Csak színészek

Sarlatán gyönyör

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

Hogy Bicskei Zsuzsa Asszonytánca nyitotta a fesztivált: meglepetésként érte a közönséget. Az eredeti programban Ruszuly Éva szerepelt Visky András Júlia című munkájával, mely az utóbbi évek egyik legsikerültebb (mono)drámája. Ismerve Ruszuly Éva tehetségét és Bocsárdi László rendezői alkatát, katartikus előadásra volt kilátás. A katarzis azonban így sem veszett el, csak átalakult: a sepsiszentgyörgyi színház mozgásszínházra cserélte a prózait.

Minden alkalommal meglepő a magyarországi színházon szocializálódott nézői ízlésnek és látásmódnak az erdélyi színész zsigeri színészete; az erdélyi színész mindig és minden esetben pontosan ott van, ahol a szerep; az erdélyi színésznek anyanyelve a maradéktalan azonosulás a karakterrel. Hatványozottan igaz ez az Asszonytánc esetében. Az előadás műfaja ugyanis: bicskeizsuzsa. A színésznő önmagából hozta felszínre, majd önmagán szűrte át előadóestjének anyagát, s így önmaga esszenciáját, emberfeletti és -alatti dimenzióit kínálja fel a nézőnek.

A produkció alapja a mozgás. Bicskei azonban kínosan tartózkodik mindennemű kodifikált és elitista tánceszménytől: ösztöntáncot mutat be, a mélyről jövő gesztus, mozdulat, ritmus erejével sodorja magával a közönséget. Ahogy maga mondja: „A nagy tánc érdekel, amely nincs elzárva a fennen szép fényes táncterembe a rúd és a tükör narcisztikus világába.” Éppen ezért dacol a koreográfiák merev és szokványos jelrendszerével és prózai színészként, mozgásszínházi előképzettség nélkül próbál szavak nélkül kommunikálni. És kísérlete eredményes, mozgásszínháza elüt minden máshol láthatótól: személyes, mégis – nyitottsággal és érzékenységgel – könnyen felfejthető és konkrét nyelvet használ. Kiindulópontja evidencia: ahol a szó talmi, a mozdulat, a test beszéde ott sem képes hazudni.

Asszonytáncának témája, ihletője az élet tünékenységének felismerése, a szembenézés a mulandósággal. A tíz szakaszra, „tételre” osztott előadás tiszta ívet rajzol: az esendőség felismerésétől a halál borzalmas hatalmának megtapasztalásán át a megnyugvásig. Puritán szépséggel, fölösleges szépelgés és intellektualizálás nélkül mutatja meg a sorssal, természettel, Istennel, és végtére esendő önmagunkkal való megbékélés gyötrelmes folyamatát.

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

Forró márványtömb

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

Nagy András Camille című darabjának ősbemutatóját Szegvári Menyhért rendezte Egerben, Camille Claudel szerepében Nádasy Erikával. A dráma a szobrásznő – Rodin modellje, szeretője és Paul Claudel húga – egyetlen monológja, tulajdonképpen magányos beszélgetése elmegyógyintézeti szobájában. Nagy András a téboly és a zsenialitás közötti szűk mezsgye megmutatására tesz kísérletet: folytonos bizonytalanságban tartja a nézőt, vajon saját őrülete vagy környezetének ármánykodása juttatta Camille-t a bolondokházába. A dráma szövege azonban nem kellően feszes, feleslegesen vissza-visszatérő motívumokkal és jelentéktelen részletekkel terhelt.

Szegvári Menyhért díszlete Camille Claudel Fecsegők című szobrának nagyítása: mintha egyetlen zöld márványtömbből volna kifaragva a szín. Nádasy Erika e rideg, öt lépés hosszú és öt lépés széles térben járkál körbe-körbe, s ketrecbe zárva emlékezik vissza arra, miként segítette, miként ihlette, miként tette híressé a nagy Rodint. Camille-ja érzelmektől és indulatoktól fűtött, mégis erős, kemény és hajlíthatatlan. Nem törődik a külvilággal, kizárólag saját igaza vezeti, melyről nem dönthető el, valódi-e vagy csupán vélt. Elméjében visszajátssza elmúlt évtizedeinek történetét attól kezdve, hogy Rodinnel találkozott. A drámaszöveg dialogikus pontjain Nádasy bravúrosan lép át egyik szerepből, hangszínből, regiszterből a másikba. Remek ritmusérzékkel kezeli a dramaturgiát gyakorlatilag nélkülöző, kronológia szervezte szövegömlenyt. Alakításának – és a rendezésnek, a drámaszövegnek – alapvető negatívuma ugyanakkor a fokozás hiánya: a színésznő érzelmi töltöttség és hangerő tekintetében is olyannyira magason kezd, hogy alig-alig van módja a továbblépésre.

Az előadást sem a dramaturgia, sem a feszültség nem szervezi tehát. Leginkább a pontosan végigvitt rendezői megoldások és színészi játékötletek szövik egybe a szálakat: a zöld márványszínpad folytonos átszíneződése (szcenika: Gróf Gyula), Camille kenyérbélből gyúrt, majd szétrágott-szétszórt szoborkezdeményei, a Rodin közellétét, emlékének megelevenedését jelző sanzonzene. Meg persze Nádasy Erika kiemelkedő mesterségbeli tudása. „Nem vagyok más, csak szobrász” – mondja Camille az előadás nyitányában. És Nádasy sem más, csak színész. Ez azonban, itt és most, éppen elég.

Asszonytánc

Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Zene: Ann’Sanat Moldva, Z. Preisner, Könczei Árpád, Lajkó Félix

Ruha: Kovács Barra Ágnes

Művészeti tanácsadó: Nagy József, Ivácson László

Alkotó-előadó: Bicskei Zsuzsa

Nagy András: Camille

Gárdonyi Géza Színház, Eger

Dramaturg: Jónás Péter

Látvány: Szegvári Menyhért

Szcenikus: Gróf Gyula

Rendező: Szegvári Menyhért

Előadó: Nádasy Erika

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->