fordította a legtöbb figyelmet, amennyiben a gyerekből épp nővé váló rajongó kamaszlány perspektívájába állította. Az elején (biztos, ami biztos) termetes plüssmackót hurcoló, akkurátus gyerek (a plüssmackó a regényből átvett Tót Gyula-leltárban is föltűnik). Magas sarkakon ügyetlenül billeg, amikor hajában tűzpiros virággal megkörnyékezi az Őrnagyot. Ágikának két férfimintája van: előbb az apja, aztán az Őrnagy a rajongása tárgya. A szabályok tulajdonképpen hasonlóak, csak hatványozódnak. És bár Ágika a budinál nem jár sikerrel, azért a „ha az egész világ dobozolna”-vízió érzéki hevületében egy pillanatra elgyengül irányában az Őrnagy is, de végül apai homlokcsók lesz belőle (ha másért nem, a korkülönbség miatt).

Ágikának ezúttal női mintából szintén kettő jut. Az egyik természetesen az édesanyja: szép, ahogy Tótot ugyanazokkal a mozdulatokkal simítja meg – mintegy észrevétlenül, a szíve tájékán –, mint adandó alkalommal Mariska. Ágika számára Gizi Gézáné a másik női minta. Tőle van Karády, a bájos-groteszk cigaretta-tangó, tőle van a rúzs, a hajba tűzött piros virág. Gizi Gézánét, a tisztességes és magányos községi kurtizánt Vlahovics Edit játssza: fanyar, vágyakozó tárgyilagossággal. (Talán éppen ez a sokat emlegetett örkényi groteszk, teljes életnagyságban. Amit ő csinál, az „nem szatyorkötés”.) Giziné először papucsban, lecsúszott harisnyában, kócosan jelenik meg – esetlen és kecses. Aztán Hamupipőkéből gyönyörű, elegáns, szivárványos hölggyé változik. De akkor a legszebb, amikor tökéletes fekete kiskosztümben, finom csípőringás közepette széles nemzetiszín szalaggal átkötött sültalma-csomaggal lepi meg az Őrnagyot – aki szőrtelenítés közben, félig fehér bohócarccal rezignáltan a távolba néz, és egy végzetes mozdulattal a falhoz placcsantja a maradék habot a borotvaecsetjéről. Közben kettejük között Mariska játssza a tolmács szerepét. (Pedig itt aztán nem hangzik el semmiféle „szőrnagy”, vagy hasonló kétértelműség.) Gizi Gézáné ezek után finoman a Postást környékezi meg a sült almáival. Egyenruhája legalább neki is van – és megvannak a maga rendíthetetlen szabályai. Tót szertartásosan ásít, Gizi Gézáné rendszeresen forgatja a sülő almákat, az Őrnagy rendíthetetlenül dobozol – a Postás meg manipulál a levelekkel.

Endrődy Krisztián nem „torz alak”, csak időről időre elkerekedő szeme, fölfénylő mosolygása jelzi, hogy más dimenzióban létezik. (De hát így fénylik föl az Őrnagy tekintete is, amikor a világméretű dobozolásról ábrándozik.) A Postás engedi ki a közönséget – cinkosan kikacsintva – szünetre a két felvonás között, és ő mondja meg azt is, hogy mikor legyen vége. Amikor a híradó egyszer csak a jelenkorba vált át: a köztévé arról tudósít diadalmas boldogsággal, hogy az Opel bővíti szentgotthárdi gyárát, és hogy tizenhat sportág kap kiemelt támogatást. A Postás előbb kiabálni kezd, hogy „elég, vége”, aztán a biztonság kedvéért, nagy együttérzéssel a közönség beleegyezését kéri.

Ekkor már Tót – ripsz-ropsz – túl van a buszmegállóban elintegetett, aztán lelkesen és váratlanul megint visszatérő Őrnagy fölnégyelésén.

Pedig milyen csöpp, kis aranyos játék-margóvágóval lepte meg a figyelmes tűzoltóparancsnok a búcsúzó vendéget: tökéletes szuvenír a nagy dobozolás emlékére a „kis Tóttól” az Őrnagynak, aki a budi ülőkéjére állva szinte a csillagokig ért föl.

Örkény István: Tóték

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Díszlet: Horgas Péter

Jelmez: Berzsenyi Krisztina

Dramaturg: Duró Győző

Zenei vezető: Müller Péter

Korrepetitor: Falusi Anikó

Nyelvi tanácsadó: Halász András

A rendező munkatársa: Győrvári Eszter

Rendező: Ivo Krobot

Szereplők: Szabó Tibor, Bajomi Nagy György, Németh Judit, Csonka Szilvia, Endrődy Krisztián, Vlahovics Edit

Fotógaléria:

Weöres Sándor Színház, Szombathely